Pro és kontraÉs a hajó megyÖtletparádé, zenés holdfénybenDeák Tamás
Fura történet Fellini új műve. Mintha minden ízében, előadásmódjában, néhol vigyori otrombaságában is extravagáns akarna lenni. Ami maradéktalanul sikerült.
Noha a film végén megjelenő szöveg a kaland túlélőit hiteles esemény szereplőiként említi, nem tudom, vajon nem az olasz mester bohóctréfája ez is. Sose olvastam vagy hallottam egy olyan világhírű énekesnőről, aki 1914-ben, a szarajevói merénylet napjaiban hódolóinak és operai kartársainak kegyeletes közreműködésével valamely adriai sziget mellett, egy luxushajó fedélzetéről szóratta volna szélbe – végakarata szerint – haló porait. Arról se tudok, hogy egy ilyen tragikomikus hajót elsüllyesztett volna egy osztrák–magyar ágyúnaszád. De hát a film értéke vagy megítélése szempontjából egyre megy, mennyire hiteles vagy kitalált az anekdota. Merőben szemlélet dolga pedig, hogy – nagyjából-egészében – csakugyan ilyen bolondos-e az élet, mint aminőnek Fellini láttatja. Lelke rajta: ezúttal ilyennek fogta föl. Semmiféle bohózattól vagy komédiától nem lehet számon kérni a föltétlen valószerűséget, amit annak idején Molière és Gogol szidalmazói hiányoltak a vígjátékaikból.
Az már a szcenárium gyöngeségén múlik, hogy az extravagáns történetből egy narrátor magyarázatai nélkül mit sem értenénk. Ezt Fellini is érezhette, mert a filmben van narrátor, aki mind végig az események homlokterében működik. A filmben nyilvánvaló tudatossággal alkalmazott klisérendszer szellemében, ez a narrátor nem akárki: angol társasági riporter, kedélyes és szkeptikus a nem-angol bolondságok világában. Kívülről szemléli és kommentálja az avítt olasz egyveleget. Azért utazik a hajón, hogy beszámolót írjon lapjának a gyászos ceremónia előkészületeiről és lefolyásáról.
A több mint kétórás filmet ennél is hosszabbnak érzékeljük, ami szintén a szcenárium gyöngeségére mutat. Pedig a töméntelen epizód külön-külön hatásos, és mindig látványos. Minden pittoreszk ebben a filmben. Nemcsak a luxushajó pompás díszletei, a jelmezkavalkád, meg a tengeri tájképek – a figurák is azok. Az angol újságíró kivételével nem jelennek meg reális arcok: a szereplők túlmaszkírozott lárvák, s látnivaló, hogy eszerint is válogatták őket. A nagyherceg arca kórosan gyermeteg, a teste kórosan kövér, sőt gynandroid: kitüntetésekkel, ékesített kék zubbonya alatt női kebleket vélünk sejleni. Az orosz főúr Raszputyinra emlékeztet, a maszkja annak fényképei nyomán készülhetett; régi-régi filmeket idéz az elhunyt díva emlékébe szerelmes karmester eksztatikusan perzselő szeme, regényes hajzata, az énekes sztárok bohózati fölfújtsága, elrajzoltságuk, s mind a többieké, akik közt megemlítendők a szintén pittoreszk fűtők és hajógépészek, majd a hajóra menekülő szerb és cigány jövevények operett-életessége. Ezekhez a „karakteres” proto- és ultratípusokhoz Fellininek Daumier-n iskolázott karikaturistaszeme van. A látásmódjában elhatalmasodik a torzképalkotás szüntelen ingere, a film minden mulatságos és számos unalmas mozzanatát ez az inger hozta létre, a vállalkozás sui generis esetlegességével.
A kezdő képsorok szépiaszínben, némafilm-technikával s szöveg nélkül elevenítik fel – vagy sápasztják nyomatékosan ódivatúvá – a hajóra szállást. Láttunk már ilyesmit a moziban, de a mutatvány nem megismételhetetlen. Az már a későbbiek során derül ki, hogy a film teljes egészében az utókor mindent lekicsinylő távlatából készült. Márpedig ez a távlat hamis, s a megvető mosoly, mellyel a múltba néz, a rosszminőségű fölény arcjátéka. Dédatyáink bajuszkötőinek és fürdőruháinak megmosolygását kiterjesztve mindenre, ami elmúlt, a lekicsinylés távlata éppenséggel a jelenkor korlátoltságának a tünete. Miféle triviális elégtételt jelenthet a puszta jelenségekben fölidézett múlt kigúnyolása? Netán azt kívánná elhitetni, hogy az a kor – mely például Rilke és Ady kora is – szükségképpen ostobább volt, mint a miénk? A lekicsinylő távlat történelmietlen, és emiatt a tudatlanságnak hízeleg.
Evvel a távlat-tévesztéssel alacsonyodik Fellini ebben a filmjében torzképfestővé. Nem a műfaj nagyjai mellé kívánkozva. Elrajzolt látszatvilág a tárgya, azt torzítja. Ami létrejöhet ebben a modorban, nem egyéb, mint a hamisítás gúnyolása, a kiszemeléssel, kiemeléssel, kinagyítással véghezvitt torzkép visszaverődése egy görbe tükörben. A sokféle pars pro toto ekkora együttesben nem alkothat olyan koherens művészi látszatot, mely mögött fölrémlene valamilyen lényeg.
A kiváló professzionistát, aki lenyűgöző képzelőerejét és tudását régebben a kusza jelenségek értelmezésére használta, ebben a művében mintha semmi nem izgatná, ami valóban fontos. Márpedig a nagy komédiaszerzők épp abból szerezték formátumukat, hogy szatirikus indulataikat valami olyan felháborodás szította, melynek mindig reális, sőt infámis tárgya volt. Fellini ágyúval lődöz verebekre – sajnos döglött verebekre.
Az És a hajó megy ötletzuhatagában egyetlen csakugyan pregnáns gondolat fedezhető fel, ami filmen még nem jelent meg: a befogadás mikéntje által megvalósuló giccsé. Elméleti munkákban már vagy két évtizede kimutatták, hogy a giccs nem föltétlenül az érzékelt látvány vagy műalkotás banális természetéből adódik. Sem a Kis éji zene, sem az Ötödik szimfónia, sem a Pisztrángötös, de még a Szerelmi álmok sem giccs – az elhasználtságuk, a lejáratásuk, a kispolgári ízlés szűkkeblűsége tette őket azzá. Aminthogy a szirupos emberekben olvad ragacsos édességgé a napfölkelte vagy a telihold látványa; maga a természet sohase lehet giccses, hiszen nem művi. Csak a mesterséges lehet mesterkélt.
Fellini bámulatos technikával fülöncsípte ezt az aránylag újonnan fölfedezett igazságot, s most bemutatta a mozivásznon. A tengeri napfölkelte képei, a sápadó holddal, mintha nem a kamera, hanem a luxushajó utasainak látásmódjában jelennének meg. Ez a szubjektív – és a belle époque ízléstelenségét fölidéző – befogadási mód az, ami giccsé mázolja szét a valójában nagyszerű látványt.
Ugyanez a boszorkányos technika próbálja megértetni a nézővel, hogy a sokféle ismert zene, ami az ötletparádé során fölcsendül, közhelyként hangzik el. Mert Verdi operáinak kórusai és együttesei éppoly kevéssé silányak, mint Debussy Holdfény-muzsikája. Ám amikor a Clair de lune-t ötödször játssza el világfájdalmas képpel és álmatagon a díva emlékébe szerelmes karmester, a darab banálissá töpped, akár a hajó géptermében tuttiban fölharsanó operai számok. A giccsbe fullasztott művek az ismétlés által egyre mulatságosabban hatnak. Fellini ezért is használta fel őket – ugyancsak kíméletlenül – a karikatúráknak ebben az örvénylésében.
Jó ötletnek bizonyult mindehhez az utasok túlnyomó részben operai hovatartozása – még a nagyhercegben és kíséretében is megtaláljuk az operaszerűséget. Ha úgy tetszik, a zsúfolt képeken fölfedezhetjük a groteszkül láttatott nosztalgiát – vagy a nosztalgia paródiáját, mely már minálunk is időszerűnek rémlik.
A megszámlálhatatlan ötlet közt akad néhány igazán jó, sőt kitűnő. Emlékezetes jelenet, amikor a gőzhajó dübörgő géptermébe látogató elkényeztetett utasok fölfedezik a verejtékező fűtőkben a virtuális közönséget, és egymást túlharsogva énekelni kezdenek a hőségben meg a zajban. Az egyik tenorista három kitartott magas b-jét vetélytársa öttel licitálja túl, Verdivel feleselve a Carmen Virágáriájának zárlatában. S mert olaszok, össznépi együttesben, közösen éneklik – mit éneklik? üvöltik! – a családiasan meghitt opera-kórusokat: az énekesek odafönn, s a gépterem félmeztelen rabszolgái odalenn.
Mindez mulatságos. A leginkább tán a hajófenék levegőtlensége miatt gyöngélkedő rinocérosz kiemelése a fedélzetre és diadalmas fölserkentése, vízsugarakkal, vészes aléltságából. Emelőköteleken függeni látni egy pilledt orrszarvút nem mindennapi látvány a moziban sem, ezért – s egyéb ilyesmikért – talán érdemes megnézni Fellininek ezt a filmjét. A mulattatás minősége azonban aligha méltó ehhez az alkotóhoz.
Ám a mégoly mulatságos ötletek merő rögtönzéseknek hatnak az epikus szerkezet hiánya miatt. A sok apró alakzatból nem épül beszédes forma, ezért is érezzük a filmet hosszúnak és helyenként unalmasnak. Minden epikus mű, amely híján van az értelemszerű fölépítésnek, megszenvedi ötletszerűségét. Dickens csodálói ezért óvakodnak teljes egészében újraolvasni a Pickwick klubot, mely tudvalevőleg karikatúrák kísérőszövegének indult, majd gyors sikere után, folytatásról-folytatásra íródott füzetsorozattá bővült. A felnőtt olvasó egy ideig élvezi a lazán kapcsolódó humoros jelenetekben a zseniális író hangját – aztán egyszeriben elunja az epizódszerűséget, és leteszi a könyvet. A Copperfield Dávid monumentális szerkezetével már olyan remekmű, melyben – mint minden igazi epikus alkotásban, tehát a kiváló filmekben is – a részletek mindig a nagyszabású egész szemmel tartásával illeszkednek a történetbe. A mozzanatok akkor válnak vitathatóvá, s keltik a hiábavalóság érzetét – mint az És a hajó megy számos jelenete –, amikor tetszőlegesen mellőzhetők vagy fölcserélhetők másokkal.
A film meglepő fordulata a kitörő világháború robajlásának betörése a luxushajó utasainak operett-életébe. Csónakon érkező szerb és cigány balkáni szegények menedéket keresnek a fedélzeten, mivel Ferenc Ferdinánd meggyilkoltatása után retorzióktól tartanak. S amikor üldözésükre megjelenik egy osztrák–magyar hadihajó és követeli a menekültek kiadását, olybá tűnik, hogy Fellini hirtelen komolyra fordítja a szót. Az olasz kapitány megtagadja a követelés teljesítését, s mivel hajója fedélzetén egy K.u.K. nagyherceg is jelen van kíséretével, némi haladékot kap. Mindaddig, amíg egy megfontolatlan szerb terrorista kézigránátot nem dob a hadihajóra, mely ágyúszóval felel. Aztán a nagyherceg az immár kiadatásra szánt balkáni népséggel együtt mentőcsónakba száll, az olasz hajó ekként elsüllyeszthető, de menekülő utasai még láthatják, hogy a hadihajón is tűz üt ki, és merülni kezd. Fellini azt sugallja: az első világháború ostoba merényletek következménye, mindkét fél szempontjából teljesen értelmetlen, indítékai a puszta felelőtlenség meg a butaság – hogy groteszk háború volt, s mint ilyen nevetséges.
Kétségtelen, hogy egy világháborúnak is lehetnek groteszk helyzetei, sőt személyiségei. (Göring hatalmas pocakja és választékos egyenruháin fityegő rengeteg kitüntetése mindig groteszkül hat – ismerjük bár a figura bűneit.) De magát a háborút nem lehet groteszkké kisebbíteni. Gondolkodásunkból nem iktatható ki a második világháború iszonyú tapasztalata – és egy harmadik világháború iszonyú veszélye. Fellini tudatából, miközben eljátszadozott az ötleteivel, mintha kihullott volna a feledhetetlen tapasztalat és a jelenkori fenyegetettség tragikuma. Az első világháború sem véletlenül, kicsinyességből vagy semmiségek miatt robbant ki – akármilyen anekdotikus volt is a casus belli. Ha az olasz mester figyelmeztetésnek szánta az És a hajó megy háborús motívumait – s erre enged következtetni a film végén józan megvilágításban megjelenített stáb, amellyel dolgozott –, rosszul figyelmeztetett, cserben hagyta az arányérzéke. Amiként az első világháború sem a K.u.K nagyhercegek vagy bosszúszomjas tengerésztisztek butasága miatt tört ki, sajnos nem attól kell tartanunk, hogy a butaság okozhatja a világpusztulást.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1062 átlag: 5.53 |
 |
|
