KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Titanic Fesztivál

• Bikácsy Gergely: A márki és a mimus Sade márki élete
• Antal István: Szabadszád Beszélgetés Szirtes Andrással
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Betege a hazug világnak Cannes
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes, 1993
• Kézdi-Kovács Zsolt: Vissza a történethez Cannes

• Molnár Gál Péter: Kitaposott bakancsok Sir Richard Chaplinje
• Földényi F. László: A rosszkedvű filozófus Wittgenstein
FORGATÓKÖNYV
• Nádas Péter: A fotográfia szép története Filmnovella 2.
MÉDIA
• B. Vörös Gizella: Madame sans-gêne Madonna
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: A negyvenkettedik Síró játék
• Fáber András: Ötvenhatos mese A gólyák mindig visszatérnek
LÁTTUK MÉG
• Sneé Péter: Idétlen időkig
• Koltai Ágnes: Csendes érintés
• Mockler János: Igaz történet férfiakról és nőkről
• Mockler János: Jó zsaru, kisebb hibákkal
• Barotányi Zoltán: Sommersby
• Schubert Gusztáv: Világok arca – Baraka
• Tamás Amaryllis: Sivatagi lavina
• Kovács Ágnes: A dzsentlemanus

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Szirtes Andrással

Szabadszád

Antal István

– Ahogy idefele jöttem a Pasaréti telepre, az Ördögárok melletti fákat néztem, és a Lenz jutott eszembe. Nemcsak azért, mert az is játékfilmes próbálkozás volt, hanem mert de Sade márki és ő is abszolút társadalmon kívüli figura.

– Extrém esetek. Az egyik skizofrén, a másik abberrált, szexuális őrült. Legalábbis, a köztudatban ez él. „Miért nem csinálsz egyszer, fiam, normális emberekről filmet?” – szokta mondani az apám.

– Lenzet még el is játszottad.

– Igen, de előtte nagyon sok színész között keresgéltem. Csináltam próbafelvételeket Pap Tamással, Pauer Henrik volt az egyik Lenz, a Dixi a másik, az Orosz Gyuri a harmadik, és kipróbáltam a Lukács Andort, Karátson Gábort meg Kamondy Imrét is. Tulajdonképpen Pap Tamás ötlete volt, hogy úgyis itt van a videó, vegyem le a szemüvegem, eresszem le a hajam, és „nyomassuk”. Amikor levetítettük az anyagokat vadidegeneknek, és megkérdeztük, hogy melyik Lenz tetszik nekik legjobban, azt mondták, hogy az a kancsal. Nem is ismertek meg. Szegény Csányi Attilának befesttettem még a haját is pirosra a kék szeméhez, pedig figyelmeztettek, hogy antiszínész.

De Sade márkinál másképpen alakult a történet. Azt mondtam magamban, ha már ennek a pasasnak az életéről csinálok filmet, akkor olyan jellegű és karakterű figura kell, aki el is hiteti ezt a személyiséget. És ez nem én vagyok, „Bováryné én vagyok” típusú játékot kellett inkább eljátszanom, és Szeredás Andris ötlete volt, hogy Halász Pétert kellene megkérnem, játssza el a főszerepet. Halász Péterrel nem voltam jó viszonyban, mert New Yorkban a Forradalom után című filmemet az ő Squat Színházának a tagjaival, a Petyával, a Michaellel és a Rebeccával forgattam, és állandóan féltékenységi rohamokat kapott, hogy ki lehet ez a hülye magyar filmes, akinek ezek csak úgy ingyen segítenek?

Elmentem tehát Halászhoz, és mondtam neki, hogy azt hallottam, megvan neki A Mester és Margarita itt New Yorkban magyarul, és kértem, adja kölcsön. Azt mondta, jó, de egy hét múlva legyen itt. Egy hét múlva föl is hívott, hol a könyv? „Bocs, – mondtam neki, – mér, olvasnád?” Nem, de rend a lelke mindennek. „Itt a könyved – mondtam – egyébként, szeretném, ha te játszanád Wolandot.” Azt válaszolta, semmilyen szerepet nem vállal el ingyen. Húszezer dollárt kért.

Befejeztem a filmet, és azért meghívtam a bemutatóra, az Anthology Film Archivesba, New Yorkba. Ő volt az egyetlen, aki végigvihogta a filmet. Utána odajött, és azt mondta: „Bocsáss meg, nem ismertelek, soha életünkben nem találkoztunk, de ez a film kurva jó, gratulálok!” Erre én: „Van itt egy másik ötletem, de nem tudok húszezer dollárt fizetni.” Mire leintett: „Bármit, amit gondolsz, ingyen…” Elmentem Görögországba két hétre, megírtam a forgatókönyvet. A teljes dialógot egyedül. Utána visszautaztam New Yorkba, és mondtam neki, hogy kész a forgatókönyv. Fogtam a ceruzával, kézzel írott szöveget, és két órán keresztül olvastam neki. A végén azt mondta, hogy tetszik. „Bármikor szólsz, megyek – mondta. – Bárhová.” Mondtam neki, hogy nem kaptam rá pénzt. Azt válaszolta, ne foglalkozzak vele. Tetszik, megcsinálja. Hazajöttem. De előbb vettem egy Fisher-Price videókamerát, százdolláros gyerekjátékot. Azzal forgattam a filmet.

– Ne hülyéskedj... Én is láttam azt a levelet, amelyikben pénzt kérsz a Fifitől a harmincötös anyagok laborálására.

– Tényleg forgattam harmincötösre is, de azokat végül nem használtam. Fölhívtam Halászt telefonon, hogy van kétszázezer forintom, amiből százhúsz a repülőjegy, a többi az övé. Idejött, és dolgoztunk két hetet reggeltől estig. Reggel kilenctől este hétig. Végigolvastunk minden megírt jelenetet. Volt, amelyiket tizenötször vettünk fel, volt, amelyiket háromszor és volt, amelyiket harmincszor. Forgatás közben átírtuk a könyvet, és ebben nagyon jó alkotótárs volt. Lenyomtunk tizenöt órányi anyagot két hét alatt. Mindig azt kérdezte, hogy mikor vesszük már föl a börtönjeleneteket, mert abban van az igazi színészi munka. Mikor csináljuk az igazi játékfilmes részeket? Mondtam neki, hogy nyugi, egyelőre ennyi pénzem van, most nem forgatunk többet, mert nincs mire. Visszautazott, fél év vagy év múlva felhívtam, hogy kaptam megint lóvét, felvehetnénk a börtönjeleneteket. „Jó, nagyszerű, jövök!” Mondom, hogy pénz most nincs, tehát gratis. Mire ő: „Nem érdekes, majd kérünk kölcsön a haveroktól kajára.” Persze, a Dárdayék adtak annyi pénzt, hogy legyen minden nap mit ennünk... Megint lenyomtunk két hetet a toronyban. Berendeztük börtönnek, és leforgattuk az összes börtönjelenetet. Ez volt a második lépcső. Végül megmondtam neki, hogy nem kaptam egyetlen fillért sem arra, hogy megcsináljam a játékfilmjeleneteket. Tehát a márki szexuális kicsapongásait. Fél évig gyűjtöttem a szereplőket, és összeszedtem körülbelül háromszáz olyan embert, akik vállalták volna a feladatot. Ebből harmincat-negyvenet találtam jónak, de nem kaptam rá pénzt, mert időközben botrány lett a film körül, és letiltották, illetve egy fillérrel sem támogatták. Annyi pénzem van még, mondtam a Halásznak, hogy megpróbálom felvenni a jeleneteket fehér, kísérleti patkányokkal, de az idomításukhoz azért nekem is kell vagy fél év. Kiköltöztem Őrbottyánra, és egy nyáron át forgattam a patkányokkal, harmincötös filmre.

Azután egyszer csak újra megjelent Halász Péter, mert rendezett a Katona Józsefben. Mondtam neki, hogy jöjjön ki, forgatunk egy kicsit. Teleraktam patkányokkal, mintha börtönben lenne, és azokkal beszélgetne. De amikor megnéztem a videóanyagot, kiderült, hogy nem kell hozzá semmilyen illusztráció, mert megáll a lábán. Igaz, hogy csak egy pasas beszél végig szekondban, de olyan erős maga az írott anyag, olyan jó az ő színészi munkája, és annyira átélhető a nézők számára, hogy úgy éreztem, kinőttem már abból, hogy ezt kis, bevágott jelenetekkel illusztrálgassam.

– Tehát nem érzed ezt a verziót kasztráltnak?

– Nem. Teljesen tiszta. Egyszerű képlet.

– Peter Weiss darabját évekig játszották sikerrel a Nemzetiben, de ott az a Sade nem az a Sade, akiről nálad szó van, hanem úgy jelenik meg, mint a polgári értékek őre...

– Mindenki másképp látja. Amikor Franciaországban előkészítettem a munkát, terepszemléztem, helyszíneket kerestem, és végignéztem az egész Sade-birodalmat, találtam két zürichi srácot, akik csak ezzel foglalkoznak. Sade-kutatók. Olyan anyagokkal álltak elő, amelyekből kiderült, hogy maguk a Sade-kutatók is mind másképp látják a márkit. Maga a jelenség nagyon fontos, és nemcsak irodalomtörténeti, hanem kultúrtörténeti és szexuáltörténeti szempontból is. Kulcsfigura. Kulcsfigura a polgárosodás szempontjából és a kereszténység megtagadásában: a vallás megtagadásában és megszégyenítésében. Engem úgy érdekelt a márki, mint örök deviáns. A devianciájának az elemeit emeltem ki az élettörténetéből, persze sok más jellemvonását elhanyagoltam, hiszen ez nem népszerű-tudományos film, hanem az én márkiképem. Ahogy én megrajzolom.

– Mint ahogyan nem érdekelt Pasolini és Brook sem.

– Nem. Sőt, megmondom őszintén, bár elolvastam Sade márkitól mindent, ami angolul és magyarul hozzáférhető, azzal sem foglalkoztam. Nem vájkáltam a Justine-ben, a Szodoma 120 napjában vagy a Filozófia a budoárban című könyvben, mert azt gondoltam, hogy itt van egy személyiség, és nekem a személyiséget kell bemutatnom. Az a tény, hogy író, csak egy része az életének. Legalább ennyire fontos a magánélete, a családi élete, a szexuális élete, a forradalomban való részvétele és a politikai életben betöltött szerepe, az, hogy kiket szeretett és kiket nem. Így alakul ki a komplex személyiség. Legjobban az tetszik, hogy ezzel a technikával sikerült öntudatlanul szellemet idéznem a moziban. Mert az történik, hogy egy bizonyos ponton túl a néző nem is tudja, ez most a valódi Sade márki, akivel riportot csinálok, vagy egy színész, aki őt alakítja, és hogy az egész beszélgetés a huszadik századból hangzik-e, vagy a márki korából. Sikerült a szituációt így lebegtetni, és nem tudom, hogy ennek mi az oka. Lehet, hogy annyira jól működött a technika, lehet, hogy sikerült eltalálni a hangulatot, és lehet, hogy amúgy is szellemidézés folyik.

– A film érdekes konklúziója, hogy a forradalom és a forradalom utáni idők elsöpörték de Sade márki életterét. Halász Péter empátiája itt egyszerűen óriási.

– Gondolj bele, ha nem ő játssza, akkor ez a dolog ilyen módon nem működik. De ez történelmietlen kérdésföltevés. Lehet, ha huszonöt évvel ezelőtt találkoztunk volna a színházi előadásain, én is disszidálok velük, mert úgy összebarátkozunk, de lehetséges, hogy ugyanolyan ellenségekké válunk, mint amilyen ellenségemmé vált ő, féltékenységi alapon, amikor New Yorkban forgattam. Ez olyan találkozás volt, ahol egyrészt nagyon jó volt az alapanyag, az írásmű, pedig még soha nem írtam ilyen módon dialógokat, másrészt telibe találta őt a jelenség, az a személy, akit meg kellett jelenítenie, plusz nagyon szimpatikus volt számára az a fajta technika, ahogyan én általában filmeket csinálok. Az a módszer, hogy nem kell a forgatáshoz háromszáz fős stáb, hanem leülünk ketten, és átírjuk a szöveget, ha pedig úgy gondoljuk, hogy fölvesszük, akkor bekapcsolom a gépet. Sok naiv néző tette föl a kérdést: „Most akkor csináltál egy riportot ezzel a fickóval?” Mondtam nekik, dehogyis, ezeket a jeleneteket tizenötször, hússzor lepróbáltuk, mielőtt felvettük volna. Tehát van az egésznek egyfajta közvetlensége.

– A játékfilmes történetet, amit a néző általában látni szokott – itt hallom.

– Amikor láttam, hogy szegény vagyok, elgondolkoztam. Vizualitást akartam, a legelemibb szinten, szereztem egy nagy filmtartó állványt a filmgyárból, éppen ki akarták dobni a szemétbe. Van benne hat darab fénycső. Jó háttér, a kamera úgy is csíkokat húz, mert olyan rossz a minősége, hogy ilyen kockákból tevődik össze a kép. Lemértem, mekkora egy kocka nagyban kivetítve, és megkértem Timár Évát, vágjon háromszáz darab egyszer egy centiméteres kis tükröt, és hozzon egy jó ragasztót. Letéptem egy darab fekete molinót, elvágtam középen, rátettem Halászra, és ráragasztottuk a tükröket. Ez nagyon fontos volt, mert bármelyik filmkockát megnézed, mindegyik egyforma. Mindegyik egy kép. Aztán a színész. Aki nemcsak színész, hanem hozzám hasonló gondolkozású performer, aki hajlandó mindenbe beszállni, ami neki tetszik, és azon belül a maximumot nyújtja. Akiből hiányoznak a kommersz színházi gyakorlatból jövő sztereotípiák, habár azoknak is zsonglőrje, ha szüksége van rá. De már bölcs és okos. Aztán az írott anyag, amit én írtam. Ez azért működik úgy, hogy nem kell illusztrálni, mert nem íróember vagyok, hanem képzelőember. Aki azt írja le, amit elképzel. Úgy írom, ahogy látom, és ha erre megfelelő módon ráérez a másik, akkor el is tudja mondani úgy, hogy rögtön láthatóvá teszi, anélkül, hogy megmutatná. Így találta meg a formáját a film, mert nekem halvány gőzöm sem volt arról, hogy milyen formája lesz. Úgy működött, mint amikor egy képzőművész vagy egy zenész elkezd dolgozni, s ez a fajta könnyedség ellenpontozza a témát, Sade márki történetét. Így jött létre ez a furcsa találkozás.

Kár, hogy éppen ilyen politikai, szellemi, kulturális vagdalkozásban és szabadosságban született meg az ötlet, tehát a látszólagos rendszerváltás után, amit nem neveznék szabadságnak. Rettentő sok támadás ért a téma és a témaválasztás módja miatt. Ezért aztán senki nem merte támogatni, ami talán helyes is, mert különben egészen más film született volna, és ez így jó, ahogy van. Így még kordokumentumnak is elmegy.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/09 11-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=650