KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/február
• Reményi József Tamás: Szemszám, pirburg, párkáp Idő van
• Koltai Ágnes: A harmincötödik év Beszélgetés Gothár Péterrel
• Greskovits Béla: A szétesettség enciklopédiája Portré helyett
• Csaplár Vilmos: „Amikor úgy érzik, hogy a feladat elvégezetlen”
• Bódy Gábor: Új videóműfajok
• Bódy Gábor: K+ videóprogram; Új videóműfajok – Működési vázlat
• Bódy Gábor: Tüzes angyal Forgatókönyv Valerij Brjuszov regénye alapján
• N. N.: Bio-filmográfia Bódy Gábor
• Bikácsy Gergely: Madagaszkár Hideglelés
• Tőkei Ferenc: A Zarándokének filmen Narajama balladája
• Radevszki Teodor: A legenda szelleme Higasijamai beszélgetés Imamura Sohejjel
• Báron György: A játék határai Vera Chytilová filmjeiről
• Pošová Kateřina: Humorral vagy gúnyosan Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Polidor, Cretinetti és Roberti-Leone Pordenone
• Zalán Vince: Protézis-erkölcs Mannheim
• Székely Gabriella: A hátrányos helyzetű svájciak Nyon

• Bikácsy Gergely: Az álomjátékos Jacques Rivette portréjához
• N. N.: Jacques Rivette filmjei
• Böszörményi Géza: A Kitton-rejtély
• N. N.: Buster Keaton jelentősebb filmjei
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Juliette sorsa
• Upor László: Frances
• Kapecz Zsuzsa: Kék villám
• Harmat György: Balekok
• Hegyi Gyula: Szexmisszió
• Hegyi Gyula: A selyemfiú
• Gáti Péter: A bosszúállás ideje
• Baló Júlia: Poszeidon katasztrófa
• Vida János: A-Q hiteles története
• Faragó Zsuzsa: Mátyás, az igazságos
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az év játéka

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Nyon

A hátrányos helyzetű svájciak

Székely Gabriella

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Különös élmény egy ilyen nemzetközi dokumentumfilm-fesztivál, például a svájci kisvárosban, Nyonban. Nem a pikáns politikai titok leleplezésével ejtette bámulatba a másfajta szemléletű híradáshoz szokott nézőt, nem is bravúros képi információval kápráztatta el a tévéképernyő adottságain edzett szemet. És nem is a dokumentumfilmezés új lehetőségeinek felvillantásával ejtett gondolkodóba, éppen ellenkezőleg.

Nyonban az volt, tanulságos, ami a fesztiválon szereplő nagyjából egyidős, harmincegynéhány éves nemzetközi rendezőnemzedéket foglalkoztatja. Például a belga Thierry Michelt és Fabienne Renard-t, a Különös szálloda alkotóit. A címbeli különös szálloda nem más, mint börtön, kétszemélyes apartmanokkal, televízióval, rádióval és nescaféval, írógéppel és gitárral, festőállvánnyal és barkácsfelszereléssel. A lakók, közülük is a hat kiválasztott „főszereplő”, gyilkosok, rablók, garázdák. Először a rendőri nyilvántartás fotóin ismerkedünk meg velük, aztán meglelhetjük őket a cellákban, amint éppen az otthoni leveleket olvassák, panaszkodnak egymásnak, elmélyülten zenét hallgatnak, lázadoznak, öngyilkosságot kísérelnek meg. Tanúi lehetünk a szombati látogatásoknak, a síró feleségek, szeretők, szülők, gyerekek statisztériájával. Végighallgatjuk a börtönigazgatóval folytatott beszélgetéseket, melyek során a rabok jól begyakorlott pszichológiai frázisokat puffogtatnak a személyiség fejlődési lehetőségeiről a börtönfalak között. És közben fel kell háborodnunk elembertelenedett viszonyaikon, sajnálnunk kell őket életük céljavesztettsége, reménytelensége okán.

A francia Yves Laumet is perújrafelvételt követel filmes utónyomozásában, a Jacques Mesrine halála című munkájában. A rendező valóságos esetnek eredt a nyomába, melyről egyébként a magyar újságolvasók is értesülhettek. 1979 novemberében a rendőrség elfogta, letartóztatás közben agyonlőtte Jacques Mesrine-t, a különösen veszélyes, régóta keresett, a szökésben tovább garázdálkodó rablógyilkost. A hivatalos változat szerint Mesrine támadni próbált, és a különösen kiképzett mesterlövészek önvédelemből tették ártalmatlanná. A rendező azt bizonygatja, hogy a rendőrségi akció célja nem is a letartóztatás, hanem a kegyetlen mészárlás volt, hiszen tizenegynéhány golyót találtak a menekülő gyilkos testében. A szerepek most is villámgyorsan felcserélődnek, a többszörös gyilkos áldozattá, hőssé magasztosul. Ismét sajnálkozunk és felháborodunk. A közönség zajos tetszésnyilvánítása közepette a külföldi szemlélő csendben csodálkozik.

Aztán a két és félórás nyugatnémet film: A senki ideje. 1945 áprilisa, Németország. Amerikai haditudósítások archív felvételei, régi naplójegyzetek egy München-környéki kisváros asztalfiókjából, melyek az egyre gyakoribb amerikai bombatámadásokról, Hans meg Jürgen elvesztéséről számolnak be, a fogyatkozó élelemről, az egyre szegényebb zsúrokról. Aztán második világháborús veterán amerikai katonák mesélnek, akik feleségeikkel újra végiglátogatják a régi támadások színtereit. Emlékeznek, és emlékeznek a legyőzöttek is. Középkorú német háziasszonyok, tisztes polgárok a délutáni teához terített asztal mellett.

Sorolják a rémséges emlékeket. Kedélyesen, ugyan, megbocsátóan, de panaszkodnak. A katonák elrekvirálták a kislány biciklijét. Milyen kicsinyke volt a krumpli, amit hámoztak. Éretlen az alma, cikóriából főzték a kávét. A lakásokba beszállásolták a katonákat, még négereket is.

A fiatal rendező, Ralph Kollat, nem mérlegel, honfitársainak nyilatkozatait semmivel sem szembesíti. Intelligens filmes, feltételezi a néző ismereteit, történelemtudását. Csak éppen mértéket téveszt. A fegyelmezetten objektív tálalásmódban a német emlékezések elvesztik azt a szerepet, melyet a rendező osztott rájuk. Nem a kisember tudatában rögzült személyes történelem abszurditásai feleselnek az archív dokumentációval. A múlt tragédiája közös szomorúsággá és fájdalommá szelídül, amelyben egyaránt osztozik Joe és Hans, Frau Müller a cikóriakávéval, és a bombatámadásoktól való félelmével, és a biciklijét sirató Fräulein is. Különös egy világ...

Különös lett a világ, ha a bőség, az évszázados biztonság kiegyensúlyozott birodalmában, Svájcban a lakosság egynegyede, aki az ország területének kétharmadát vallja otthonának, hátrányos helyzetbe kerülhetett saját hazájában. Az Alpok és a Jura hegyvidékének népéről van szó, akik évszázadokon át büszkén hirdették: Mi vagyunk a világ császárai. Henry és Jacqueline Brandt filmjében a világhírű svájci órák mesterei szólalnak meg. Akik munka nélkül maradtak. Akik nem állták a versenyt az olcsó japán óragyártással. Akik tönkrementek, mert egymás után bezárták a környékbeli kisüzemeket. A világpiacon ugyanis másfajta órák jelzik az idő múlását.

A rendezőpáros nem elégedett meg a tisztességes, jól dokumentált, tévészerű híradással (amilyent egyébként tucatjával láttunk Nyonban: az angol bányászsztrájkról, az amerikai szakszervezeti mozgalomról, az AIDS-ről, Dél-Afrikáról és a transzvesztitákról); hőseik közelébe költöztek, és arra voltak kíváncsiak, mihez kezdenek ebben a helyzetben a világ egykori császárai. Megpróbálják-e visszaszerezni elvesztett dicsőségüket, vagy belenyugszanak a megváltoztathatatlanba, és másfelé keresik boldogulásukat.

Jura lakóinak nem egyszerűen anyagi gondokkal kell megküzdeniük. A földrajzi adottság a hegyek tövében megbúvó településeket szoros közösségbe fonta, és most ezeket az érdekvédelmi kulturális kommunákat fenyegeti a széthullás veszélye. A mindmáig örömet szerző kézműves munka szelleme formálta ennek a népességnek öntudatát, amely – a film tanúsága szerint – nem hagyja veszni értékeit. Megfontoltan és szervezetten válaszol a nagyvilág kihívására.

Egy kis embercsoport, a világ egykori császárainak szellemi arculatát rajzolta meg, szokatlan pontossággal Henry és Jacques Brandt, és különös módon egy másfajta, más stílusú film kapcsolódik hozzá a tudósító emlékezetében: A flamenco iskolája, a svájci Reni Mertens és Walter Marti munkája. A flamenco zenéjén és táncain keresztül itt is egy népesség karaktere rajzolódik a vászonra, minden magyarázó szöveg nélkül. Andalúzia népzenéje, mely először szokványosnak induló természetfilm kísérőzenéjeként csendül föl, fokozatosan, lépésről lépésre, mondhatnánk tánclépésről tánclépésre uralja el a képet. A muzsika, az ének és a mozgás sorsokat és történeteket, boldog és viszonzatlan szerelmeket mesél el, jellemeket fest. Egy kamaszlány, például, büszke fejtartásával, öntudatosan kopogó lépéseivel, feszesen ringó derekával az ébredező nőiesség erejét próbálgatja, és aztán ugyanezek a mozdulatok a flamenco „királynőjének” táncában az érett asszonyiság fojtott levegőjét árasztják a nézőtérre. Elbódít a zene, Andalúziában érezzük magunkat, beszívjuk a fűszeres virágok illatát.

A flamenco iskoláját érdemes volt végigjárni. Filmet láttunk, s a nyoni versenyprogram szorgalmas nézője tudja: ez nem kis dolog.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/02 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5909