|
|
|
Láttuk mégA Pókasszony csókjaSchubert Gusztáv
Az égiek utáni vágy egykoron piramisokat emeltetett Amerika őslakóival, a spanyol-amerikai jó ötven éve a mozik sötétjében találkozik isteneivel. A filmcsillagok járásából olvassa ki, miként cselekedjen. És nincs nehéz dolga: az új istenek nem zsarnokian kegyetlenek, mint a régiek, nem szolgálatokat követelnek, csak példát kívánnak adni. Így élj, így szeress, ahogy az istenek, és így halj meg, ahogy csak a csillagok – Evita, Mecha Ortiz, Libertad Lamarque, Carlos Gardel – tudnak. Hogy ez a mitológia a hajdan volthoz képest sekélyes, tagadhatatlan, de mégiscsak mitológia, erkölcsi-ízlésbeli konszenzus, olyasvalami, amit a mítoszaitól megfosztott európai hajlamos elirigyelni. Akik benne élnek ebben a mindent körülindázó urbánus fantáziavilágban, ha csodálják is őserejét, kevésbé elnézőek. Azok a dél-amerikai írók, akik, mint Manuel Puig a Rita Hayworth árulásában vagy Mario Vargas Llosa a Júlia néni és a tollnokban, a kommersz sorsformáló hatalmát tetten érték, inkább a termékenység elfecsérlését, semmint a visszaszerzett teremtőerő bizonyítékát látták ebben a folyamatban. Az új mitológia „lehúz, altat, befed”, enyhületet ad ugyan, de a kiútkereső lendülettől is megfoszt.
A Pókasszony csókja (Puig azonos című regényéből készült) ezt az ellentmondást ütközteti két rab, egy filmekből szőtt álomvilágba menekülő transzvesztita és egy tisztánlátásához körömszakadtáig ragaszkodó forradalmár személyében. Szembesítésük izgalmas szellemi párbaj esélyét kínálná, a film azonban lassanként „megszabadul” ettől a lehetőségtől, és krimis fordulatokkal átszőtt melodrámává vedlik át. Ez a metamorfózis olyan lehangoló, akár egy transzvesztita átöltözése.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1301 átlag: 5.55 |
 |
|
|
|
