FesztiválMoszkvaKis apokalipszisekSchubert Gusztáv
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Most nem hallatszott asszonysírás, nem tiporták egymást a nyugati filmek misztériumába beavattatni vágyók, miként két évvel ezelőtt, az első „nyitott” moszkvai fesztiválon. Igaz, minden film telt házat vonzott, ami egy nyolcmilliós metropolisban nem meglepő, de a fesztivál sem a kapuk előtt, sem a nézőtéren nem keltett különösebb izgalmat. Aligha csak azért, mert odakint sorsdöntő események zajlottak (a sztrájkoló bányászok éppen megcselekedtek azt, amire a Kreml öt év alatt sem volt képes, elzavarták a rajtuk élősködő bürokratákat); egy vitáktól hangos művészeti fórum ilyen viharos időkben is magára vonhatná a figyelmet. Itt azonban szó sem lehetett szellemi versengésről, ahhoz túlságosan szedett-vedett volt a mezőny. A mai szellemi ínségben minden fesztivál szűkölködik remekművekben, a moszkvai verseny szervezői azonban eleve alacsonyabbra állították a mércét, olykor láthatóan a végkiárusításból válogattak. Így kerülhetett versenybe például egy 1987-es film, (a Bogáncs Hector Babenco egyébiránt míves oldtimerje), s az ezeregyedik Három nővér-utánérzés, ezúttal argentin változatban, Sohasem jártam Bécsben címmel vagy egy szellemtelenségét rózsaszín malackodással palástoló jugoszláv szatíra (Az acélt megedzik). A gyakran tetten érhető szervezői igénytelenség fölött a legjobb indulattal sem lehetett elsiklani a „másodrendű frissesség” illata belengte az egész fesztivált. Hiába szuggerálták az ellenkezőjét a legendás nevek (idén Jancsó, Zanussi, Chytilová, Ken Russel versenyeztek), a fesztivál nem messzire fénylő szellemi fárosz, hanem a külföldi filmekben szűkölködő, és ezért aztán még a bóvliért is hálás moszkvai közönségnek szánt zsibvásár lett.
Pedig – a fesztivál perifériáján zajló események bizonyítják – lehetett volna másképp is. Az önironikusan PROCC-nak elkeresztelt Filmközpontban a hivatalosnál jóval izgalmasabb programok között lehetett választani. Ha a filmbarát átküzdötte magát a rockkoncertre, break-bemutatóra, szépségversenyre idesereglő tizenévesek sűrűjén, a hat vetítőterem valamelyikében bizonyosan talált kedvére valót. A filmstúdiók és a filmfőiskola új termése mellett a „párhuzamos filmművészettel”, a mai avantgárddal is megismerkedhetett. Az egyik vetítőben 1926-1937, illetve 1956-67 között készült „ismeretlen szovjet filmeket” láthatott. A PROCC legtanulságosabb sorozata pedig Hitler, Mussolini és Sztálin „totalitárius korszakának” reprezentáns német, olasz és szovjet játékfilmjeiből válogatott.
Gyenge mentség a versenyprogram összeállítóinak, hogy a befejezett múlt karakterét könnyebb megragadni, mint a jelenkor változékony arculatát kifürkészni, mert még a húsz versenyfilm véletlenszerű halmazából is kirajzolódott valamiféle korkép. A filmek többségére a fin du siècle árnyéka vetült. Jószerivel érzékelhetetlen, hogy a filmek a hanyatlásvégi Moszkvában vagy a fellendülésnek indult Helsinkiben készültek, ugyanaz a bizánci fásultság és szorongás árad belőlük. Ami van – így a korszellem jegyében fogalmazott próféciák –, az tovább már tarthatatlan, de ami jön, csak rosszabb lehet. Itt már csak a csoda segíthet. És ha segít? Ha a vágyak valóra válnak? Maurizio Nichetti fődíjas burleszkjében, A szappantolvajokban a fejlett fogyasztói társadalommá lett Itália kánaáni bőségét, mint a „biciklitolvajok” megvalósult álmát mutatja be. A televízióban vetített „neorealista” film (A szappantolvajok) nyomorgó hőseit swifti ötlettel a terülj-asztalkám birodalmába lépteti át, a megváltás természetesen balul üt ki, a nyomorultakat nem a boldogság várja, hanem a szerzés extázisának viszketeg kínjai. Bármennyire mulatságos a film, a „bőség nem boldogít” gondolata a húsért, vajért, szappanért is sorállásra kényszerülő moszkvaiak előtt nem túl népszerű felismerés; „azt se tudom, sírjak vagy nevessek”, írja az egyik kritikus A szappantolvajok láttán. Pedig a „gazdag szegények” és a „szegény gazdagok” dilemmája könnyen feloldható, akár Nichetti burleszkjének példáival is. A lendületes bevásárló a tegnapi nyomorgók leszármazottja, nálunk, mondjuk azé a napszámosé, aki Móricz torokszorítóan nevetséges Tragédiájában egy életnyi koplalásért visszavágva halálra zabálja magát a lakodalmi asztalnál. A féktelen szerzésvágy nem a fogyasztói társadalmak bűne, az évszázados éhség és lelki szegénység az, ami hetedíziglen tovább sajog.
Vera Chytilová filmje, a Lavina-effektus, kárhozott korunk egy másik, a szerzésvággyal éppenséggel szegről-végről rokon bűnének pusztító hatásával szembesít. A kéjsóvárság dönt benne romba fiatal életeket. Három prágai ifjú éli előttünk a kicsapongók vidám és kalandos életét, mígnem az AIDS halálosan rájuk nem ijeszt. Minek tekintsük ezt a haláltáncba torkolló komédiát? Morális példázatnak, amely szerint az AIDS Isten büntetése a promiszkuitás vétkében megátalkodott emberiségen? Vagy értsük az egészet idézőjelben, ironikus válaszként azoknak, akik így képzelik? A Százszorszépeket, amelynek romlott és makrancos kisasszonykái kétségkívül a film ifjú Casanováinak húgocskái, még azoknak ajánlotta a rendezőnő, „akik csak a letaposott saláta láttán háborodnak föl”. Jelezve, hogy összemérhetetlenül súlyosabbnak tartja azok bűneit, akik az illendőség Prokrusztész-ágyába gyömöszölnének minden jellemet, mint azokét e szűkre szabott létezés ellen lázadva olykor a természet szabta határokat is áttörik. Ma, amikor „öngyilkos önzésről” beszél, mintha beállt volna azok közé, akik a feldúlt ágyasoknál sopánkodnak.
Konsztantyin Lopusanszkij Múzeumlátogatója túlmegy az erkölcsi összeomlás rémképén, nála az apokalipszis egyetemesebb, semhogy valamiféle lelki megtisztulással el lehetne hárítani. Itt már nem egy szűkebb közösség vagy akár az emberiség drámája zajlik (mint a Halott ember leveleiben, Lopusanszkij előző, filmjében), a Múzeumlátogató Gaiának, az eleven Földnek a végnapjait vetíti elénk. Az emberiség ebben a katasztrófafilmben már menthetetlen, nem azért, mintha elveszítette volna eszközeit, melyekkel útját állhatná a pusztulásnak – valamiféle tudomány pislákol még, valamiféle rozoga technika létezik még – hanem mert bebizonyosodik, nem áldozata, hanem tettese a katasztrófának. Igaz, elpusztítva maga körül az életet, önmagát is halálra ítélte, ez azonban nem menti föl a bűn alól. Gaia utolsó eleven sejtjének, az emberiségnek, immár csak egyetlen esélye és adóssága maradt: a bűnbánat és nyomában a méltóságteli pusztulás. Annak megvallása, hogy a teremtésnek nem koronája, hanem leggyengébb láncszeme, „sárkányfogvetemény”, amely „fáj a földnek”. A film ennek a megváltó feloldozásnak, ennek a „második eljövetelnek” a vízióját játssza elő haladáshitben megátalkodott nézőinek. Védhetetlen szuggesztivitással. Az elüszkösödött civilizáció Sztalkerből ismerős látványa (Lopusanszkij rendező-asszisztens volt Tarkovszkij filmjében), a végtelen szemétmezők, a megmérgezett óceán világvégi panorámája, a Bosch poklát idéző rezervátum, ahová a technikai fejlődéstől megittasult társadalom szörnyszülötteit (a „haladás salakját”) elrekesztik, a komor és esetlen liturgia, amellyel a debilek „kiválasztott népe” felkeni a megsebzett természetet megkövető messiását, napok múltán sem feledhető.
És mégis kétely ébred bennünk a próféta szavahihetőségében. Mert hát hol játszódik ez a tudományt és technikát leleplező látomás? A Szovjetunióban? A Volgát, a Bajkált nem a csúcstechnika szennyezi, az Aralt nem az emberi bölcsesség szárítja ki? A fejlett Nyugaton? Ahol (annyi pusztítás után) immár a környezetkímélő gazdálkodásnak áll a zászló? Sem itt, sem ott. A kelet-európai képzeletben. Persze nem abban a realista helyzettudatban, amely keserves, de értékes tapasztalatként számon tartja a régiót öt-hat-hétszáz év óta sanyargató társadalmi katasztrófa tényeit, hanem a sovén kelet-európaiság álomvilágában, amely önnön nyomorúságán, modernizációs kísérleteinek csődjén a „nyugat alkonyának” rémképével lesz úrrá. Hiszen, ha a csúcstechnikáról (a piacgazdaságról, a demokráciáról...) kiderül, hogy káoszba visz, akkor a nyugathoz felzárkózni képtelen kelet kudarca egycsapásra győzelemmé változik. Akkor nem lemaradt, hanem bölcsen megőrizte magát. Lopusanszkijnak a nyugati gondolkodást kiátkozó apokalipszis-víziója ilyenformán nem józan intés, hanem veszedelmes önáltatás. Mennydörgős, nádpálcás prófécia, amelyben nincs szeretet, és nincs bölcsesség. A tudás fája a gyönyörök kertjében állt. Csakis a szellemnek és a szerelemnek köszönhetjük, hogy túléltük az első apokalipszist, a kiűzetést. És csakis bennük reménykedhetünk újabb próbáink előtt.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1234 átlag: 5.37 |
 |
|
