TelevízóVeszprém utánA televízió és közönségeSimó Jenő
Ma már elmondható: ha kezdődik a nyár, akkor Veszprém és Tévétalálkozó. Mi sem bizonyítja jobban ennek az állításvariációnak szavahihetőségét, mint az, hogy ebben az évben tizenötödször rendezték meg. A köszöntésekben és a köszönésekben emlegették is ennek jelentőségét. A 15 ugyan nem igazi jubileumi szám, de arra alkalmat ad, hogy kitessék: másfél évtizeddel ezelőtt olyan tévérendezvény született, amelyre szükség volt, valódi igények hozták létre, hiszen ma is eleven és kamatoztatható tanulságai vannak. Az életképességhez minden bizonnyal hozzájárult, hogy azt sikerült kialakítani, olyan formát és módszert tudtak az egykori bábák találni, amely a tévé sajátosságaiból következik. Ez a Szent Iván napjával kezdődő egyhetes program ugyanis nem fesztivál, nem szemle, hanem találkozó. A televízió művészeinek, a drámai (prózai és zenés) alkotóknak szervezett találkozója a nézőkkel.
A televíziónak – mint tudjuk – általában nincs nézőtéri publikuma. Ez lehet hiány, de nagy kárpótlás, hogy jelen van, az ország minden szögletét besugározza műsorával. A lakásokba zárkózott emberek és családok ennek a műfajnak fogyasztói, olykor élvezői. Aki ismerni akarja a befogadók reagálását, az előfizetők véleményét, óhaját, annak ezekből a sejtekből kell közeget, közönséget szerveznie. Veszprémben és környékén ilyen publikumok számára rendeznek ősbemutatókat, amelyek azért is sikeresek, mert jól készítik elő őket, de azért is, mert a nézők legkülönbözőbb egyedei és rétegei szívesen, érdeklődően válnak közönséggé. Emellett, a tévétalálkozó fővonulatán kívül filmeket néznek külföldi szakemberek, és elvonultan a világ zajától, egy tíztagú zsűri. Mert ez a találkozó arra is jó alkalom, hogy az elmúlt év vagy évek termése megméressék és értékeltessék.
Ebben az évben 11 tévéjáték és 8 tévéopera szerepelt műsoron. A televízió nézői is láthatták azoknak a műveknek a javát, amelyet egyévi tévéjáték és háromévi tévéopera terméséből válogatott ki egy szakmai előzsűri. Mivel például a tévéjátékok kategóriájában csak minden ötödik mű került a mezőnybe, már maga a részvétel is rangot jelentett. Méltán. Mindvégig igényes vállalkozásokkal találkozhattunk, még ha a megvalósítás nem tudott is mindig lépést tartani az igyekezettel. Majd fog, ha az igényesség megmarad.
*
A tizenegy tévéjáték (illetékességem ezekre korlátozódik) bizonyos fejlődést mutat, valamivel magasabb színvonalat képvisel a múlthoz képest. Természetesen nincs szó frontáttörésről, a mérlegelő számára mégis igaz öröm, ha egy átlagosan jó mezőnyben kiemelkedő alkotásokkal is találkozik. Míg az előző években többször előfordult, hogy nehéz volt dobogóra emelni egy-egy művet a részeredményeket elérők sorából, addig az idén egyértelműen (mondhatni: egyhangúan) kiemelkedtek a díjazottak az erősebb mezőnyből. A drámai kategóriában a fődíjat Molière színművéből készült tévéjáték, a Nők iskolája kapta, míg Veszprém város díját a Szent Kristóf kápolnája című tévéfilm nyerte el. Ez utóbbinak ítélték a nézők a Szakszervezetek Veszprém Megyei Tanácsa által alapított úgynevezett közönségdíjat is.
Klasszikusokat megfilmesíteni, illetve képernyőre vinni csak „tiszteletlenül” érdemes. Prózát nem lehet a kép nyelvére fordítani. Újra, új módon kell megfogalmazni, hogy ne torzuljon el az eredeti művészi karaktere és igazsága. Drámát sem elegendő szalagra venni, hogy film, illetve tévéprodukció legyen belőle. Nem közvetíteni kell, hanem új nyelvre adaptálni. Ezt tette, aki a Nők iskoláját „televízióra alkalmazta”, Fehér György, amikor szakított a vígjátéki rendezés színpadi hagyományaival, és bohózat helyett egy összefogottabb, csak a fővonalra koncentráló, tartalmas szatírát teremtett. Ebben a tévéjátékban nem annyira a már koros, de fiatal lány, fiatal feleség után vágyakozó, gazdag márki bolondjáratásán és felsülésein kacagunk, mint inkább megrendülünk az öregedésbe belenyugodni nem tudó ember drámáján. A tragikum és a komikum molière-i vegyületében ez alkalommal a drámai vonások kapnak nagyobb nyomatékot. A fiatalok és idősek egymást keresztező vágyainak és különböző lehetőségeinek Fehér György által áthangszerelt molière-i szatírája kortársaink figyelmét is le tudja kötni.
Az öt felvonásos vígjáték tévéváltozata 80 perc. Az adaptáló rendező mindent elhagyott, ami színházban szórakoztat ugyan, de itt részletezővé, vontatottá tenné a produkciót. Megtehette, mert sokat bízhatott a színészekre. Kállai Ferenc Arnolf szerepében – nem túlzás – káprázatos. Mivel a tévé közel tudja hozni, amit részleteiben is láttatni akar, Kállai néma arcjátéka sokszínűvé, érzékletessé, megrendítővé képes tenni mindazt, amit el akar érni, mindazt, amit átélni kényszerül. Színészi különdíja vitathatatlan.
Ha Molière-rel kezdjük a sort, maradjunk továbbra is a klasszikusoknál. Tavaly többek között Sophokles, Gorkij és Čapek, az idén a nagy francián kívül Goethe és Gogol egy-egy ismert alkotása került képernyőre. Goethe Vonzások és választások című regényéből Deák Krisztina készített tévéjátékot, Gogol Holt lelkekjét pedig, amelynek forgatókönyvírója Szakonyi Károly, Havas Péter rendezte.
A klasszikusok vallatása, ha ez igényesen, a „nyersanyaghoz” méltóan történik, mai izgalmakat, gondokat érinthet. Mégpedig nem direkt aktualizálással, mert az hatástalan és hamar feledhető, hanem a nagy alkotások alakjainak, azok vágyainak és ütközéseinek, sikereinek és tragikus bukásainak mai szenvedélyű újrateremtésével. Az ilyen ihletett adaptálások esetében az eredeti legfeljebb változott hangsúlyokkal, s a kor kötöttségei nélkül él, illetve születik újjá. Ilyen tévéjáték a Nők iskolája, és a másik két klasszikus feldolgozás esetében, ha eltérő módon is, ugyanez történik. A rendezők igényessége vitathatatlan, és az sem kétséges, hogy a mában élve hallották meg a legnagyobbak üzenetét.
A Vonzások és választások rendezője vallomásában pontosan fogalmaz: „A film mottója 1809-ben íródott: »... nagyra kell becsülni minden igazi érzést olyan világban, amelyben voltaképpen a közöny és az ellenszenv otthonos igazán.« Erről szeretnék beszélni ma”. Tisztelettel, de szuverén módon bánt Goethe regényével, és több mint száz évvel későbbi, mához közelebbi történetben el is mondta a vonzások és helytelen választások, döntések tragikus tanulságát. Kár, hogy olykor, főleg a tévéjáték második felében meglehetősen vontatottan, epikusan, olykor szenvelgően. 140 perc különben sem a tévéjátékok ideális terjedelme. Az igényesség és a terjedelem között nincs szerves kapcsolat.
A Holt lelkek 40 perccel rövidebb produkció. Kevésbé akartan „művészfilm”, inkább jól sikerült tévéjáték, úgynevezett profi munka. Új ötletei nincsenek, de mindvégig érdekes, főként azok számára tanulságos, akiknek gondot okoz a harácsolás, a gyorsan meggazdagodni akarók sok manővere, az önzés és a korrupció. Havas Péter főiskolai mesterét, A. B. Sztolpert idézi a programfüzetben – saját hitvallásaként is. A tanár tanácsát érdemes közhírré tenni: „Gyerekek, ahogy elnézlek így benneteket, keveset tudtok önmagatokról és a környezetetekről, olvassatok klasszikusokat! A világirodalom klasszikusai mindent tudtak az emberről és az emberek közötti kapcsolatokról, viszonyokról, a társadalomról. Ahhoz, hogy rendezőként önálló véleményetek legyen a korról, amelyben éltek, mely sokkal bonyolultabb és összetettebb, mint a régmúlt, először is az alapokat kell lefektetni.” Ez az indíttatás – úgy látszik – a rendező alkotói programjává vált. Ezen az úton járva méltán nyert tavaly fődíjat a Vassza Zseleznova tévéadaptációjával és ebben az évben megérdemelt sikert.
A Szent Kristóf kápolnája a másik díjazott mű, a tévé drámaalkotásainak sorában azon ritka alkalom, esemény, amelyben a művészi értékelés és a széles körű nézősereg elismerése egybeesik. Talán leszállt a magas lóról a műkritika, vagy nagyot fejlődött a közönség? Nem itt van a nagy titok. Nem a befogadók bújtak ki bőrükből, zavarodtak meg, hanem a tévéjáték alkotóinak sikerült olyan művet létrehozni, amely osztatlan sikert arathatott. Galgóczi Erzsébet kisregénye, majd forgatókönyve úgy mai történet, hogy nem hivalkodik vele, nem modernkedik, elkerüli a divatos patronokat, sablonokat. Érdekes, figyelmet lekötő, negyvenéves történetet mond el, amelynek szereplői nem az események szóvivői, hanem egyéni sorsokat, tehát titkokat, vágyakat és bánatokat hordozó mai emberek. Galgóczi-mű ez a javából. A periférián élő vagy az oda vetődő, az elmagányosodás ellen küzdő nők és férfiak sajátos életét ábrázolva is korunk lényegéről tud beszélni, visszafogott érzelemmel tudja hitelesíteni napjainknak azt a jellegzetességét, felnőtt karakterét, hogy képes feloldani a régi indulatokat, a kibékíthetetlen érdekeket és helyére tudja tenni a valódi érdekeket – még az elrejtett kincseket is. Mivel egymást jól ismerő alkotótársak készítették a tévéjátékot, nem meglepő, hogy a rendező, Nemere László a témához és a történethez illő elbeszélő stílusban formálja meg a képernyőn a megírt világot, egyenletes, jó ritmusban, a néző figyelmét mindvégig ébren tartva. A sikerhez természetesen nagymértékben hozzájárult, hogy a rendező a főszerepeket jól kiválasztott, kiváló színészekre bízta, a külön is díjazott Bodnár Erikára és Páger Antalra.
Nincsenek összehasonlító számaim arra vonatkozólag, hogy a kiválasztott tizenegy drámai mű különböző adataiban híven tükröződnek-e a tévéjátékok összességének arányai, jellemzői. Bizonyára nem adják vissza pontosan, de azért nem is teljesen elszakadva az általános mutatóktól. A látott filmek alapján inkább csak az általánosra utaló észrevételeket ildomos tenni, remélvén, hogy nem lesz igazságtalan, eltúlzott, és talán némi tanulsággal szolgál az egészre nézve is.
A jó átlagszínvonalnak fontos tényezője bizonyára, hogy a tévéjátékok többsége rangos irodalmi alkotásra támaszkodik. A három klasszikus műről már volt szó. Nyolc film XX. századi és kortárs író művét adaptálja képernyőre. Minthogy a tévéjáték drámai műfaj, természetesnek tekinthető, hogy a rendezők és dramaturgok figyelme elsősorban olyan szerzők felé fordul, akik drámaírók is, akiknek van színpadi, illetve forgatókönyvírói gyakorlata. Ez alkalommal Sütő András, Székely János és Földes Imre egy-egy színműve került képernyőre. Meglepő tapasztalat, hogy a drámák többnyire a képernyőn is megmaradnak színpadi műnek, és nem eléggé formálódnak át tévéjátékká. Nem azt akarjuk állítani, hogy ezek a tévéműsorok lényegében színpadi előadások felvételei (azok a közvetítések kategóriájába tartoznak), hanem az a benyomásunk, hogy színpadiasak. Mintha nehezebb lenne a tévéadaptálás során a drámák esetében elszakadni az eredetitől, mint más műfajok keretében. Talán a kényszer is kisebb. Hiszen egy regényt, novellát, riportot a képernyőre vitel során az alkotók kénytelenek újrafogalmazni, teljesen más műfaj nyelvén megszólaltatni, míg a drámák a tévéjátékok drámai kategóriájában nagyobb változtatások nélkül is elfogadhatók. De akkor miért nevezzük őket tévéjátékoknak? Talán kevésbé lenne zavaró, ha mindössze tévéváltozatról beszélnénk. Ez esetben egy ilyen szemlén, miként évek óta, nem kellene megállapítanunk, hogy ezek a bemutatások nem eléggé tévéjátékok. Mindössze egy esetben fordult elő, hogy a versenyprogram tévéváltozatot említett, Földes Imre: Hivatalnok urak (rendező: Horváth Z. Gergely) című színdarabjának bemutatásakor. De miért nem ugyanez a kategória a Sütő András drámájából, Egy lócsiszár virágvasárnapjából (rendező: Zsurzs Éva), továbbá Székely János Caligula helytartójából (rendező: Esztergályos Károly) készült tévévariáció esetében? Természetesen nem minden színdarab tévére vitele eleve változat. A fődíjas Nők iskolája valódi tévéjátékká alakult.
Egyéb zavarok is akadnak a műfaji megjelölések körül. Nehéz megérteni és elfogadni, hogy a két óra húsz perces, játékfilmnek sem rövid Vonzások és változások miért tévéjáték; és a harmadánál is rövidebb, nem játékfilm-terjedelmű Rohamsisakos Madonna (író: Asperján György; rendező: Várkonyi Gábor) miért tévéfilm. A látott tévéjátékok között egy sem akad, amely egy órán belül játszódna le, holott a külföldi televíziós játékok megszokott terjedelme általában ötven perc. Talán azért alakult így, mert másutt azt tapasztalták, hogy nem a nézőtéren, hanem otthon, a fotelban ülők figyelmét ennél hosszabb ideig csak ritkán, más műfajokban lehet lekötni. Biztos, hogy olyan országokban, amelyekben több tévétársaság is küzdeni kényszerül a nézők kegyeiért, ennek a tapasztalatnak van jelentősége. Gondolom, más jellemzői is vannak annak, ami a tévéjátékot a tévéfilmtől megkülönbözteti (nem is ártana erről bővebben értekezni), de a terjedelem sem elhanyagolható. A tévéjáték – nézetem szerint – inkább televíziós kamaradarab, amolyan egy-felvonásos, míg a tévéfilm képernyőre komponált játékfilm. Amíg a különbségek nem világosak, a nézőnek egyre inkább az lesz a benyomása, hogy az igényes vállalkozásokat a terjedelem, hosszúság is minősíti. A zsűriknek, kritikusoknak, nézőknek más a véleménye. Évek óta szóvá teszik, hogy többnyire hosszadalmasak, bőbeszédűek, ritmustalanok a magyar tévéjátékok és tévéfilmek. A helyzet ebben az évben sem változott meg. Pedig a tévé művészei sem tagadják, hogy vannak ilyen problémák. Feltételezzük, hogy nem azért van ez így, mert a rendezőknek, vágóknak nincs szívük az indokolatlan hosszakat kurtítani. De vajon csak arról van-e szó, hogy az alkotó nehezen szánja rá magát műve megnyirbálására? Talán meg kellene vizsgálni a buzdításon kívüli egyéb ösztönzőket is. Hátha szükség van bizonyos korrekciókra az érdekeltség dolgában. Elképzelhető, hogy – más művészeti ágakhoz hasonlóan – összefüggés van a produkció hossza és a honorárium mértéke között. A megrövidített filmeknek bizonyára romlanak a mutatói. Például megnőhet a tévéforgatás aránya nyersanyagban, költséghányadban stb. Ezt a negatív érdekeltséget pedig nem lehet csak művészeti díjakkal ellensúlyozni.
Az eddigiekből arra lehetne következtetni, hogy azok a forgatókönyvek, amelyek egyenesen a tévé számára készültek, vagy szerzői átfogalmazták őket, és nincsenek olyan kötöttségek, mint a klasszikus- és színmű-adaptációknak, jobban megfelelnek a tévéjáték sajátos igényeinek. Nincs így. Ezek a filmek, alkotóik buzgó szándéka szerint sokat és fontosat akarnak elmondani a máról. Ez elismerésre méltó. De a filmek egy része zsúfolt, hosszadalmas, a témák egymásra torlódnak, aminek következtében a hősök ábrázolása vázlatossá, motiválatlanná, olykor melodramatikussá válik. Ez már kevésbé örvendetes. Szántó Erika filmje, A hattyú halála, Örkény István műveinek motívumaiból állt össze, de csaknem annyi konfliktus villan fel, ahány motívum, viszont a kettő dramaturgiai súlya nem ugyanaz. Az Egy fiú bőrönddel (író: Módos Péter; rendező: Szőnyi G. Sándor) az izgalmas nemzedéki, a szülő-gyermek konfliktust háttérként megterheli a szülők még súlyosabb, a görög sorstragédiákat idéző drámavázlatával. A Lakótelepi mítoszok érdekes írói élményanyagra támaszkodik (Békés Pál), a modern stílusú rendezés azonban (Felvidéki Judit) nem tudta művészi rendbe fűzni a jó ötletet és a motívumok sokaságát. A Rohamsisakos Madonna alkotói egy kitűnő mai szatíra markáns filmlehetőségét a bármennyire is frappáns, de mégiscsak részletötletekben realizálják.
Mivel itt kiválogatott alkotásokról szólunk, a legjobbakról, elgondolkoztató, hogy az úgynevezett negatív sematizmus bizonyos mértékű hatása még ezeken az igényes műveken is érződik. Ahogy divattá vált, hogy a mai konfliktusoknak és jelenségeknek okait, eredendő magyarázatát olykor direkt módon, a több mint harminc évvel ezelőtti megrázó eseményekben keressük, úgy váltak vázlatossá, szempontszerűvé a nagy összefüggések, komorult el a jelen és bizonytalanodott el a kibontakozás lehetősége. A reményt és hitet vesztett hősök, a lelki beteg, elerőtlenedett figurák meglehetősen nagy száma, a hatalom áldozatainak, kálváriáiknak ily mértékű adagolása zaklató tud lenni a néző számára is, aki nemcsak a hibák és bűnök láttán retten meg, hanem a tévét sem mindig kapcsolja be szívesen.
Nyilvánvaló, hogy ez a komor vonulat elsősorban nem mennyiségi kérdés, témák és hősök ilyen vagy olyan számarányának következménye. Művészi törekvések és elképzelések teremtik meg ezeket a változtatható arányokat. Ha az eredményeket, a kiemelkedő tévéjátékok és tévéfilmek példáját, valamint a tévéalkotók, írók, rendezők, operatőrök, színészek, díszlet-, jelmeztervezők stb. tehetségét, tapasztalható igényességét nézzük, óvatos optimizmussal várhatjuk e nagyon fontos műfaj fejlődését.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1361 átlag: 5.38 |
 |
|
