Pro és kontraÉs a hajó megyFellini Funérailles-a, olasz témákraZoltai Dénes
A hajó a nápolyi kikötőben horgonyoz, útra készen. Rakodás, beszállás; indulás előtti pillanatok. A szépia-barna, kezdetlegesen komponált képsor a film őskorát idézi: kikötői sürgés-forgást, előkelő utasok érkezését, bámész népséget-katonaságot, és persze gyereksereget láthatni, bár minden és mindenki titokzatosan néma. Pedig a jelek szerint nagy szenzáció tanúi leszünk, a kurblis kamera jóvoltából: szemtanúi. A felvevő masina igencsak múzeumi darab, kezelője meghatóan ügyefogyott; amikor például egyszerre gyászhintó érkezik, benne nem is koporsó, hanem egy rejtélyes urna, a gyászhuszárokkal meg kell ismételtetnie a kimérten ünnepélyes menet lépéseit a hintótól a hajóig. Nem túl gyakorlott a kamera elé lépő riporter, a „narrátor” sem; habár ő a perszonifikált Tömegtájékoztatás (Orlando a neve), előbb a hamisítatlan bohóctréfával váltogatja a joviális clown-archoz illő kalapot; aztán kétszer is nekikezd az ő roppantul fontos és titkos hírei közlésének. Nos, a hajó „minden idők legnagyobb énekesnőjének” hamvait szállítja innen, Nápolyból Erimo szigetére, ahol a művésznő született, és ahol, végakarata szerint, hamvait a habokba szórják majd. Így hát bizony gyászmenetet látunk, stílszerűen: Funérailles-t; most éppen a világ legnagyobb operaházainak igazgatói, karmesterei, és énekesei vonulnak fel a hajóra, velük a vagyonos csodálók és egykori szeretők, cilinderben, mélyfekete nagyestélyiben. Csak mellesleg, 1914 júliusában járunk.
Aztán felbúg a hajókürt; a némafilmnek egyszerre megjön a hangja. Vele érezhetően a mozgófényképes tájékoztatás. Orlando közléseit ezentúl már nem szecessziós keretű feliratokból kell kisilabizálnunk. Indul a hajó, tisztul a kép, felhangzik a szó, stílszerűen: a zeneszó. Alkalmasint így intonálta volt egykoron az obligát kísérőzenét az őskor mozizongoristája, ráérezve a nagy látvány sajátos hangulatára. Nem kell okvetlenül tudni, honnan a zenei idézet (szerintem most éppen Rossini Kis ünnepi miséjének Agnus Deijéből); fő a melankolikus és mégis olaszosan édes, mert életes telthangzás (Rossini egyházzenei kompozíciója is garantálja a teátrális pátoszt, gyászlepellel takartan). A zongorafrázis máris megrendült vegyeskart vezet be, operakórust bizony, ahol helye van minden szólamnak és minden dinamikai árnyalatnak. Nagyjelenet, Nr. 1.: az urna mögött lépkedő énekes sztárok (gyászfátyol az arcon, cilinder a kézben), bodorhajú dirigensek, a polgári operavilág jómódú habituéi, de cserzett arcú tengerészek is, élükön a hajóhídon tisztelgő kapitány, a kikötői bámészkodók és a jótorkú utcagyerekek, akik eleddig szüntelen láb alatt voltak, most viszont a képzeletbeli színpadon mintha csakis a karmesterpálcára figyelmének, tisztelettudóan. Zeng a búcsúkar. Verdi? Rossini? Bellini? Vagy Itália, tutti? Nem tudom. A szöveg az alkalomhoz igazított. Nápoly búcsúzik a Feledhetetlentől. És a Hajó megy...
Valahogy így kezdődik az új Fellini-opus; kétszeresen is kitett zárójelekkel. Filmtörténet és operavilág vegyületét keveri ki a rendező, hogy aztán belemártsa ama sztori lakmuszpapírját, amelyről majd a jelentés, az „üzenet” kiolvasható. Kéretik e szokatlan közegre, e „nyelvre” ügyelni. Nem, most sem igaz, hogy a médium egymagában üzenet. De minden üzenetet a művészetben valamilyen közeg közvetít. Ezúttal elsőként a filmtechnika történeti közege, mely előttünk épül fel (és kezd majd egy ponton leépülni). Ecce homo, ecce história, kinematografikus áttételben, in nuce; a némától a hangosig, a szépiabarnától az egyre káprázatosabban színesig, a fésületlentől a nagyiparian racionalizáltig és megkomponáltig – majd vissza: az archaizálóan piszkosszürkéhez, a dekomponálthoz, az enigmatikushoz. A Hajó igazi kikötőből indul, hajdani filmhíradók dokumentarista mélyrétegéből. Aztán kiúszik a tengerre és még tovább: egészen a Cinecittà-beli, technikailag szupermodern stúdió felségvizeire. Nem e sorok írója fantáziái itt: vérbeli Fellini-fintor ez, fricska a túl könnyen azonosulóknak, akik morzsolgatják a melodramatikus cselekmény nyomán netán kibuggyanó könnycseppet. Tessék csak figyelni! A hullámzó tengeren, amikor már felködlik a seholsincs táj, Erimo szigete, amikor egyszer csak megjelent egy komor hadihajómonstrum, a fantasztikus csúcsponton tehát, a gyászszertartás környékén, ahol végre felcsendül a Feledhetetlen isteni hangja (Aida búcsúéneke), s a szél a habokba fújja a megboldogult hamvait, – mondom, ilyen drámai pillanatokban a legmodernebb kamera is megremeghet. Vajon hova téved pillanatokra a jámbor néző tekintete? A filmgyári hidraulika roppant gépezetére, amely szinte mindent tud: lám, ez billenti meg a látszólag szilárd fedélzetet, ezt működteti a serénykedő műszak, meg az optimális kameraállást keresgélő rendező (Federico Fellini, az arc takarva); és az itteni filmgyárban a bámészkodókat már kordon választja el a felvételen dolgozóktól. Filmmese ez, gyermek, amit szemeddel látsz, a Szűzanyának hála, csak mese; képe talán egy lehetséges valóságnak, de nem a valóság. Remélhetőleg. A Hajó Cinecittàban megy, és ott, csakis ott dördülnek el a makettágyúk is, ott nyílik meg a mindent elnyelő hullámsír. Ott fakul vissza a látvány színe is, hogy új értelmet kapjon a technikai regressziótól maga a sztori. A végjáték, amibe a gyászmenet torkollik. Egyetlen csónak menekedett meg a nagy katasztrófától. Benne Orlando evez, a mindenre felkészült Tömegtájékoztatás maga, egy ormótlan orrszarvú bizarr társaságában. Tudni kell, hogy a lomha jószágot még a nagy katasztrófa előtt rakták ki a hajóból, zavaróan penetráns bűze miatt. Most, a végjátéknál, persze nincs panasz a szagra. Orlando, a tévékommentátorok megnyugtató mosolyával az arcán, kikacsint a képből, és be ismert ez a reklámmosoly! – megkérdezi: „Tudják, milyen finom az orrszarvú teje?” Hát ezért szürke újra a kép színe. Vissza a kezdetekhez. Vissza a rinocéroszhoz. A Hajó, melynek korlátjánál, mint giccses képeslapokon, elbűvölve lehetett gyönyörködni a pittoreszk naplementében, vele a hadihajó is, automata ágyúsorával, a tengermélybe süllyedt. Ki hitte volna, hogy ilyen szenzációkat örökíthet meg a hajdan oly ügyefogyott kamera?
Ebbe a filmtörténeti közegbe szövődik a másik: az operavilágé. Mostanában filmeseknél újra divatba jött ez a hangzó közeg: Fellini legalább is tudtommal most fedezte fel a benne rejlő különleges hatáslehetőségeket. Félreértés ne essék: ebben a filmben nincs operaelőadás; csak éppen a fotografált élet maga válik sírni- és nevetnivalóan operaszerűvé. Már említettem az indulás és a temetés operaszcénáját. Most még egyetlen példa, kiegészítésül. Az előzékeny kapitány, hogy némi programról gondoskodjék előkelő utasainak, az érdeklődőket körbevezeti a hajó mélyebb bugyraiban, ahol is a piros nem a fedélzeti szalon bársonyát érezteti, hanem az irdatlan kazánházban lobogó tüzet, amint fénye a félmeztelen fűtők izmos felsőtestére, kormos arcára vetődik. Újra egy nagyoperai jelenet: fent, a fülsiketítő robajban, a gépház peremén, vulkáni mélybe bámulnak a csudált hangok birtokosai. A fűtők, ott lenn – mind megannyi operabolond, magától értetődik –, felismerve az előkelő vendégeket, merész ötlettel, csak egyet kérnek tőlük: énekelnének valamit. Bizarr kívánsághangverseny, szentigaz. „Amami Alfredo”, a Traviata második felvonásbeli nagyáriája; énekelné a drámai szoprán, felséges dívatartásban és még felségesebb hangján, versenyben egyrészt a Feledhetetlennel, a nagy riválissal, másrészt a gépdübörgéssel. De közbevág az első számú hőstenor, a „La donna é mobilé”-vel; a hosszan kitartott záróhangot ám még magasabbra emeli a vetélytárs. Zenés színház ez az egész világ; alantról természetesen zúg az ováció.
Az igazi főszereplő a maga hús-vér valóságában persze eleve nem lehet jelen, ő már halott. De ki is volt igazán? Orlando szorgosan gyűjti róla az adatokat. A luxushajó panoptikumvilágában mindenkinek van valamilyen hozzá fűződő emléke. Mindenkinek a maga módján. Komédiába fulladó spiritiszta szeánszon a médium az ő szellemét akarja felidézni. És hogy ki hozza vissza az elbűvölő hangot? Az orosz basso profondo, az énekhang hatalmát érzékeltetendő, páratlan mélységű hangjával, lám, még egy kodácsoló tyúkot is el tud altatni, akár a konyhaasztalon. Aztán mozi a moziban; az ábrándos lelkű nagyúri szerelmes, az ő házi vetítőjén, luxuskabinjában újra és újra leperget egy rövidke amatőrfilmet, hogy felidézze a Feledhetetlen alakot, az arcot, a rabul ejtő szempárt a függöny előtt, fiatalon, karcsún, szó szerint földöntúli mosolyt vetve rajongóira. Legvégül pedig, a torokszorító gyászszertartás fénypontján, pillanatokra mégis csak felcsendül az isteni hang, az örök sziklabörtönébe zárt Aida búcsúéneke, tölcséres gramofonon, habár stúdióminőségben. Opera és élet e Fellini-operában minden pillanatban átjátszik egymásba.
A giccsbe hajlik ez az operavilág, nem kétséges. Méghozzá, kár lenne tagadni, „össznépi” giccsbe. Senki sem vonhatja ki magát a melodramatikus hatás alól. Talán Gramsci diagnosztizálta a legtalálóbban ezt az oly jellegzetesen olasz életfelfogást: „A Verdi-zene, jobban mondva, a Verdi által megzenésített librettók és drámák cselekménybonyolítása felelős a nép életében észlelt egész sor »mesterkélt« tartásért, gondolkodásmódért, egy bizonyos »stílusért«”. Igaz, mindjárt hozzátette: a „mesterkélt” talán nem is helyénvaló jelző itt; „a barokk és a melodráma normái szerint élni és cselekedni különösen vonzónak tűnik a nép nagy részének szemében; egyfajta kitörésnek látják mindabból, amit életükben, neveltetésükben alantasnak, kicsinyesnek, megvetendőnek éreznek (...) Tekintetbe kell vennünk, hogy nem dilettáns sznobizmusról, hanem valami mélyen érzett és átélt dologról van szó.” Fellini filmre vitt operavilága is ilyesfajta paradoxont érzékeltet, de új, jelenkori tapasztalatokkal feldúsítva, a pátosz és az irónia új dimenziójú ingajáratában. Egy példát erre is. Míg a hajó megy, különös jövevények tűnnek fel a fedélzetén. Balkáni náció: szerbek és cigányok is talán, köztük – később kiderül – amolyan Gavrilo Princip-típusú anarchista diákok is, zsebükben gyújtásra kész kanóccal a kézibombák. Nem éppen szívesen látott menekültek ők; ám az operabarát hajókapitány ragaszkodik a menekültjoghoz. S amikor felhangzik egzotikus szépségű népdaluk, egy alkonyi pillanatban, a legfinnyásabb ízlés is leteszi a fegyvert a spontán művészet varázshatalma előtt. Egyetemes testvériesülés; a néptánc forgataga mindenkit magával ragad. Mígnem feltűnik az a bizonyos osztrák–magyar hadiflottához tartozó kísértethajó, és leadja a jelzést: követeli a menekültek kiadását. Mi történhetett? Szarajevóban egy szerb diák lelőtte a trónörököst; az egyetemes testvériesülés közepette kirobbant a világháború. Lehet-e operai jelmezben megélni az ilyen világtörténelmi pillanatot? Lehet-e operahangon reagálni a végítélet szavára egy vulkán peremén táncoló világról? Itt még az egész másféle információk után szimatoló Orlando is kritikai különvéleményt nyilvánít, ő ugyan jó időben menti a bőrét: most úszóöv, fürdősapka, jégeralsószerű dressz, fuszeklibe dugott vékony pénztárca, mentőmellény alá rejtett Garibaldi-kép a megfelelő jelmez. Így már maliciózusan kommentálható a fedélzeti operavilág. Még hogy kiadni ezeket a menekülteket? A kérdésre újabb operakórus válaszol ott fent, most Verdi-dallamra: „Nem, sohasem” – s máris fújja mindenki szólamát a Nabucco szabadsághimnuszában. Ezenközben az üldözötteket mégiscsak átrakják a csónakokba, és elindulhat a kiadatási procedúra. Bizony, kevesebbet kellett volna patetikusan énekelni, s talán tenni is lehetett volna valamit; netán Garibaldi-stílben.
Késő bánat. A kézibombát a szerb diák újra csak bedobja a hadihajó ágyúnyílásán. Ott robban a lőszerkamra, s az ágyúsorok automatikusan kilövik tölteléküket. A végjáték ismeretes.
Manapság sokféleképpen lehet értelmezni az ilyesmit. Talán a szarajevói merénylet imitációját látjuk vagy a mai Vörös Brigádok anarchista akcióját? A nézők dolga az értelmezés. Fellini csak egy saját indulására emlékeztetőén lineáris cselekményű filmmesét varázsolt elénk, sokáig nem feledhető arcokkal és szituációkkal. Történelmi film lenne, vagy parabola arról, hogyan omlott össze a polgári szekuritás korszaka még anno 1914? Clownjáték, múlt századi olasz operák motívumaira? Prófécia arról, hogy a Hajó, itt és most, mily irányba megy? A lakmuszpapíron sokféle „üzenet” tűnik elő. Ahogy én látom és hallom, hamisítatlan Funérailles. Gyászmenet, hátborzongató és kacagtató. Titokban azonban a jelenkor dilemmáiról filozofál. Utasok, kik vagyunk? Honnan jövünk? Milyen jövő felé tartunk?
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1175 átlag: 5.43 |
 |
|
