KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/november
• Szilágyi Ákos: Szovjet triptichon Ellenőrzés az utakon
• Zalán Vince: Máglyába rakott fejfák Búcsúzás
• Lengyel László: „Aggyakijamijár” Kovbojok
• Ardai Zoltán: Égszínkékben A rejtőzködő
• Schubert Gusztáv: A brácsaverseny elmaradt Első kétszáz évem
• Kornis Mihály: Szép Európa, hol vagy? Egy faun megkésett délutánja
• Debreczeni Júlia: A kaméleon-szindróma Zelig
• Lukácsy Sándor: Koreohistória A bál
• Báron György: Odüsszeusz nem tér haza Utazás Kithirára
FESZTIVÁL
• Fáber András: Zátony és örvény között Taormina

• Hegyi Gyula: Kettős kötöttségben Egyiptomi filmek
LÁTTUK MÉG
• Farkas Ágnes: Moszkvai csata I–II.
• Kovács Ágnes: Bocsáss meg, Madárijesztő!
• Székely Gabriella: Macskafogó
• Kabai József: A flotta kedvence
• Gáti Péter: Az első lovashadsereg
• Nóvé Béla: Alsino és a kondorkeselyű
• Nóvé Béla: Gyilkosság a nemzeti szenátusban
• Szemadám György: A vörös szív lovagja
• Justyák János: A holtak tanítják az élőket
• Harmat György: A birsalma illata
VIDEÓ
• Kovács András Bálint: Amatőr videósok találkozója Siófokon
KRÓNIKA
• N. N.: Török filmhét
• N. N.: Görög filmhét

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Utazás Kithirára

Odüsszeusz nem tér haza

Báron György

 

Angelopulosz filmjének hősei nem utaznak el Kithirára. Egyáltalán: szóba sem kerül köztük e Görögország déli partjaihoz közel fekvő sziget. A film helyszínei: Athén és néhány hegyi falu, utóbbiak dombra épült masszív terméskőházaikkal, a Rekonstrukcióból ismerősek, miért mégis a címbéli Kithira? A sziget neve a görög mitológiát idézi: itt szállt partra a tengerből Aphrodité, a szépség és a szerelem istennője, ki egyes elbeszélések szerint apja, Uranosz levágott, s tengerbe hajított férfiasságából, mások szerint tengeri kagylóból született. Aphroditét ezért Kithireiának is nevezik, a kagyló pedig a nőiség, a szerelem egyik jelképe az európai kultúrában. Bármennyire is csábító és szép a történet, a nyom téves: Angelopulosz filmjében nincs szó sem erotikáról, sem szerelemről: a nők – mint minden eddigi művében – ezúttal is csak mellékszereplők. Induljunk el egy másik csapáson. Kithira neve, ha rejtettebben is, még egy helyen előfordul a görög mitológiában: ide száműzte Atreusz két fia, Menelaosz és Agamemnon apjuk fivérét, Thüesztészt. Azt a Thüesztészt, aki véres testvérharcban állt testvérével, Atreusszal Mükéné trónjáért. Thüesztész, aki Atreusz feleségének a szeretője volt, csellel szerezte meg a királyságot, száműzte Atreuszt, utóbbi azonban az istenek kegyéből visszaszerezte hatalmát, s szörnyű bosszút állt: mielőtt száműzte volna fivérét, lakomán a saját megölt gyermekei húsát tálalta föl neki. Thüesztésznek később – életbenmaradt lányával történt egyesüléséből – még egy fia született, Aigisztosz, a bosszúálló, ki megölte Atreuszt, s apját tette Mükéné királyává. Atreusz fiai azonban ismét elűzték Thüesztészt Kithira szigetére.

Véres, nemzedékeken át tartó testvérháború és száműzetés: igen, erről szól Theo Angelopulosz új filmje. Pontosabban: erről is szól. Hőse egy Angelopulosszal nagyjából egykorú athéni filmrendező, ki az első képsorokon idős férfiszereplőket válogat készülő filmjéhez. „Én vagyok az!” – mondják csendesen és kiabálva, hetykén és szégyenlősen és egyként hamisan a próbafelvételre behívott öreg férfiak. A rendező csüggedten a filmgyár büféjébe menekül, ősz szakállú, nemes arcvonású virágáruson akad meg a szeme, s követi egész a kikötőig. A történet a kikötőben folytatódik – ugyanakkor vagy napokkal-hetekkel később, nem dönthető el, de nem is lényeges. Ide érkezik hajón, harminckét évi, szovjetunióbeli száműzetéséből hazatérve, a főhős apja. Ősz szakállú idős ember, erősen hasonlít az imént látott virágárusra. Egyik kezében kopott bőrönd, a másikban hegedű. Megáll a kikötői rakparton, szemben három évtizede nem látott fiával és lányával. „Én vagyok az” – mondja. Otthon felesége és régi barátok várják. A makacs öregúr azonban valamin – nem tudni, min – megbántódik és elmenekül, később az apa falujába utaznak, ahol elhagyott háza áll. Itt az öregúr mintha ismét megtalálná, röpke pillanatra legalább, a múltat, melyet három évtizede elhagyott, s amelyet csalódottan próbál a megváltozott, békés, gyarapodó és feledékeny Hellaszban föllelni. Furcsa, madárhangra emlékeztető füttyöt ereszt ki a száján, melyre hasonló trillák felelnek valahonnan a messzeségből. A valamikori partizánok titkos beszéde volt ez, melyre válasz érkezik a faluból: a volt harcostárs replikája, ki még nem felejtette el a jelbeszédet. Szép jelenet következik: a két megtört, idős férfi – tapintatos nagytotálból fényképezve – dalra fakad, majd egymást átölelve táncolni kezd. Az idill azonban hamar szétporlad, az idő elvégezte átalakító, építő és pusztító munkáját. Ez a falu már nem az a falu: a hajdani harcok színhelyén síparadicsom épül. Épülne, ha frissen hazatért idős hősünk nem makacsolná meg magát: nem írja alá – ő egyedül – a föld eladásáról szóló szerződést, s vadul kapálni kezd harminckét év után viszontlátott anyaföldjén. Aztán beveszi magát a házába, a rendőrség nem találja, a csak az iménti harcostárs hívó füttyére hajlandó válaszolni. Később feltűnik egy másik öregúr, kivel szintén a múlt kapcsolja össze. Igaz, ez utóbbi nem harcostárs: ellenség volt. A történelmi szakadék két oldalán álltak, s lőttek egymásra. „Gyilkos vagy” – kiált a hazatértre – „most is nyugtalanságot keltesz!” Elementáris indulattal ront rá, mint aki ölni készül. Majd mindketten kifulladnak, öregesen egymásra támaszkodnak, s lassanként beszélgetni kezdenek. Megöregedtek, lepergett az életük, s innen nézvést már olyan érdektelen, akkor kinek volt igaza. Az idő, a halál nagy demokrata: lényegtelenné teszi a fontosnak vélt különbségeket. „Arra kényszerítettek, hogy harcoljunk egymás ellen – mondja egyikőjük. – Kivájtuk egymás szemét, mint a farkasok. Mindketten vesztettünk.”

Igazán élményszerűvé az utolsó, a tengerparton játszódó félórában válik az Utazás Kithirára. A makacs öregurat, ki egyetlen országnak sem polgára, a rendőrség rendzavarásért megpróbálja kizsuppolni az országból. A férfinak nincs hazája, sem új, sem régi: a kikötőből távozó hajó nem fogadja be. Végül, nem tudván, mit kezdjenek vele, egy, a parton közel lehorgonyzott tutajra teszik ki. Formálisan elhagyta szülőföldjét, melyen alig néhány napot – vagy órát? – töltött csak. Ott ring a tutajon, látótávolságban a parttól, egyenes derékkal, szó nélkül, mint aki már nem lázad, nem avatkozik az eseményekbe. Ez nem az ő világa, már szárazföld sincs a talpa alatt: két világ között hányódik. Fia, lánya, felesége a kikötői kocsmából nézik, miközben lázasan ügyvéd után telefonálnak. A kikötői munkások szakszervezete valamiféle esti lampionos-zenés ünnepséget szervez. A ködös, lucskos időjárás, mely mindvégig rányomta bélyegét a film hangulatára, most záporba vált át. Az emelvény körül nem gyülekezik senki. A fények mégis kigyúrnak, s a szervezők a műsort a tutajon hányódó honfitársuknak szentelik. Hősünket láthatóan már e hirtelen jött szolidaritás sem érdekli: csak áll némán, amíg felesége ki nem érkezik hozzá a rendőrségi motorossal. Ekkor egymásra néznek, bólintanak, eloldják a horgonyt, s kéz a kézben lassan eltűnnek a ködben, besodródnak a végtelen tengerbe, talán Kithirára, a mitológiai száműzetés szigetére, amely – egy angolnyelvű újság szerint – mostanság a külföldről hazatért, idős görög nyugdíjasok menedéke. Fölfalja őket a köd, a tenger és a halál: a halál, melyhez korábban hősünk így beszélt: „Öt háború, börtönök, falhoz állítás, de túljártam az eszeden. Ötször jártam túl az eszeden. Hallom, amint jössz. Hallom.” A parton kialszanak a fények, mintha egy láthatatlan rendező kikapcsolta volna a lámpákat: a film – a forgatás – véget ér. Ez a filmvégi félóra, a maga elmondhatatlan, nyálkás atmoszférájával, fellinis ünnepség-misztériumával, alighanem Angelopulosz eddigi rendezői pályájának csúcsa.

Az öregúr története e filmnek csak egyik rétege. A háttérben ott lüktet egy másik, legalább ilyen fontos történet: a filmrendező fiúé. Már a kezdetektől nem dönthető el egyértelműen, valóságos történésekről van-e szó, vagy pusztán a rendező fantáziájában elevenednek meg készülő filmjének képei: a filmé, melyhez a bevezetőben szereplőket válogatott, s az egyiket követve kijutott a rakpartra, ahol most e film befejeződik. Erre utal nemcsak a kezdeti epizódok bizonytalan kétértelműsége, hanem a vissza-visszatérő képsorok is – a tankolásé vagy az utcai sétáé –, melyek mintha a rendezővel megtörtént „valóságból” kerültek volna át az elképzelt – vagy elkészült? – filmbe. Az Utazás Kithirára – mint a modern filmművészet oly sok fontos alkotása, a Nyolc és féltől a Personáig és a Tavaly Marienbadban-ig – nem pusztán egy történetet mesél el, hanem egyszersmind meditáció a történetek elmondhatóságáról, az elbeszélés nézőpontjának viszonylagosságáról, a küzdelemről, melyet a rendező folytat anyagával. A rendező, aki egyre inkább belekeveredik saját történetébe, egyre kevésbé tudja elválasztani a képzeletét a valóságtól – igen, így is felfogható a film.

Az Utazás Kithirára új Angelopuloszt mutat a nézőnek. Nyomát sem találjuk itt a rendező eddigi filmjeire oly jellemző jancsós hosszú beállításoknak, a koreografált tömegmozgatásnak, a buñueli szürrealista szimbolikának. Angelopulosz olyan erős stílusú rendező, akinek művei néhány képsorból felismerhetők: az ilyen típusú művészeknél a kikovácsolt stílus gyakran válik béklyóvá, önidéző modorossággá. Ez a veszély már a Megalexandroszban és a Vadászokban is érezhető volt: öröm ezért látni a megújult, másfajta filmnyelvet is meggyőzőén beszélő Angelopuloszt. Az Utazás Kithirára friss szellemű, érzékeny és okos film: olyan erényekkel dicsekedhet, melyek egyre ritkábbak az uniformizálódó filmpiacon. Vele új rendezőt fedezhetünk föl magunknak, mégha régi ismerős is: Theo Angelopuloszt, a mai görög filmművészet kétségkívül legeredetibb alkotóját.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/11 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5674