KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Théo Angelopoulosz Budapesten
• N. N.: A Cahiers filmjei
TÖMEGFILM
• Király Jenő: Erotikus ideálok Superman

• Bikácsy Gergely: Éjszakák belsőben Carax, Pialat
• Gaál István: A bizonytalanság dramaturgja Antonioni
• Kovács András Bálint: Az ajtót nem kell kinyitni Beszélgetés Jancsó Miklóssal
ANIMÁCIÓ
• Zalán Vince: Miért játszik velünk? Beszélgetés Jankovics Marcellel
• Dániel Ferenc: Az angyali követés filmje
• Haris László: Az angyali követés filmje
• Orosz István: Az angyali követés filmje
MAGYAR FILM
• Forgács Éva: Jarmusch szelleme kereket oldott Film és képzőművészet
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Szigonyország üzen Roncsfilm
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Bugsy
• Koltai Ágnes: Atlantisz
• Székely Gabriella: A hegyen túl
• Sárközi Dezső: Halálforgás
• Sneé Péter: Holtomiglan-holtodiglan
• Turcsányi Sándor: Vinny, az 1 ügyű
TELEVÍZÓ
• Hegyi Gyula: Nézni vagy nem nézni Vallási műsorok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Vallási műsorok

Nézni vagy nem nézni

Hegyi Gyula

Blanckenstein Miklós katolikus lelkész egy beszélgetésünk során (Magyar Hírlap, 1990. Karácsony) azt a számomra felettébb rokonszenves kijelentést tette, hogy például Pasolini filmjei részei az egyetemes keresztény művészetnek, míg egy giccsesre sikeredett szentkép semmiképp sem – függetlenül attól a ténytől, hogy Pasolini az egyházi tanítások szerint „bűnben élt”, és a piktor esetleg jószándékú, hívő ember. A vallásos kultúra – mint minden kultúra – értékeket közvetít, és így elsősorban az érték felől ítélheti meg tárgyát. Az egyházi kultúra természetesen mégsem azonosítható egyértelműen a mindenkori magaskultúrával, az egyházak irracionális tanítást, keresztény értelmezésben „meghívást” közvetítenek: amihez szervesen hozzátartozik az egyházak tradícióinak ismertetése, népszerűsítése is. Így természetesnek kell tartanunk, hogy az egyházak ehhez a modern tömegkommunikációt is felhasználják – és személy szerint az elmúlt két esztendő egyik legszerencsétlenebb vitájának érzem a vallási műsorokról folytatott, mindkét oldalról türelmetlenséggel átitatott huzavonát.

A Magyar Televízióban a vallási műsorok az 1991. júliusában bevezetett bővítéssel együtt is alatta maradnak az összműsoridő egy százalékának (a számok nyelvén ez idén 4340 műsorperc), amit soknak semmiképp sem nevezhetünk: másfelől az is igaz, hogy a közszolgálati televízióban nem válhat uralkodóvá a vallásos világnézet. Azt hiszem, türelmes embert semmiképp sem zavarhat, ha a bevallottan vallási műsorok aránya az igények szerint növekszik – sokkal inkább zavaró az, ha például a Híradó szerkesztői a kötelező tárgyilagosság helyett bornírt ájtatoskodással igyekszenek ezúttal éppen a vallásos világnézetet meglovagolni.

A magyarországi hívők megoszlását némiképp leegyszerűsítve a „kétharmados” aránnyal jellemezhetjük: a vallásos emberek durván kétharmada katolikus, a maradék egyharmad kétharmada református, és a fennmaradó egyharmad nagyobbik része evangélikus, kisebbik része 34 egyéb egyházhoz tartozik. Mindez – a pozitív diszkrimináció elve alapján „feljavítva” – a televízió vallási műsoraiban úgy jelentkezik, hogy a műsoridő szűk fele a katolikus egyházé, míg valamivel több műsorpercen a protestáns, ortodox és zsidó felekezetek osztoznak. (A kisebb egyházak többsége egyelőre semmilyen műsort nem kaphatott.) Mindebből kényszerűen következik, hogy egyedül a katolikus műsorstruktúra tekinthető többé-kevésbé teljesnek: ha csak néhány percben is, de ebben minden héten megjelenik az egyház életéről szóló híradás (Katolikus krónika), a Gyermekhittan, az életviteli tanácsadás (Keresztény életkérdések) és a vasárnap reggeli evangélium-magyarázat (A Biblia üzenete).

Értelmiségi (és értelmiségi hívő) szemmel kétségkívül ez utóbbi tekinthető a legigényesebb vallási műsornak. Az adott vasárnapra jutó evangéliumi részlet magyarázatára figyelve öt percben a prédikáció és a televíziós publicisztika sajátos ötvözetét élvezhetjük, igen jó teológusoktól. A már említett Blanckenstein Miklós intellektuális remeklései mellett Pákozdi István teológiai tanár plasztikus és áttetsző logikájú eszmefuttatásai éppoly igényesek, mint Barsi Balázs ferences atya igehirdetései. Barsi külön erénye, hogy – rendje hagyományaihoz illően – már megjelenésében is egyszerűséget sugall: gondolatainak viszont igazi szellemi minősége van. Csak egyet idézve belőlük, alighanem joggal hangsúlyozza, hogy a kereszténység nem valamifajta valláserkölcs, amely az „illendő viselkedés” szabályainak foglalata, hanem az örök életről szóló kinyilatkoztatás, örömhír. A rövid műsoridő lehetővé teszi, hogy az igehirdetést ne kelljen „vágóképekkel” illusztrálni, ami más vallási műsorokat nemegyszer a már említett „giccses szentkép” irányába visz el. Amikor Pákozdi István például azt mondja, hogy „Jézus feltépte Istenről a leplet”, akkor e néhány szó vizuálisabb és igényesebb mindenfajta televíziós kép-bűvészkedésnél.

A többi katolikus műsor vegyes képi eszközökkel igyekszik a keresztény tanítást és a hitéletet népszerűsíteni. Ízlés dolga, hogy a műsorok állandó háziasszonyát, T. Katona Ágnest természetesnek vagy mesterkéltnek ítéljük, és e kérdésben a nálam szorgalmasabb hívők szava a mérvadó. A katolikus egyház szívejoga, hogy a rendelkezésre álló szűk műsoridőben kifejtse az abortusz és mindenfajta mesterséges fogamzásgátlás elleni tanítását: baj csak abból lenne, ha az állam ezt minden polgárára rákényszerítené. De igaztalanok lennénk, ha kizárólag az abortusz körüli propagandát vennénk észre a Keresztény életkérdésekben és a Katolikus krónikában. Visszatérő elem a faji-nemzetiségi gyűlölködés elítélése, a „szlovák, román és zsidó” testvéreink iránti türelem hangsúlyozása, a hajléktalanokkal, szegényekkel, elesettekkel érzett szolidaritás kifejezése. Amikor fekete (néger) fiatalok egyházi dalokat énekelnek magyarul a templomban, amikor a katolikus műsor Adyt idézi, amikor megtudjuk, hogy „keresztelni” szavunk szláv eredetű, akkor a néző a türelemre kap leckét. Azt hiszem, a legharciasabban ateista ember is egyetérthet azzal, hogy e vallási műsorok sokkal elfogadhatóbbak, mint a rádióban éppen vasárnap reggelente sugárzott álkeresztény „közszolgálati gyűlölködés”.

A protestáns műsorok gerincét a vasárnap délutánonként jelentkező, mostanában tizenöt percről húsz percre bővített Örömhír adja. A hívek arányát nagyjából követve havi négy adásból kettő a református, egy az evangélikus egyházé, míg a negyediken háromhavi forgóban kisebb egyházak osztoznak. (Ideszámítva a természetesen nem protestáns, hanem közkeletűen görögkeletinek nevezett ortodox egyházat is.) E műsorokban az igehirdetés és a vallási közösségek bemutatása szükségszerűen keveredik egymással. Emlékezetes példája az igényes szerkesztésnek, amikor karácsony táján a református vallású csillagász a Bibliában említett „betlehemi csillag” (azaz csillagászati együttállás) tudományos magyarázatával erősíti a hitet; amikor a magyarországi szerb ortodox egyház történetét Szakály Ferenc történész ismerteti a nézőkkel, akiknek többsége természetesen nem szerb ortodox, tehát vajmi keveset tud a közösség történetéről.

Az egyik régebbi baptista negyedóra egy amerikai evangélista és énekesnő-kísérője produkcióját sugározva a tengerentúli tévé-evangelizációt próbálta meg hazai földre átültetni – a baptista hívők dolga, hogy ennek sikerét megítéljék. Larry Jones lelkész mindenesetre keresztény kötelességnek nevezte, hogy a szülők családtervezéskor gondoljanak arra is, fel tudják-e nevelni a vállalt gyermeket? A vallási kérdésben nem teljesen műveletlenek számára is újdonságot jelenthetett a johannita lovagrend bemutatkozása. A máltai lovagrend protestáns ága a protestantizmus családjának egyik legarisztokratikusabb hajtása: de gyakorlati munkájuk, a betegek önzetlen gyógyítása és az elesettek segítése minden elismerést megérdemel. Felemelő pillanat volt Bozóky Éva emlékezése a keresztény (keresztyén) irgalom megismerésére az 1957-58-as romániai száműzetésben; Bozóky Éva tudvalévően Donáth Ferenc özvegye és a kiváló evangélikus lelkész, Donáth László édesanyja.

A Zsidó Hitközségek Szövetségének Az utódok reménysége című műsora havonta jelentkezik a képernyőn, ugyancsak tizenöt perces adásidőben. Bogyay Katalin kulturáltan vezeti a műsort, nem a „bennfentest” játssza, hanem a jószándékú, laikus érdeklődőket képviseli. A „magyarországi zsidóság műsoraként” jelzett program az egyik riportalany kifejezésével élve „népfrontos” szellemben igyekszik a hazai zsidóság különböző rétegeiről tudósítani, noha szükségszerűen elsősorban a hívőkre koncentrál. Bár a magyarországi zsidó hitélet az újrakezdés nehézségeivel küszködik, a műsorban mostanában jut idő a kitekintésre is: az indiai zsidók ősi, kétezer éves közösségének bemutatása kiváltképp szép ötlet volt. Mint az egyik zsidó indiai (indiai zsidó) elmondta, a zsidók éppoly boldogan élnek Indiában, mint Izraelban. Örömteli volna, ha – őszinte szívvel – ezt a magyarországi zsidók is elmondhatnák magunkról.

A vallási műsorok a vallásukat szorgalmasan gyakorló lelki igényeit egymagunkban aligha elégíthetik ki, a vallásilag közömböseket pedig valószínűleg nem térítik meg. Leginkább azokat gazdagíthatják, akik – mint magam is – hisznek Istenben és többé-kevésbé tételes vallásukban is, de vallási közösségek életében lustaságból, rosszul értelmezett tartózkodásból, kételyből vagy más okból nemigen vesznek részt. A jó vallási műsor egy akkordhoz hasonlítható, amely lelkünkben előhívja a dallamot, a többi már nem a televízió dolga. Az istentiszteletek televíziós közvetítése e tekintetben olyan határeset, amely megítélésében a hívők és a teológusok véleménye is világszerte megoszlik. Katolikus szemmel a televíziós szentmise mindenesetre nem pótolhatják a szertartáson való részvételt, és az érthetőnek is látszik. De felébresztheti a vágyat a szentmisén (istentiszteleten) való részvételre: az öregek, betegek, mozgásukban korlátozottak számára pedig a semminél, a kényszerű távolmaradásnál mindenképpen több. Ha az egyházak a társadalomban sikerrel közvetítik a türelem tanítását, akkor joggal várhatják, hogy a társadalom vallásilag közömbös része is türelemmel fogadja jelenlétüket a közszolgálati médiumokban. Az ideális megoldás persze az lesz, ha a frekvencia-moratórium feloldásával és az anyagi-technikai lehetőségek javulásával az egyházak önálló rádió-, majd tévéadáshoz is juthatnak.

Az Örömhír egyik református programjában egy amerikai lelkész úgy fejezte ki magát, hogy a kereszténység a modern társadalomban egyfajta „ellenkultúrát” jelent, amelyet a híveknek tudatosan vállalniuk kell. Nem a társadalmat és a közszolgálati televíziót kell tehát „kereszténnyé” tenni, hanem arra kell lehetőséget teremteni, hogy minden humánus ellenkultúra (és benne kiemelten a vallás) önálló lehetőséget kapjon a közösségi média működtetésére. Mélységes meggyőződésem, hogy a magyar keresztények túlnyomó nagy többsége nem akar uralkodni a társadalomban – de joggal igényli, hogy hitét a modern világ minden vívmányával hirdesse és erősítse. Hívők és vallásilag közömbösek között csak cinikus és önző politikusok szíthatnak kirekesztő gyűlölködést: és teljesen mindegy, hogy „keresztény”, „liberális” vagy „baloldali” zászlók alatt teszik. E cikk írásához élő adásban és kazettán számos vallási műsort megnéztem, és ha ügyetlenséget, túlbuzgóságot olykor tapsztaltam is, kirekesztő indulatot egyetlen másodpercig sem. Vallási műsorokat lehet nézni és lehet nem nézni: ez is a demokrácia és a sajtószabadság.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/09 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=567