Forgatókönyv

Filmnovella 2.

A fotográfia szép története

Nádas Péter

Jean-Anthelme Brillat-Savarin, Albert Camus, Helene Hessel, David Hume, Petri György, Bertrand Russell és Adalbert Stifter szövegeinek felhasználásával.

Monory Mész Andrásnak

BÉKÉS MENEDÉK

Lángol a tűz a kandallóban. Alma harsog a fogak alatt. Hangos, tolakvó, kellemetlen csámcsogás.

RIDEG VALÓRA ÉBREDÜNK

A gyógyház parkjának esti csöndjén lovak dobaja, csikorgás, szekérzörgés hullámzik el.

Négy sötét alak saroglyát emel le a szekérről, s a portás lámpást tart a saroglyán heverő emberi arc fölé.

Kornélia felnyitja a szemét, aztán lehunyja.

A félig sötét hallon viszik át, ahová a fényesen kivilágított szalonból jőve, kíváncsi, kissé rettent tekintetű emberi alakok áramlanak felé, s néhányan, néhány lépésnyire, tétován el is kísérik.

A képek és a hangok ismét egymásra csúsztak, ez nagyon ismerős, egyszerű, majdhogy természetes, a hangok mégis valamelyest tolakvóbbak, mint kellene. És két ismerős is van emez ismeretlenek között, a primárius, aki egy átlagosnál jóval magasabb, valószínűtlen kinézetű, s emberre legfeljebb emlékeztető alak karjára helyezi kezét.

„Megbocsásson, herceg!”

S egyetlen pillantást vetve Kornéliára, mintegy a menet élére áll, vezeti a saroglyát cipelő erdei munkásokat. Ezt a fehéren szőke, kékesen sápadt, se nem férfi, se nem női lényt elveszíti a szeme, s lát egy idős dámát, aki egy fiatal férfi karjára támaszkodik.

„Armes Geschöpf. Ein Glück, dass du sie entdeckt hast.”

És ez a fiatal férfi, bizony a megszólalásig hasonlít Károlyra, bár meglehet, hogy nem azonos vele. Míg annak ábrázata kisfiús és elragadtatott, ezen az ábrázaton hűvös közöny és minden kíváncsiságtól mentes tartózkodás.

Kornélia inkább szemet huny.

A földszinti folyosót alig világítja meg némi fény. Ápolónők tárják ki előttük a műtő ajtaját. Odabenn sötét van. A saroglyát leteszik, aztán a testét átemelik és kiterítik az asztalon. Az ápolónők vetkőztetni kezdik. Míg fényeket nem gyújtanak, csupán a tetőablak dereng felette.

A CSÁBÍTÓ MONOLÓGJA

„Az ijedelem persze jobbára nagyobb a veszélynél. És így a jó. Gondolja meg, ha nem nőne váratlanul óriásira, ha nem ragadna testet és lelket magával, ha nem rázna, kergetne, űzne, ha nem reszkettetne meg, ha nem tenné ravasz rókává a hiénát, nyulacskává az oroszlánokat, akkor a gyanútlanságunk terítene le a legkisebb veszélyben. Így a jó. Minden annyira jól van, hogy jobb már nem is lehetne, s aki ezt a sok jót még javítani óhajtaná, az gonosz vagy ostoba. Nem válaszol. Megértem. Sőt, tovább megyek, igazat adok Önnek, kedves Kornélia. Belenyúltam a lelkébe. De ne féljen, vagy akár félhet is, mert most még mélyebbre markolok. Hevesen dobogó, síkos kis szívét is megmarkolom. Ostobának igazán nem nevezhet, s így tettem magam gonosszá a szép szemében. Nem is kell válaszolnia, hiszen egyenesen ragyog a szemében a megvetés. Bele is borzongok a gyűlöletébe. Ennyi elég nekem, higgye el. Csalónak, közönséges tolvajnak tekint. Kihasználtam gyöngeségét, bizony elkoboztattam az apparátusát. Ne is reménykedjen semmiben. Se a szörnyű Henriette, se az édes kis Milena nem árulja el, hogy hová, milyen titkos faliszekrénybe rejtettük el. Kevesebbtől nem is lett volna érdemes megfosztani. Arra ítélem, hogy a két szép szemével nézzen, s amit lát, az ujjacskáival tapintsa. Ha akarja. Vagy akár az ajkával, a nyelvével is. Ha akarja. Érezze, hogy mindent megtehet. Ha akarja. Még az is a hatalmában áll, hogy ne akarja. Ez lenne a szabadság íze, Kornélia. Megengedem, ez ítélet, s az én önkényemé, de akkor sincs hová, nincs kihez fellebbeznie. Ásít a szörnyűséges űr, az érzékeivel hagytam magára. A teste teli van kicsi buborékkal, mindegyik pattanni akar. Bárkibe bele kell kapaszkodnia. Már jót többé ne is reméljen. Ha bankár lenne, akkor a pénzét, ha vadász, akkor a lőfegyverét, vagy akár csak a töltényeit, ha festő, akkor az ecsetjét vettem volna el. Nem ámítom, Kornélia, hogy nem fogja soha többé visszakapni. De amíg kitanulja ezt az időszámítást, még többet is elveszek. Ha éhséget érez, akkor meg kell jelennie a közös étkezéseken, vagy ha nem rág és nyel együtt a többiekkel, akkor az éhségtől kell elpusztulnia. És még tovább megyek. Ne gondolja, hogy valamiféle együgyű gonosszal hozta össze a sorsa. Mától kezdve, egy pohár víz nem sok, a szobájában annyit se kap. A gonoszt látja, ha engem néz, kit láthatna mást. A lelkét gyógyítom. Az összes többit majd a szép, fiatal test végzi el. Hallgatással büntet. Némaságát élvezem.”

NATURE MORTE

A terasz nyitott ajtaja és a hasas komód között, fából esztergált, feketére lakkozott féloszlop áll, fehér fajanszból készített, öblös billikommal, s benne óriási, némiképp fáradt ízléssel elrendezett virágcsokorral.

És van egy szenvedélyesen suttogó hang.

„A szomjúság az ivás szükségének belső érzése. Egész terjedelmében szemlélve e szükséget, a szomjúságnak három nemét különböztetjük meg: a lappangó, vagy más néven rendes szomjúságot, a mesterséges, vagy másként szólva, az álszomjúságot, és az égető szomjúságot. A lappangó szomjúság annak a rejtett egyensúlynak a keresése, mely a párolgás és a kiválasztás, valamint annak szüksége között áll fenn, hogy az elpárologtatott és kiválasztott folyadékot ismét magunkhoz vehessük. Ez a szomjúság elkísér bennünket mindenüvé, és bizonyos értelemben részét teszi az életünknek. A mesterséges vagy álszomjúság viszont, mely csupán az emberi nem sajátja, abból a velünk született ösztönből származik, hogy olyan földöntúli erőt keressünk mindabban, amit a szájunkon át magunkhoz veszünk, amilyet a természet nem helyezett belé. Az erjedési folyamatokkal előállított ital, legalábbis az iszákosoknak így mutatkozik, csillapulást hoz erre a vágyra. Az ilyen szomjúság csillapítása odáig fajulhat, hogy az ivás szüksége csak akkor szűnik meg, amikor az ivót már teljesen leverte a lábáról.”

Félig elnyílt vörös rózsák, sárga liliomok kardjai, kék íriszek, lila szarkalábak, fehér margaréták, de mezei vadvirágok is, bíborhere, törökszekfű, búzavirág, csormolya, árvacsalán, pipacs, repce, nadálytő és vadmuhar, sőt, közönséges füvek szálai és kalászai, széltippan, ecsetpázsit, siska, tarackbúza és hélazab, s mindez a fehér fátyolfűtől keretezve felmered, lecsüng és kicsüng, véglegesen és moccanatlanul, miközben a szellő olykor meglendíti, megemeli, hasasra fújja, majd vissza is szippantja az ajtó fehér muszlinfüggönyét.

Henriette hímzőrámája fölé hajolva, elmerülten dolgozik.

S így folytatja ez a suttogó.

„Nem sokban különbözik ettől a szerelmi szomjúság. Emennek is föltűnő jele a kicserepesedett ajak, s ifjú szerelmesek között sok minden nyálka és váladék csillapítja. Ám ezennel ne beszéljünk arról, hogy őrjöngésig fokozódott vágyukat csillapítani, mi mindent a szájukba vesznek ilyenkor az ifjú szerelmesek. Legyen elég csak annyit mondanunk, hogy míg egyikük nyelve a múltak kútjába merül, másikuk a gégefőig nyeli a jövőt.”

Kornélia felszisszen, ujjbegyén gyönyörű vércsepp, nézi, amint kibuggyan, s nem telik tovább, majd a szájába kapja, s mintha még többet szeretne kiszopni belőle, mint amennyi benne van. Saját munkáját az ölébe engedi, nézi a csendéletet.

A suttogás pedig folytatódik.

„Égető szomjúság akkor keletkezik, amikor a lappangó szomjúság lecsillapítása lehetetlenné vált. A szomjúságnak e legsúlyosabbikától az embernek szinte ég a nyelve, ínye kiszárad, nyelve a szájpadlására tapad, s egész testét kínzó hőség emészti.”

Lehunyja a szemét, kinyitja. Moccan, öblösödik a függöny. Lehunyja a szemét, és kinyitja.

„Min gondolkodik? Vagy csak ábrándozik?” Válasz nincs.

„Minden sora, minden szava telve aggodalommal. Szegény, szegény jó édesapja.”

Nincsen válasz.

A hang kíméletlenül suttog tovább.

„A szomjúság érzete élénkebb, kínzóbb, őrjítőbb, mint bármely más testi szükség érzete, s ezért bizonyára az sem véletlen, hogy majdnem minden nyelven a fékezhetetlen kívánsággal egyet jelent, s gyakorta képezünk olyan szavakat is belőle, mint amilyen például a bosszúszomj.”

„Ha végeztünk, felolvasom. Még ha nem akarja is.” Valamennyi idő megint csak eltelik. A suttogó most mintha a torkát köszörülné, ám mégse szól.

„Az Istenre, Kornélia, kérem, adja meg magát! Hiába erőlködik. Azt reméli, hogy emlékezet megőrzi a képeit?”

Kornélia kinyitja a szemét, nézi a csendéletet, lehunyja.

„Ha nem jön velem a közös asztalhoz, akkor ismét fel kell kéretnem a vacsorámat. A szívem megszakad, gondolja el, párázni fog, és nem leszek kíméletes, az utolsó morzsáig, mindent felfalok.”

Oly száraz a suttogás, hogy már suttogásnak is alig suttogás.

„Az étvágyat, ha nem jut el az éhségig, mindig kellemes érzés kíséri, és az önkéntesen éhezők józanságuk mennyei könnyűségéről adnak beszámolót, a szomjúságnak azonban nincsen meg ez a mennyei derengése, mert nem valamiféle földöntúli magasságokba visz, hanem csillapíthatatlan, nyomorú nyugtalanságba űz, s mindenkit a mélybe lök vagy káprázatokba kerget, ha nincsen reménye szomját csillapítani.”

Kornélia feláll, az állványhoz lép, kalászánál fogva kihúz egy fűszálat a zsúfolt csokorból. A fűszál végén gyűl a csepp, lenyalja, meg is rágogatja egy kicsit, majd egyszerűen a padlóra ejti. Kihúz egy másikat. Henriette felnéz, s kissé eltátott szájjal így is marad. Látnia kell, amint Kornélia egy íriszt emel ki a csokorból, s nemcsak a vizet cseppenti a nyelvére, hanem a pozsgás, nedvességgel teli szárat is a fogai közé veszi, szívja, rágja, állati mohóság rendezi át az arcvonásait.

„Édesem, ezt ne csinálja! A szívem szakad meg, Kornélia. Szegény, szegény kicsim. Hozok. Mindent megteszek.”

És van egy hang.

„De Kornélia mindebből már semmit se hallott. A test éhségét el lehet viselni, ám játszi káprázatokba, tébolyba kerget mindenkit a szomjúság. A lélek ekkor már mit se tudhat arról, hogy mi a szégyen, mi a megaláztatás. Most egyetlen mozdulattal emelte ki a pompás csokrot az öblös billikomból, s a növények száráról a padlóra ömlött a víz. Mit törődött vele, ha egyszer neki olybá lett, mint mikor kőormokon zúdul alá a vízesés. Nem, ezt már nem nézhetem tétlenül, kiáltotta ekkor Henriette, felugrott, hogy útját állja, ne teljesedhessék be Kornélia szörnyű szégyene, de nem lehetett oly gyors, mint az eszelős leány, ki egyszerűen kiengedte kezéből a virágokat, s azok tehetetlenül szertehulltak, az edényt pedig két kezével megragadta, hiszen kiszáradt ajka csak vizet kívánt, vizet, csak vizet, semmi mást.”

Az edényt azonban Henriette is megragadja, térdük az állványnak feszül, az állvány fölborul, a billikom a földre hull, széttörik.

NÉMASÁG

A feketére lakkozott féloszlopon immár egy másik billikomban állnak a virágok. Talán ugyanazon fajtából valók, de más elrendezésben.

És van egy hang.

„A tiltakozó lélek szomjúságot, éhséget és némaságot mér magára, ám a józan világot se büntetni nem lehet, se a maga pályájáról eltéríteni. Ott szemérmetlenül esznek, isznak, illő szavakat váltanak, böfögnek és finganak, mert emésztenek, az éj leple alatt gyermeket nemzenek, percre perc következik, az órák így telnek el önmagukkal, s ki lenne az, ki még a kizökkent időről töprenkedik?”

Kornélia a terasz nyitott ajtajában áll, mögötte pedig az aggodalommal telt Henriette.

„Kornélia, kicsim, most kérem, legyen magánál!”

És van a hang is.

„Kornélia a terasz nyitott ajtajában mélázva állt e percben, mögötte pedig a hűséges Henriette. Két szép emberi szobor. Az egyik a tiltakozó némaság, a másik a józan kötelesség mentő angyala.”

S ekkor a terasz lépcsőjén feltűnik az idős dáma, annak a fiatal férfinak a kíséretében, aki oly erősen az elveszített Károlyra emlékeztette Kornéliát.

„Kérem, most fogadjuk őket.”

Míg mennek, a hang kísér.

„Persze, tegyük hozzá rögvest, hogy ezt a találkozást se a leány, se az ifjú nem kívánta, hanem megtörni e beteges némaságot, Henriette eszelte ki az alattomos primáriussal.”

Henriette és az idős dáma barátságosan és illendően mosolyognak, s ahogy kell, köszöntésképpen fejet hajtanak. A leány és az ifjú részvétlen marad. Midőn társaik megállnak, ők is megállnak, hogy egymásba ne ütközzenek, ám akárha nem is látnák a másikat.

„Kerek órája úton vagyunk, man ist aber nicht zu erfüllen, von dieser dahinschleichenden, wunderbaren Zeit. Mit szólnak ehhez a pompás időhöz?”

„In den Bergen gibt es ja immer das leichte Lüftchen, nicht merk als einen leisen Hauch, éppen elegendő ezt a kései forróságot csillapítani. Kornélia egyenesen elragadtatott.”

„Mein Carl ugyanakkor fájlalja, hogy mily hűvösek immár az éjszakák. Nemde, Carl?”

„A mi Kornéliánk nem győzi hangoztatni, hogy valamilyen déli tengereken közel se lenne ilyen kellemes.”

„Nekünk valójában alig volt érkezésünk ezt a sétát megszakítani, mégis siettünk, hiszen a kisasszony kéretett. Nem lenne megengedhetetlen tolakvás javallani, hogy további sétánkat osszák meg velünk?”

„Ellenkezőleg. Semmi nem szolgálhatna nagyobb örömünkre. Annál is inkább, hiszen a kisasszony Van der Woelde úrnak igen nagy hálával tartozik, s ha kéretni bátorkodott, akkor ezt nem tette másért, mint hogy megmentőjét üdvözölje, s háláját szavakba öntse.”

„Tartozásra, hálára ne is gondoljon a nagyságos kisasszony.”

„Már megbocsásson, de hogy ne gondolna vele, s hogy ne beszélne ilyesmiről, hiszen a nagyságos kisasszonynak bizony elmesélték, hogy a nagyságos ifjú úr miként mentette meg a puszta életét.”

„Annak az elhagyott, szörnyű hírű háznak a lépcsőjén mindenesetre ő talált rá, megengedem. De ez szóra sem érdemes. Reméljük, azóta már kiheverte az ijedelmét a kisasszony, legalábbis erre következtethetünk ragyogó arcszínéből.”

„Múló gyöngeségét legyőzi a fiatal szervezet, a többit pedig megteszi ennek az elragadó környezetnek a gyógyhatása, s nem utolsósorban az Önök remélt társasága.”

És van a hang, mely minden jel szerint, minden lépésünkön elkísér.

„Az idős dáma e pillanatban egyetlen uralkodói intéssel vetett véget a kölcsönös udvariaskodások és bókok áramának. Volt ugyan valamely kellemetlen nyersesség a mozdulatban, ámbár szükségessége se volt nehezen belátható.”

„Nos, akkor ne is késlekedjünk. Kérem, nyújtsa a karját Henriette. Induljunk el, a fiatalok pedig majd szépen követnek.”

Henriette a karját nyújtja, az idős dáma belékapaszkodik, de mielőtt még elindulnának, válla fölött visszaszól, akárha állatot idomítana.

„Mein lieber. Weckt dich auf. Ihr sollt uns folgen.”

Ők indulnak, de Kornélia és Carl von der Woelde úgy marad. Nézik egymást.

„Én nem beszélek.”

„Én se.”

„Tőlem a primárius elvette a papírjaimat és a tollamat. Mindent a fejemben rögzítek.”

„Könnyű magának. Tőlem a fényképezéshez szükséges összes apparátomat vette el.”

„Ne számítson rá, hogy beszédre bír.”

Egymástól távol, ellenséges érzelmeiktől eltelten elindultak ők is a két nő után.

„De enni, inni, hugyozni, szarni tud.”

És a hang.

„Valami ilyesmit gondolhatott magában a kisasszony, miközben ellenséges érzelmeiktől eltelten bandukoltak.”

EGYMÁSRA TALÁLNAK

Harsány kavics csikorog a lépteik alatt. A két nő a messzi távolba tűnten előttük halad. Miközben mennek, mendegélnek, Kornélia óvatosan szemügyre veszi a férfiarcot.

Részvétlen arc, semmi más.

Mennek, s megint csak rá kell emelnie a tekintetét.

„Vagy netán egy arc, melyből a fájdalom a részvétet égette ki? Ebben különböző, míg vonásaiban hasonló?”

Az arc erre kissé felé is fordul, ám a tekintet épp oly részvétlen, mintha nem is hallaná.

„Ha egyszer valamennyi élő és halott arcát egyszerre nem láthatom, s ha mégis azt állítom, hogy a világon nincsen két egyforma arc, akkor mintha csupán azt mondanám, hogy nem tudom megmondani, s legfeljebb a hasonlóság esetéről beszélhetek.”

„Ne. Beszéljen. Annyit. Ha. Egyszer. Nem beszél.”

„Abból, hogy hallja a hangomat, még nem következik, hogy beszélek. Lehet, hogy csak képzeli.”

„Ebben igaza lehet. Én viszont csak arról beszéltem, hogy hallom, és nem kívánom hallani.”

„Nem óhajtja megismerni a hangomat, vagy elutasít egy hangot, mely túlon-túl ismerős.”

„Legfeljebb hallgatom.”

„Az én gondom se más. Látok egy arcot, mely minden ízében azonos annak az embernek az arcával, akit szerettem és nem láthatok. Hanem a hangja is. Hallanám, akit nem láthatok? Vagy érezzek bizalmat egy olyan látható iránt, akinek a viselkedése semmiféle bizalomra nem szolgáltat okot? Mit tegyek?”

Megállnak, s hosszan nem néznek mást, egyenesen és hosszan egymás szemébe néznek.

„Megnyugtathatom. Őt is én találtam ki. Nem volt, nincs, s hogy lesz-e, nem tudjuk megmondani. Nincsen olyan, amit ki ne találnék. Maradjunk ennyiben. Azt is én találtam ki, hogy most megálltunk. Kitalálom, és szembenézünk. Azt mondom, megálltunk, szembenézünk. A nincs, meg a nem is volt, ilyen egyszerű.”

„El is hinném magának, ha nem készítettem volna róla képet. De nem hiszem el, mert ezek csak szavak.”

„Ugyan, ne beszéljen már ilyen butaságokat! Mire megy egy képpel? Semmire. A teremtő létezéséből meg tudja magyarázni a világot, csak akkor elismeri, hogy a teremtőre nem talált magyarázatot. A nők már csak ilyen ostobák.”

„De hiszen éppen erről beszélek, te szerencsétlen. A kép mindig elébb van, mint a magyarázatod. Nem adja, amit nem kíván. A szó már csak utána következik, s ezért vannak kívánságai.”

A messziségben megáll az egymásba kapaszkodó két nő, visszafordulnak.

„Carl!”

„Ezzel a nővel nem megyek.”

„Carl!”

ÉHSÉG

Miként egy feltartóztathatatlan hullám, a nevetés valósággal kicsap a fényesen kivilágított szalonból.

Kornélia egy oszlop mellett lapul, s mikor Henriette óvatos léptekkel áthalad a homályos hallon, a falak védelmébe húzódva, nesztelen léptekkel fut tovább. Rosszul világított, immár ismeretlen folyosókon követik, űzik egymást. Olykor szoknyájuk rebbenése, árny, vagy egy óvatlan koppanás árulja őket el. Lépcsőfordulók, benyílók, zeneterem a holdfény hosszú árnyékaiba merülten. Nyitott kották az állványon. A székeknek támasztva, vagy a székeken, magukra hagyott hangszerek.

Nem merészeli magára csukni az ajtót, de behúzza. Rövid, éles nyikkanás. Vár. Mintha a közelből, egészen, egészen közelről, izgatott, sóhajszerű belégzést hallana. Nem. A saját lélegzete. Ismételgeti, mint aki meg akar bizonyosodni, hogy nem a másiké.

Leül a nyitott zongorához, megint vár, de sehonnan, semmilyen hangot nem hallani. Billentéshez emeli az ujjait.

Egy kéz kulcsolódik a kezére. Az egyik kezére, aztán a másik kezére. És valaki hátulról fogja le.

Felugrik, kezeit a kezekből kitépi, egy pillanatra rémséges arcot lát, amint visszahőköl előle, s az árnyékok közül a kékes holdfénybe ér, s egy rémséges és mezítelen, se nem férfi, se nem női testet, a Potoczky hercegét. A székek, hangszerek és állványok között csapongva kirohan a zeneteremből, ám a folyosón valósággal a settenkedő Henriette-re hull.

„Hát megint, megint csak botrány? Botrányt akart?”

„Engedj az utamra!”

„Nincs utad.”

„De éhes vagyok. És majd vágok magamnak.”

Egymásnak esnek, ütések záporoznak, amikor Henriette-et hátulról szépen lefogják. Kornélia elszabadul és fut tovább. Talán egérutat nyer, hiszen a herceg erősen tartja a némán kapálódzó Henriette-et, majd hangosan felnevet. És elengedi.

A nevetést az üres folyosó kellemetlenül megemeli és visszadobja.

Henriette bizony irányt téveszt, és a hátsó lépcsőn fut fölfelé. Kornélia erre le. Emelet, emelet után, forduló után forduló, egyre lejjebb. Nincs tovább.

A hatalmas éléskamrák ajtói tárva, a konyhából békés fény vetül a kövezetre, s otthonosan kellemes zajok.

„Milenácskám, hozzál már két krumplit nekem.”

„Ugyan minek, édesem?”

„Két krumplit, ha mondom.”

„Jól van, kis szívem.”

És van egy harmadik hang, az immár ismerős.

„Nos, éppen valami ilyesmire gondoltam. Amivel sűríteni lehetne az állagát.”

Milena átsuhan, és Kornélia figyeli mozdulatlanul a sötétből.

„Az állag persze íz. Gyöngítheti vagy felerősítheti.”

„Bizonyára reszelni akarja.”

„Leheletfinomságúra.”

„Mondjuk a hagyma éppen ellentétesen viselkedne egy hasonló közegben. Több ízt adna le, amennyit felvehetne.”

„Ezért gondoltam a krumplira.”

„Na igen, de gondolt-e rá édes barátom, hogy a főzésre fordított hő olyan megterhelést jelenthet a fűszereknek, hogy ezzel aztán többet árt az íznek, mint amennyit javít az állagon.” Milena visszasuhan a két krumplival. Odabenn zörögnek az edények, kevergetés, kavargatás, kortyintás és cuppantás. Akárha csókra csók.

„Várjuk ki, miként viselkedik. A lisztet kizártuk.”

„Az ideák nemző atyja a kísérlet.”

„De Alberto szívem, miért nem tököt veszel inkább?”

„Rád hagyom, édesem.”

„Sobre los gustos no hai disputa, mondja erre a spanyol, bár be kell vallanom, hogy nekem is rögtön tök jutott eszembe.”

„Kinek nyelve mit kíván.”

Harsányan hahotáznak.

Kornélia közelebb merészkedik.

A konyha páráiban a három ember, valamiféle túlzó közelségben szorgoskodik. Mintha csak ürügy lenne minden mozdulat, hogy egymáshoz érjenek, avagy azért érnek minduntalan egymáshoz, hogy serkenjen a munkához szükséges képzelet. A tűzhelyen mindenféle rotyogó és gőzölgő kis lábasok. A nagy előkészítő asztalon pedig a húsok, a kopasztott szárnyasok, a zöldségek, a fűszernövények, a rézedények, a szerszámok, reszelők, kések, bárdok, mindenféle párlatokkal teli üvegcsék és butéliák barokk csendélete.

„De hogy visszatérjünk előbbi témánkhoz, signore Albertóról az az általános vélemény, hogy a legmesteribb levesfőzők közé tartozik, és a szószait se csodálja senki kevésbé.”

„Gondolom, most súlyos kritikával áll elő.”

„Vegyük a tegnapi borjúhúst au genévrier. Voilà une idée lumineuse. Volumineuse. Ha nem tévedek, akkor frascati, fehérbors, néhány csöppnyi citrom, durván őrölt fenyőmagok.”

„C’est la base.”

„Tán valamit kihagytam?”

„Csupán a lelkét nem érezte ki.”

„De most nem is a szószról beszélek. Azt valamennyien kifogástalannak találtuk. Hanem, hogy a húst egy ilyen petyhüdt és halovány állapotban tálalta fel nekünk! Ez olyan, mint a francia mondatszerkezet, á quelqu’un, á quelque chose, de quelqu’un, de quelque chose, nem elég az igét kimondani, tudni kell, hogy mire vonatkozik.”

„Az elméleti felkészültségét mindig csodáltam, kedves barátom, de a nyelvét, könyörgöm, mutassa a nyelvét.”

„Hiszen éppen erről beszélek. Mintha nem ismerné a sütés elméletét, s ezért aztán a húsainak nincs is meg a kellő étonnement-ja. Bizonyára nem ügyel a zsír hőfokára. S ha a felületet nem lepte meg, ha nem rándítja össze, akkor csak nyűgölődve párolódik.”

„Mutassa. Dugja ki a nyelvét, a nyelvét, az ínyét szeretném látni, édes barátom.”

„Most az egyszer nem tudja elütni.”

„Ha csak nem ezzel a serpenyővel.”

„Olyanok vagytok, mint két kis kakas.”

Miként egy élőkép, amikor az ajtó mögül Kornélia előlép. Élnek, de moccanatlanok. Egyik kezükben tál, serpenyő, habverő, másik kezük amúgy csillapítólag a másikon. Alberto éppen Milena közbelépését hárítja el, aki Carl van der Woelde könyökét fogja meg, ő pedig Alberto vállát érinti éppen igyekvésének hevében.

„Je vois bien, que vous etes étonnée de me revoir ici”

„Mint a húst a zsírban, így meglepni, szegény kisasszonyt.”

„Si je ne me trompe, mademoiselle.”

„Ah, non monsieur. Vous ne pouvez pas vraiment m’étonner, j’ai simplement une faim affolante. Valamit, bármit, egy kenyérvéget, egy répát, egy hagymát adjanak.”

„Tegyünk egy próbát.”

„Kapóra jön.”

„Milena ott szépen megterít.”

„Mi pedig húst sütünk.”

A sürgés és a forgás, az érintések és a szavak sűrűje.

„Én a magamét. Alberto a saját ízlése szerint. Ha van neki.”

„A kisasszony pedig biztosan az erősebbik kiskakast fogja kiválasztani.”

„Azt már nem bírom kivárni.”

„Nincs olyan Isten, hogy elsietnénk.”

„Éhség az ínyenc halála.”

„Három napja, egy falat sok, annyi nem ment le a torkán, szegénykém.”

„La faim fait sortir le loup du bois.”

„A jó konyhában mindenre van orvosság.”

„Kínzó éhség esetén levessel helyes kezdeni.”

„Szót se szól, ide ül a kisasszony. Ami a mi erőnktől telik, mindent megteszünk.”

„Attól is tartanék, hogy meglep a primárius. Csak valamit adjanak. Vagy Henriette.”

„Inkább csillapító, mint serkentő apéritif kellene.”

„Attól ne tartson. A primárius mindent előre lát.”

„Sherry legyen, de csipetnyi keserű gyökérrel.”

„Ne beszéljen gyerekségeket.”

BILDER AUS EINER HEILEN WELT