OlvastukA JFK amerikai sajtóvisszhangjaMítoszok harcaWisinger István
Ha valaki veszi magának a bátorságot és bármilyen cél szolgálatában újra felnyitja a történelem Kennedy-dossziéját, különösen pedig John Fitzgerald Kennedy meggyilkolásának vaskos fejezetét, akkor még mindig számíthat rá, hogy az amerikai közvélemény figyelmének középpontjába kerül, egyszersmind a magaválasztotta téma foglya lesz.
Így járt Oliver Stone, az amerikai filmes középgeneráció egyik legsikeresebb alakja is, aki tizenhét esztendős volt, amikor az elnököt 1963-ban Dallasban megölték. Stone később a vietnami expedíciós hadsereg tagjaként személyesen is résztvevője és túlélője volt a ”nagy amerikai kudarcnak”. Mint már előző filmjeivel is, a JFK rendezőjeként Stone újra magára húzta az álomdemokrácia örökös ígéretének nessus-ingét, ország-világ elé tárva, hogy változatlanul perben áll a hazájával.
„Ki ölte (ölette) meg Kennedyt?” Aki ezt a rég eldöntetlen kérdést egy háromórás látványos film formájában vetítette újra az amerikai társadalmi lelkiismeret szélesvásznára, az először is bizonyára tisztázta magában, hogy egyáltalán méltó „amerikai tragédia”-e a Kennedy-ügy? A JFK bemutatójának idején „a Kennedy-ügyet” illetően már csak az tartotta lázban Amerikát, hogy a néhai elnök legfiatalabb húgának, Joan Kennedy Smithnek másodszülött fia, a harminc esztendős William Kennedy Smith megerőszakolt-e egy alkalmi kiruccanás során felcsípett hölgyet. (A rejtélyes eset JFK legfiatalabb öccsének, Edwardnak a floridai tengerparti nyaralója közelében, a homokfövenyen történt.) Ráadásul a „nagy győzelmek” élő közvetítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett CNN tévéhálózat, újabb bravúrjával, a Smith-per közvetítésével, valóságos szappanoperává változtatta a Kennedy-család drámai történetének eme dicstelen szakaszát. Felszínre került hát az a mélylélektani probléma is, hogy az Amerika történetében leginkább „királyi családnak” tekintett Kennedy-klán férfitagjai – a médiumok a per kapcsán bőséges teret szenteltek JFK szexuális kicsapongásainak is – valójában kiváltói vagy áldozatai-e a családot újra és újra sújtó végzetszerű tragédiáknak. A konyhai, nappali és hálószobákban bekapcsolt tévékészülékekben látható új Kennedy-per és a mozivászonra került történelmi per véletlen egybejátszása is oka, hogy ezt a filmet az amerikai közvélemény a legkevésbé sem művészeti alkotásként kezeli. A történelem egyik legnevezetesebb családjának története menetrendszerűen úgy bonyolódik, hogy újabb és újabb megválaszolhatatlan kérdések fogságába zárja Amerikát.
A JFK nyitójelenete Eisenhower búcsúbeszédének archív felvétele. A leköszönő elnök sokat sejtetően figyelmeztet arra, hogy milyen veszélyekkel járhat, ha túlságos hatalomhoz jut a „hadiipari komplexum”. A film vége felé viszont, néhány nappal Kennedy halála után Johnson látható a dokumentumképeken, amint aláírja azt a nemzetbiztonsági aktát, amely utat nyit az amerikai fegyveres erők korlátlan vietnami beavatkozásának. A közbeeső három órában a mostanában világszerte népszerű televíziós „doku-drámák” stílusában (szétválaszthatatlanul keverve a tényeket a fikcióval, az archív anyagokat a frissen rögzített és megrendezett jelenetekkel, a történelmi szereplőket a kitalált alakokkal) Stone azt igyekszik bizonyítani: Kennedy elnököt állami összeesküvők távolították el a hatalomból, mégpedig azért, mert Dél-Vietnamot sorsára akarta hagyni, átengedve a kommunistáknak.
E véres jobboldali puccsban részt vállalt volna az FBI, a CIA, a Maffia, Fidel Castro barátai és ellenségei, a hadiipar profitéhes moguljai és mindazok, akik szerint Amerikának keményen szembe kell szállnia a szovjet terjeszkedés minden formájával. (Tehát maga az alelnök Johnson is, aki a Fehér Ház lakójává előlépve garantálta, hogy a vietnami politika változatlan marad.) Így aztán a film főszereplője nem azonos a címszereplővel. Jim Garrison alakja áll az előtérben, a régi New Orleans-körzeti főügyészé, aki annak idején nagy sajtóvisszhanggal kísért nyomozásban próbálta cáfolni a hivatalosan elfogadott, megkopott, „magányos gyilkos”-elméletet. Saját összeesküvési elméletét 1988-as könyvében újra kifejtette, ezzel ösztönözve Stone-t arra, hogy a Kennedy-korszak után Amerikára zúduló minden rosszat (Vietnam, a politikai merényletek sora, Watergate-ügy, gazdasági válságok, környezetszennyezés, konfliktusok Iránnal és ennek nyomán a túszdrámák, a fegyvercsempészési és kormányzati botrányok) a dallasi gyilkossággal hozza összefüggésbe. A film plakátjáról a Garrisont alakító Kevin Kostner, „a farkasokkal táncoló újhollywoodi Robin Hood” szemüveges képe néz szembe velünk, alatta ez a szöveg: „kockáztatja az életét, a családja életét, mindent, ami számára fontos, azért az egyetlen dologért, amit szentnek tart, és ez az igazság.”
A filmet támadó írások többsége leginkább éppen az igazság eltorzításában marasztalja el az alkotókat. Az Esquire magazin (amely már 1966-ban és ’67-ben ezzel a címmel publikált látványos összeállítást a dallasi eseményekről: „A Kennedy-merénylet hatvan változata”), 1992. februári számának címlapján így kérdez: „Miért lőtte le Oliver Stone JFK-t?”. A US News and World Report belső vezércikkében „paranoid propagandának” nevezi a filmet. A Time magazin szerint Stone műve az ügy „háromévtizedes felülvizsgáló törekvéseinek öröksége”. A legkeményebben a New York Times támadott: a hivatalos bemutató előtt négy nappal egyik nagyágyújától, az annak idején Dallasból tudósító, Pulitzer-díjas Tom Wickertől közölt cikket, melynek címe: „Stone JFK-ja meggyilkolta-e az igazságot?”. Válaszában Wicker főként abban marasztalj a el Stone-t és Garrisont (az utóbbi egyébként színészként is szerepel a JFK-ban: a híres-hírhedt Warren-bizottság névadóját játssza, tanúságot adva némi akasztófahumorral), hogy megpróbálják az egyetlen lehetséges igazságként feltüntetni teóriájukat. Szerinte a rendező és Garrison ezt sugallják: aki nem osztja véleményüket, az „vagy aktív résztvevője az összeesküvés eltussolásának”, vagy „hallgatólagos tudomásulvétellel segíti azt”. Egy későbbi írásában a New York Times a JFK fiatal nézőkre gyakorolt hatását elemzi. Arra jut, hogy bár a film „bátor és felkavaró”, értéke mégis igen kétes, mivel Stone nem volt tekintettel arra, hogy éppen az ifjabb nézőréteg képtelen különbséget tenni tény és fikció között. A nemzetbiztonsági ügyek egyik szakértője, Leslie H. Gelb is megszólalt a lapban. Szerinte a gondosabb archívumkutatások inkább azt mutatják, hogy Kennedy kiutat keresett csupán, Vietnam feladására nem készült, sőt erre nem is gondolt.
Stone a GQ című magazinban így reagál a támadásokra: „Én magam is a torzítás gyermeke vagyok, még mindig nyakig az útkeresésben. Azzal próbálkozom, hogy kitaláljam, mi is történt, megértsem azt, ami valójában lezajlott. A Warren-bizottság megállapítása Lee Harvey Oswaldról, mint magányos gyilkosról, mítosszá nőtt, és hogy az ember egy ilyen méretű mítosszal megküzdhessen, egy másikat kénytelen teremteni. Úgy gondolom, hogy a mi filmünk nem más, mint ellen-mítosz: ezt az embert politikai erők gyilkolták meg, amelyeket a feltételezettnél aljasabb és gonoszabb célok vezettek”.
A szakmai közvélemény nem sokat törődött a film társadalmi elutasításával: Stone elnyerte a Golden Globe díjat „az elmúlt év legjobban rendezett filmjéért”, a JFK-ért.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1413 átlag: 5.55 |
 |
|
