Cinématographe LumièreHiteles illúzióXantus János
A fénykép „objektivitását” a felesleges részletek adják. A fényérzékeny anyagot nem érdekli, mi az, amit lát, nem tárgyakat érzékel, hanem felületek fényességét. A világos és sötét képpontok halmazát a kép nézője értékeli úgy, hogy például a Notre-Dame kőkorlátjára támaszkodó kőkimérát látja, nem csupán különböző fényességű felületeket. Tudatában van, hogy csak egy képet tart a kezében, mint ahogy A vonat érkezése vetítésén sem azért ugráltak fel a nézők székükből, hogy ne gázolja őket halálra a mozdony. Az illúzió öröme volt ez, a filmkép iránti lelkesedés, hogy az elfogadtatja magát. A fénykép azzal, hogy legkisebb elkülöníthető alkotóeleme nem ceruza- vagy ecsetvonás, hanem a kiméra vállának hajlatáról mit sem tudó képpont.
A repülőgép propellerje forogni kezd, begyorsul. A szem nem tudja már követni a forgását, áttetsző koronggá olvad össze, és megjelenik benne egy fantom légcsavar, ami lassan visszafelé forog, megáll, aztán a másik irányba kezd forogni, felgyorsul, elmosódik. Ez csupán illúzió. Tudom, hogy nincs ott, de látom.
A film illúziót ad, a káprázat és a valódiság egyidejű élményét.
A hihető illúziónak ezt a fajtáját nyújtotta az a kis kártya, amelynek egyik oldalán a kalitka, a másikon a madár látható, és ha gyorsan forgatjuk, a madár bekerül a kalitkába. Ezt a játékot Thaumatropnak hívták, Fitton és Paria doktor találmánya volt, 1825 után mindenütt lehetett kapni Párizsban, Londonban, Bécsben. Az emberek örömmel forgatták, mert az illúzió az igazság szolgálatába állt: a menyasszony a vőlegény mellé került, lovas a lovára, a vad pedig a vadász puskája elé.
Mozgóképet produkáló szerkezetet két fizikus készített egymástól függetlenül: Stampfer és Plateau. Elméletileg nehéz a mozgást statikus pillanatok gyors egymásutánjaként elgondolni, hacsak nem végtelen sok statikus pillanat követi egymást. Ezt a végtelent a mi esetünkben érzékeink teljesítőképességének határai pótolják. Meg egy kis jóindulat. Az első mozgóképek nézőinek még elég volt tizenhat kocka másodpercenként, de aztán jobban bevált a húsz, és gyorsan megállapodtunk a huszonnégynél.
Az elektronikus képrögzítés mellett muzeálisnak hat a perforált celluloidszalag. A moziról ugyan nehéz lesz leszoktatni az öregeket és fiatalokat, de azért nem árt tökéletesíteni a technikát. Kísérletek folynak egy nagyobb hatású mozitechnika, a Showscan kialakítására. Ennek kapcsán kimutatták, hogy kétszer olyan hatásos lehet a film, ha másodpercenként hetven kocka pereg a „bevált” huszonnégy helyett.
Az sem mindegy, hogy mi az, ami pereg. Vannak dolgok, amiktől elvárjuk, hogy mozogjanak. Ezek voltak a mozgó kép első áldozatai. Úgy illik, hogy a rajzolt bohóc bukfencezzen, a ló pedig vágtasson. Plateau csodakerekének ez sikerült, ezért még a masinától is el lehetett tekinteni, amibe pedig egy kis lukon kellett belenézni. Ott bent bukfencezett a bohóc, végtelen sorozatban, mindig ugyanúgy. A századik bukfenc után már a bohóc sem a bukfencről szól, hanem a szerkezetről. A mozgóképnek szüksége volt arra, hogy megnyíljon egy dimenziója a valóság felé, ne önmagáról tudósítson, hanem közvetíteni tudjon valamit. Ehhez szüksége volt a fénykép objektivitására, és a mozgás időbeli felbontásának objektivitására is.
Az elv készen volt, de várni kellett a fényképezésre, mert ebben az időben a modellnek fél órát kellett ülnie a tűző napon mozdulatlanul, hogy egyetlen kép készülhessen róla.
Edward Muybridge-nak sikerült először sorozatfelvételt készítenie egy angol származású kaliforniai milliomos megbízásából, aki fogadást kötött, vajon van-e olyan pillanat, amikor a ló egyik lába sem érinti a földet. Muybridge huszonnégy sötétkamrát állított fel a pálya mentén, mindegyikben egy fényképész várt a sípjelre. Akkor egyszerre elkészítették a gyorsan romló fényérzékeny lemezt és betöltötték a kameráikat. A pályán keresztben zsinegek voltak kifeszítve, ezek elszakításával önmagukról készítették el a fázisképeket a lovak.
A mozgó fényképet, ami „azt adja a szemnek, amit a fonográf a fülnek” Edison találta fel. A kutatásokat Dicksonra bízta, ő maga nem sokat törődött vele, nem vette komolyan. Nem is csoda, a Kinetoszkóp inkább játék volt. Egy doboz fölé kellett görnyedni, és tekerni kellett egy kart az oldalán. Munkatársai tanácsolták, hogy fejlesszen ki egy, a falra vetíthető változatot, de ehhez csak akkor fogott hozzá, amikor a kis tekerős doboz évek múltán még mindig hozta az aprópénzt. Végül is megtartották az első nyilvános mozgókép-vetítést 1896. április 23-án New Yorkban, pár hónappal a Lumière-féle párizsi bemutató után, amit 1895. december 28-án lehetett megtekinteni a Boulevard des Capucinesen levő Grand Caféban, belépőjeggyel.
Lumière-ék egy nagy fényképészeti gyárat vezettek Lyonban. 1894-ben találkoztak a Kinetoszkóppal. Megtartották az Edison-féle 35 mm-es celluloidszalagot, amit ma is használunk, de a saját gyárukban vitték rá a fényérzékeny emulziót, és állítólag sokkal jobb minőségű filmnyersanyagot készítettek, mint amit a Kodak gyártott Edisonnak.
Louis Lumière megálmodta azt a filmtovábbítási szisztémát, amit azóta is használunk: ez a felvevőgép mechanikájának a lelke. 1895 márciusában már dolgoztak a Cinématographe-on, amely kamera, másológép és vetítő volt egyben. Az első vetítések sikerei után operatőröket képeztek ki, akik néhány évig járták a világot, és mindent filmre vettek, ami a szemük elé került. Több ezer egyperces tekercset forgattak le, ezeket évtizedekkel később gyűjtötte össze Henri Langlois, és 1964-ben mutatta be Cannes-ban. Fritz Lang, a Metropolis rendezője is ott volt a premieren. „Ó, ha mi ezt láthattuk volna 1925-ben!” – sóhajtott fel. – „Minden felfedezve, és mennyit kínlódtunk, hogy mindezt újra felfedezzük!”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 998 átlag: 5.44 |
 |
|
