B. Nagy László-emlékekN. N.
Az idén volna 60 éves B. Nagy László, film- és irodalomkritikus. Az alábbiakban életének dokumentumaiból adunk közre válogatást. A kéziratokat és a fényképeket B. Nagy Anikó és Szkárosi Endre bocsátotta rendelkezésünkre.
Önéletrajzi részlet
1927. február 8-án születtem, Budapesten. Sajátos családi körülményeimet és gyerekkoromat részletesebben ismertetem, mert máigra szólón meghatározták jellemem, tájékozódásom és magatartásom.
Apám – néhai Nagy Sándor – szívós, törekvő, jó eszű parasztfiú volt, a bizonyos „harmadik fiú”; Pestre jött, kitanulta a szabómesterséget, magánúton elvégezte a négy polgárit, és sikerült a postára bejutnia díjnoknak. Itt ismerkedett meg anyámmal, akit árva gyerekként telefonos kisasszonynak adott a rossz lelkiismeretű kurtanemes família. Anyám álmodozó természet volt, gyerekkori emlékeit színezgette, s Tisza István volt az ideálja, akit az ellenzéki abonyiak záptojással dobáltak meg, s szakállán a bűzösen csurgó undoksággal anyámék házába menekült.
De apám is valamiképp elakadt. Egy fiatalkori baleset következtében fülidegsorvadást kapott, s növekvő süketsége miatt mind nehezebben tudott új környezetébe beilleszkedni. Volt egy más akadály is, amit egész életében titkolt, csak a halála előtti években, 1956 után hozakodott elő vele. A Tanácsköztársaság alatt bizalminak választották, emiatt a proskribáltak listájára került, s csak a felszabadulás után, nyugdíjaztatásakor kapta meg a húsz évvel korábban esedékes főellenőri rangot. Négyen voltunk testvérek, s mindünket taníttatott, kivált irántam táplált sok reményt, bírónak szánt, hogy megtoroljam az őt ért méltánytalanságot.
Tudniillik egy időben anyámmal együtt B-listára került. Így gyerekkoromat apám falujában, Lovasberényben töltöttem, nagybátyáméknál, akik rideg, számító, kupori emberek voltak és persze éreztették velünk a „kegyelemkenyeret”, különös, irigy megvetésüket a bajba keveredett „úriemberek” iránt. Így kihúzódtunk a szőlőhegyi présházba, apám örökrészébe, az ottani élet nekünk, gyerekeknek paradicsom volt, szüleimnek bizonnyal a pokol egy fajtája.
Végül apám visszakönyörögte magát a postára, és anyám is kapott postamesteri állást a Baranya megyei Baksán, az Ormánság szegélyén. A család éveken át kétfele élt; apám a két nővéremmel Pesten, én gimnazista koromig anyámmal Baksán. Itt egész másfajta parasztokat ismertem meg, mint berényi nagybátyám, aki tulajdon öreganyját is éheztette. Baksa volt az én Tündérkertem. Becserkésztük barátaimmal az egész Dráva-menti berket, ott tanultam meg lovagolni és ott igazán az anyanyelvemet is. Baksai pajtásaimmal később, érett férfiként is kapcsolatot tartottam.
A gimnázium második osztályába jártam, mikor anyámat fölhelyezték Budapestre. De az öröm nem tartott sokáig. Egyik nővérem meghalt tébécében. A szigorú protestáns gyász és a kuporgatás miatt sokat szenvedtünk. Jó tanuló voltam, de hiányzott a szabad falusi élet, és bizony el-elcsavarogtam; emiatt „megjavulni” a csurgói református kollégiumba adtak, ott ért a kamaszkor, s vele az irodalom, meg a film iránti viharos érdeklődés. Élményeim a népi írók műveiben hangzottak vissza, de becserkésztem az akkor elérhető világirodalmat is; egyszer Julien Sorelnek, másszor Jacques Thibaultnak képzeltem magam. A három felső osztályt már Pesten végeztem. Ekkor már életcélom is volt: filmrendező akartam lenni.
Szőts István, az Emberek a havason rendezője karolt föl érthetetlen nagylelkűséggel, egy neki küldött nyolcoldalas rajongó levél nyomán, amiben a megújuló magyar filmművészet programját, s benne az én szerepemet kifejtettem. Szőts egy nyári szünetben új filmje forgatásához is meghívott, még fizetést is adott, ami a rémült család nyugtalanságát tiszteletteljes csodálkozássá változtatta. Közben regöscserkészkedtem, filmkritikákat írtam a Magyar Út című lapba, főleg a német filmekre vadásztam. Forgatókönyvet írtam Németh László Bűn című regényéből, amire az író is fölfigyelt, s kis híján megvalósult, de az előzetes cenzúra eltanácsolta. Ebben a „hódítási” időszakban kerültem kapcsolatba Ranódy Lászlóval és egy filmvetítésen Darvas Józseffel.
Családunk hagyományosan németellenes érzelmű volt; baksai barátaimmal magam is részt vettem néhány volksbundista ablakainak beverésében. (A megtorlás persze csak őket érte, engem, a vendégeskedő diákfiút nem.) Így a német megszállás, illetve a nyilas puccs után szinte magától értetődő természetességgel és jó adag kamaszos romantikával kapcsolatot kerestem az ellenállási mozgalommal. Felfogásomat különös kettősség jellemezte. Nem voltak illúzióim a katonai eredményességet illetően, ideológiámban Erdei Ferenc és Németh László harmadik útja között ingadoztam, de valami homályos és zavaros önfeláldozással úgy éreztem, valakinek meg kell váltania a gyalázattól a nemzetet. Zászlóaljunk a Magyar Front irányítása alatt állt, s az lett volna a feladata, hogy·utat vágjon Vecsés felé, a szovjet csapatokhoz. Tarcsay Vilmosék lebukása után forró lett lábunk alatt a talaj; így a Börzsöny vidékére húzódtunk, erősen megfogyatkozva, a „dekkolók”-at magunk mögött hagyva. Itt kapcsolatba kerültünk a Vörös Hadsereggel, és földerítő-, valamint szabotázs-akciókat bonyolítottunk le. Persze inkább az idősebbek, az egyetemisták; én inkább csak lézengtem és egyetlen büszkeségem az volt, hogy a senkiföldjén egy eltévedt német aknától lábamon megsebesültem. (Németh László erről az alakulatról ír, fanyar humorral, az Égető Eszterben.)
„Hódításom” igazán a felszabadulás után bontakozott ki. Érettségi után azonnal beléptem a Parasztpártba, s rövidesen, Darvas József meghívására, a Szabad Szóhoz kerültem. Sarkadi Imre, Szeberényi Lehel, Korolovszky Lajos voltak a munkatársak; igen jó szellemben és vad elszántsággal harcoltunk a földreformért, a szegényparasztság követeléseiért, a baloldali orientációért; ez volt az az idő, mikor az újságírás minden műfaját űztem, vezércikktől a filmkritikáig, amit különben újdonsült barátaim ostoba rögeszméknek tekintettek.
Levélfogalmazvány Szőts Istvánnak
1943 karácsony előestéjén
(Részletek)
Kedves Rendező Úr,
ne haragudjon, hogy ilyen terjedelmes levéllel zavarom, de a Korvin filmszínházban tartott előadása annyira meglepett, és olyan újszerű volt számomra, hogy nem tudom szó nélkül hagyni.
Érettségire készülő gimnazista vagyok, filmrendező szeretnék lenni. Filmterveimre nagyon büszke voltam, mert jóformán teljesen hiányzik belőlük a beszéd; csupa képi benyomásokból állanak. Azt hittem, hogy ezek az első igazi rendszerbe foglalásai a filmművészet alkotóelemeinek. Aztán legutóbbi előadása alkalmával kiderült, hogy ezt már Machaty, Pudovkin és Eizenstein már régen megtették, sőt Rendező Úr már túlhaladottaknak is nevezte őket. Levelem első részét az ő irányuk védelmében írtam. Ugyanis az Extázis bemutatott jelenete után még inkább meggyőződésemmé vált, hogy a Machaty által kezdeményezett irányt kell a filmművészetben továbbfejleszteni, éspedig a MOZGÁS, a MOZGÓKÉP IRÁNYÁBAN. Nem szabad annyi állóképet alkalmazni, s ezeket gyakran ismételni; s a mozgóképeket pedig többféle variációban kellene felhasználni. Ez az irány áll a legközelebb az igazi filmhez, a KÉPNÉZÉSHEZ. Úgy érzem, hogy például az Érik a gyümölcs montázs-jelenete sokkal mélyebb és hatásosabb volt, mint a Félvér vadászata. Ez a jelenet azért még mindig egy magasabb nívójú reprodukció volt; jó „kultúrfilm”. A képek nem jelentették csak önmagukat, míg az Érik a gyümölcsben már egy magasabb és általános érvényű igazságot és érzelmet rögzítettek – szimbólumok voltak. Éppen ez a cél: a mozgóképek egy általános érvényű igazságot vagy hangulatot rögzítsenek. Hiszen a zenében a dallam és a harmónia is egy-egy természetes hangbenyomás átvitt értelmű szimbóluma, persze ma már sokszor mást jelent, mint amiből fakad. Helyesen mondta Rendező Úr: a film útja a zenével parallel, bizonyos idő elteltével képi benyomások jelképeiből fog szövődni, ha a rendezőnek lesz elég ereje a hang és a beszéd legyűrésére. A szimbolizálás azonban nem gondolati, hanem érzelmi asszociáción alapul, s hogy a film egyes részei egységesek, zökkenőmentesek legyenek, a mozgásnak kell a képeket egybekötni. Ennek meg kell lenni a premier planban és a totálban egyaránt, akár a gép, akár a téma mozog. Egy-egy mozgókép részecske utal a következő részre; mozgásának irányával, gyorsaságával, így válik a filmből egységes rendszer. A mozgás óriási hatását a nézőre könnyen tapasztalhatjuk a mai filmben is, például egy hirtelen közeledő arc sokkal nagyobb hatást ér el, mint egy hirtelen bevágott premier plan. Az „új” filmben ezek már nem önmagukat jelentik, hanem egy hangulatot, vizuális benyomást, mint a zene is. A „művészi film” mai formája azért megmaradhat, mint alkotóelemeivel a teljes életbe helyezkedő összművészet, „vizuális opera”. Itt a zene helyét a kép foglalja el.
Az előadás legnagyobb élménye a színes orosz film volt.
A Hortobágy című film általános csalódást jelentett. A közönség legnagyobb része az Emberek a havasonból várt képet – s ha ezt már nem lehetett, mért nem a Földindulás szekta-jelenete vagy a Negyedíziglen hazatérési jelenete került bemutatásra. A Hortobágy bizony nem Hortobágy volt, a rendező nem a végtelen magyar horizontot fogta meg. A képek nagyon zártak, fojtottak voltak, a nép közösségi érzését meg sok népies romantikával ábrázolták. S a filmben elsikkadt a való élet ábrázolása: a kútásás, a konda ébredése, részletes képek a lóterelésről stb.
Most, kitűnő előadása után rádöbbentem, hogy nagyon keveset tudok, nagyon keveset láttam. Pudovkinról, Machatyról csak filmesztétikai munkák olvasásakor hallottam, kis megvetéssel vélekedtem róluk, mint olyanokról, akik irodalmi képzelgések lejtőire csúsztak. Filmterveimben – persze ezek első vers jellegűek – önkéntelenül találkoztam velük. Most már úgy érzem, hogy az ő irányukat kell továbbfejleszteni, ahogy levelem első részeiben leírtam. Sajnos, a továbbhaladás útja lehetetlen, mert nagy rendszerbe foglalásukat a mi nemzedékünk már nem láthatta. Egy könyv, Fejér Tamás Film című munkája megkísérelte a szimbólum-filmet revideálni, de ez hogyan sikerülne szavakkal? Mintha zenét akarnék megérezni – kottából! Azt hiszem, nem én vagyok az egyedüli, aki terveiben felállított egy egységes mozgókép-rendszert, s egyszer csak rá kell döbbennie, hogy a puskaport fedezte fel. Tehetségről csak akkor beszélhetünk, ha ezek után rögtön megnyílik a továbbhaladás útja, de hogyan volna ez lehetséges, mikor éppen az eredettől vagyunk elzárva? Ami engem illet, nincs technikai előképzésem sem, pedig legnagyobb vágyam az, hogy minél előbb filmrendező lehessek. Szeretném kiugrasztani a nyulat a bokorból, szeretnék már most készülni a komoly munkára, olyan időt élünk, amely nem engedi meg a pihenést és a várakozást. Azt hiszem, a tanulásra már érett vagyok, vannak nagy látomásaim, de nem tudom őket formába önteni, ha nem tudok semmit, ha nem láttam semmit, ha nincs nagy film-élményem. Van egy filmtervem, végig egy nagy látomás, engedje meg, hogy leírjam: a pesti értelmiségi fiatalság küzdelmeiről szól. Hogyan akar a népiségben megújulni, hogy akar új utat törni, menekülni a város kőtömegéből valami tisztább, egészségesebb felé. Ereje megtörik az idepréselt tömeggel vívott küzdelemben. Nem eléggé felkészült az építőmunkára, három fronton, iskolában, otthon és a rokoni háznál kezd háborút a maga igazáért, hogy végül mind a három oldalról összetörjék. Megmutatja a film, hogy milyen messze van a városi fiú számára a falu, megmutatja a levegőben lógó helyzetét; elszakadt a mai várostól, s nem tudott még hová kapcsolódni. A filmben alig van néhány dialógus, az egész egy nagy látomás. Határozott megfogalmazásához azonban nagyon sokat kellene tanulnom, művészetben: látnom, technikában: tapasztalnom. Hallottam valamit a filmakadémiáról, de úgy érzem, hogy ez afféle művész-költőgép, „szintetikus” tanár-gárdával. Ugyan mit tudnának a mai magyar rendezők, Rodriguezek, Darócziak mondani a filmművészetről? Azért nagyon kérem Rendező Urat, hogy válaszoljon minél előbb a mellékelt válaszborítékban, segítsen ki egy jó tanáccsal. S ha teljesíthető volna kérésem: arra kérném, hogy adjon alkalmat egy hosszabb személyes beszélgetésre, mert nagyon sok problémát szeretnék tisztázni még. Azt hiszem, hogy a felvázolt filmtéma Rendező Urat is megfogta; ha vár valamit tőlem, kérem, segítsen. A másik dolog pedig, hogy felhívjam valamire a figyelmét, egy kicsit a magam érdekében is: a filmművészet megtisztítása a hínártól csak úgy lehetséges, ha tisztafejű és -ítéletű filmrendező-gárdát nevelünk. Azt hiszem, egy ilyen tanulni vágyó csoport összegyűjtése nem ütközik nehézségekbe. Mi már nem bízunk a hivatalos programokban előirányzott tervekben, menetrendszerű tanításban. Azokban bízunk, akik tettekben is bebizonyították, hogy a filmgyártás ügye számukra nem anyagi meggazdagodás, nemzetnevelés, propaganda, hanem elsősorban művészet, s mint ilyen – az orosz film leghatalmasabb bizonyíték erre –, a legtökéletesebb egyénnevelés, s persze nemzetnevelés is. Azért írtam Rendező Úrnak, mert legutóbbi előadása meggyőzött arról, hogy a sok cipőgyáros, mészáros, katonatiszt és író között ön az, aki a filmművészet szempontjait tekinti elsőnek, s nem akar népnevelést csinálni – menetrend és megszabott rubrikák szerint. Segítsen abban, hogy a jövő magyar filmrendezőgárdája minőségi legyen – Machatyék realizmusa útján – és magyar legyen – Machatyék szimbolizmusa útján. Ha rendező Úr tudott újat és többet mutatni, talán nekünk, talán nekem is sikerül. Kicsit önző vagyok, mindig visszatérek magamra. Az ok világos: 6 év óta öntudatlanul gyülemlő indulatok robbantak ki belőlem előadása után. Egyelőre a legnagyobb problémám: megfelelő műfaji tájékozottságot szerezzek a filmtervem formába öntésére, és megfelelő technikai tájékozottságot szerezzek ennek a filmnek a megrendezésére. (Hej, de messze van még ez az idő!) Főképp erre a két kérdésre kérek szépen választ. A magánakadémia felállítása pedig csak akarás kérdése. Talán jó, ha még egyszer hangsúlyozom: én bízom Rendező Úrban, és bíznak mások is.
Ha levelem késve érkezne, utólag is boldog ünnepeket kívánok és gratulálok kitűnő előadásához. (Jó volna minél gyakrabban ilyen matinékat rendezni kisebb moziban és kevesebb vezényelt közönséggel. Érdekes lenne a filmamatőrök művész-filmjeiből is részleteket bemutatni, ha jók.) – Ami a kivezényelt közönséget illeti, még megjegyzem: filmesztétikai népszerűsítő előadásokról inkább a minőség felé kellene fordítani a figyelmet.
Meghívó
.................... részére
Meghívjuk Önt a Diákszövetség téli konferenciája keretében rendezett f. évi március 3-án, vasárnap reggel 8 órakor tartandó zártkörű filmelőadásra.
Az előadás címe:
Új filmművészet felé
(Nyugat-európai film válsága és Kelet-Európa)
Előadó: Nagy László
Bemutatásra kerül az Égi vándor című svéd és a Silja című finn film.
Belépés csak e névre szóló meghívóval!
Kezdete pontosan 8 órakor!
A meghívó ára: 50 000 P
Bel- és Külföldi Filmellenőrző Kft.
Budapest, VII. Erzsébet krt. 8.
Budapest, 1945. aug. 7.
Nagyságos Nagy László Úrnak,
Múlt hó 16-án a következő tartalmú levelet kaptuk Tamásy József Filmkölcsönző Vállalatától:
„T. Bel- és Külföldi Filmellenőrző Kft. Budapest. Ezúton hozom szíves tudomásukra, hogy az Önöknél tárolt Férfisors című film két kópiája- és előzeteseivel a mai naptól kezdve kizárólag Nagy László, XII. Maros u. 30. sz. alatti lakos diszponál. Kérem ennek megfelelően fenti időponttól kezdve a filmet nevezett diszpozíciói szerint kezelni. Teljes tisztelettel Tamásy József Filmkölcsönző Vállalata. Tamásy József sk.”
Fenti levél tartalmát tudomásul vettük és előjegyeztük.
Teljes tisztelettel
aláírás, pecsét
Magyar Híradó és Dokumentum Filmgyár
Budapest, 1950. XII. 1.
igazgatója, mint fegyelmi hatóság Nagy László gyári alkalmazott ellen lefolytatott fegyelmi eljárás alapján az alanti
határozatot
hoztam. Nagy Lászlót munkafegyelem megsértésével elkövetett fegyelmi vétség miatt írásbeli megrovásban részesítem.
Indoklás:
A lefolytatott fegyelmi eljárás során megállapítottam, hogy Nagy László 1950. november 21-én reggel a megbeszélt felvételekre másfél órai késéssel jött be a gyárba. Nagy László ezen mulasztásával közvetlenül sértette a munkához való szocialista viszonyt.
Enyhítő körülményként mérlegeltem, hogy előző nap késő éjjelig végzett a gyár érdekében hivatalos munkát, s így kimerült volt.
Megállapítottam, hogy Nagy László ezen késésével a gyárnak közvetlenül anyagi kárt – bár könnyen okozhatott volna – nem okozott, s így súlyosbító körülményt nem észleltem. Ezért a rendelkező rész szerint határoztam.
aláírás, pecsét
Egy feljegyzésből
(1953. június 1.)
Nagy László A Tisza című film munkáit felelőtlenül, hanyagul, rosszul végezte el. Többször kapott kritikát, ezeket a megbeszéléseken mindig elfogadta, ilyenkor nagy önkritikát gyakorolt, de munkáját ugyanúgy folytatta, mint azelőtt. Ilyen szempontból teljesen megbízhatatlan.
A Tisza című filmért fegyelmi indult ellene, amelynek határozata, hogy 1953. július 1-től fél évre rendezőasszisztenssé minősítik vissza.
Egy jellemzés 1955-ből:
Nagy László: A Művelt Nép művészeti rovatának munkatársa.
Pártonkívüli, 1945–1948-ig a NPP tagja volt. Iskolai végzettsége gimnáziumi érettségi.
1927-ben született Budapesten. Apja nyugalmazott postafőellenőr. Édesanyja egy tsz. könyvelője. Nős, egy gyermekük van.
Újságírói munkával már a gimnáziumi évei alatt megismerkedett. A Magyar Út című hetilapban jelentek meg első cikkei. 1944 októberétől 1945 januárjáig a kisegítő karhatalom szolgálatában állt. Ez év januárjától áprilisig Romániában volt fogságban. Hazatérése után a Sarló filmvállalathoz került, ahol mint filmforgatókönyv-író dolgozott. 1947-től a Szabad Szó munkatársa, majd a Magvető című hetilap szerkesztője lett. 1948-ban a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége Sajtóosztályának vezetésével bízták meg, majd még ebben az évben a Szabad Néphez került. 1949-től 1951-ig a Magyar Filmgyártó V.-nál dolgozott dramaturgi minőségben, 1951–54-ig a Híradó és Dokumentum Filmgyárban volt filmrendező, ahonnan racionalizálással került el.
1954. augusztus óta külső munkatársa, 1955. július 1-i hatállyal belső munkatársa a Művelt Nép szerkesztőségének.
A művészeti rovaton belül a film-rovat ügyeit intézi, a legnagyobb lelkiismeretességgel és igényességgel. Igen hozzáértő kritikus, ezt bizonyítják a lapban megjelent igen jól sikerült magas elvi színvonalú kritikái. A filmművészeti kérdéseknek alapos ismerője, ugyanakkor a filmművészet szakmai gyártási kérdéseit is jól ismeri, amit eredményesen tud felhasználni kritikai munkáiban. Általános műveltsége elég magas, ideológiai képzettsége közepes. Általában politikai kérdések iránt mély érdeklődést tanúsít, gyakran fordul magyarázatért a szerkesztőség legfejlettebb munkatársaihoz. Feltétlen becsületes, jó szándékú, szerény ember, akinél egészséges irányú fejlődés mutatkozik.
Budapest, 1955. július 14.
aláírás
Levélfogalmazvány Darvas Józsefnek
Kedves Jóska,
mellékelem az Irodalmi Alaphoz küldött levelem. Talán érdekel majd. Mindenesetre Rád is tartozik, nemcsak mint Elnökre, hanem mint elindítómra, így sorsomért – akarod vagy nem – felelősre. Ha netán lenne vele kapcsolatosan mondanivalód, kérlek, értesíts majd.
Még annyit, hogy nagyon fájt Sarkadi Imre halálával kapcsolatos visszahúzódásod. Az, hogy nem Te beszéltél, még érthető, de hogy azt a nyomorult Kortárs-beli nekrológot is nekem kellett eldadognom! – ennyire sem érdemesítetted szegényt.
Hogy milyen jogon teszek szemrehányást? Azon, hogy mint „Kelemen János legnagyobb magyar tanítványa”, én léptem Imre örökébe. Legfeljebb én még hiszem, hogy nemcsak a halállal, az élettel is ki lehet teljesíteni önmagunk.
Szeretettel:
Kötetterv 1969-ből
A kritikus epilógja
E kötet terve, ugyanezzel a címmel, már akkor motoszkálni kezdett bennem, amikor előző, A teremtés kezdetén című munkám végleges formát nyert. Eredetileg szerepelt is e munka végén egy mélabús hangulatú utószó, melyben szerző a kötet hatókörének végességére s a tulajdon tehetségének határaira hívta föl az olvasó figyelmét. A cím is azonos volt: A kritikus epilógja. A szerkesztő, Horváth Zsigmond tanácsára azonban elhagytam ezt a kis írást, s utólag neki kell igazat adnom: a költő kijelentheti, hogy „letészem a lantot”, a kritikusnak azonban nincs joga múló hangulataival s rosszérzéseivel a világra akaszkodni, legyenek e rosszérzések bármily megalapozottak. Ám az a gondolat, hogy miként a lírikusnak, a kritikusnak is megvan a maga epilógja, mégpedig a szó babitsi értelmében, azóta nem hagyott nyugodni. Mi történnék, ha a magam tudásának végességét és helyhez kötöttségét (műfaji és tárgyi értelemben) éppen a költészet végtelenségével szembesíteném: a minden nagy költőben egyesülő, de minden nagy költészetben egymástól végtelen távolságra lévő alfával és omegával? Nyilván csak nőnék és nyerhetnék e munka által, ha netán pórul járnék vele, akkor is.
Közben filmkritikusnak szerződtetett az Élet és Irodalom, irodalomtörténeti portrékat és monográfia-részleteket írtam az Irodalomtudományi Intézetnek, de az „epilógot” képtelen voltam kiverni a fejemből. Gyakran érzem úgy, hogy csak töredékét mondtam el, írtam le annak, amit egy film, egy írói életmű láttán érzek és gondolok; e „torzóban-látás” gyötrelmeit mindig az „epilógus” varázsszavával igyekeztem elűzni: na majd abban elmondom, amit itt még nem sikerült. A munkakörülményeim azonban nem kedveztek, s így e vállalkozást mindeddig csak gondolatban tervezgettem, építgettem. Ki is alakult a többé-kevésbé pontos eszmei képe.
Íme:
Epilóg lenne abban az értelemben, hogy jelen tudásom és élettapasztalataim összegezésére törekednék benne. Nem „tanulmánygyűjteményt” tervezek tehát, hanem egy szerkezetében is teljesen egységes munkát. A „forma”, a megszakítatlanság számomra rendkívül lényeges. Csak egy zárt formában lehet megvalósítani az esszének, a kritikai elemzésnek, az emlékiratnak, a konfessziónak – ezeknek a divergens műformáknak – kívánatos szintézisét. S a fagyosan tárgyilagos vizsgálat, valamint az azonosságra vágyó szubjektivitás egységét.
A „tárgy” magától kínálkozik: a magyar líra elmúlt három évtizede – József Attila halála óta –, éppen az tehát, ami a Teremtés kezdeténben oly szegényesen volt képviselve. Hogyan alakult a lírai gondolkozás, eszméiben és formavilágában? Melyek a vitathatatlan eredményei? Nem akarnám a magyar költészetet irányzatokra fölszabdalni, mivel az elütő vagy ellentétesnek hitt irányzatokban is fölfedezni vélem ugyanazt az eszmevilágot. A rendteremtő elv érdekel elsősorban, ahogy az a versépítésben manifesztálódik, ahogy az e három évtized költői csúcsteljesítményeiben (szerintem: Nemes Nagy Ágnes és Nagy László néhány versében) megvalósult. A másik kérdés, hogy ez a költői rendteremtő elv hogyan került szembe a történelmi folyamattal; mi bennük a közös eredet, a közös cél? Azt az eszményt fogalmazza-e meg a magyar költészet – legjava teljesítményeiben –, amelynek megvalósítására a társadalom törekszik? Én e kérdésre igennel felelek, de ezt nem olcsó igazolásnak szánom. Ez az „igen” még csak nem is prekoncepció, hanem sejtés, melyet mint kritikusnak a legszigorúbban és legobjektívebben, a verselemzés valamennyi eszközét fölhasználva cáfolhatatlanul bizonyítanom kell.
E tárgyi, tudományos bizonyító anyag volna az „epilóg” egyik rétege. Három évtizedes fejlődésrajz, ahogy a társadalom fejlődésével szembesült. Ám, hogy ki nézi és honnan ezt a folyamatot, nem tudom és nem is akarom elnyomni. A tárgyalt időszak – két-három év eltérésével – az én életem is volt, ez az élet pedig kezdettől fogva a „homo politicus” élete. Irodalmi működésem nagy hiányának például ma is azt tekintem, hogy kiszorultam, vagy inkább kilustultam a szó szoros értelmében vett publicisztikából: e hiányt e könyvben kívánom pótolni. A „kritikus epilógjában” tehát egy félig-meddig autodidakta, publicistaként, filmesként induló kritikus nézne szembe a magyar lírával, vizsgálná felül a maga pályáját, tenné a költészet mérlegére a tulajdon eszményeit. A „társadalom története” és a „költészet története” között tehát a szerző volna az összekötő kapocs. A műelemzés vagy a társadalmi helyzetkép részletei összeépülnének egy tán nem egészen érdektelen autobiográfia emlékvilágával. Annak a folyamatnak a rajzával, ahogyan egy bizonyos élményvilágból olvasói érzékenység lesz, sőt ennek iránya is kialakul, majd pedig hogy az „olvasmányeszmék” miképp válnak a személyes cselekvést meghatározó tényezőkké.
A „kritikus epilógja” ily módon egy több síkon folyó – itt-ott regénybe is átcsapó – drámai fejlődésrajz lenne: az Eszme és a Valóság, a személyiség és a történelem mai küzdelmeiről. Ahogy Szabolcsi Miklós egy tanulmányában írta: Magyar Krónika, felszabadulásunk időszakáról. Ilyen Krónikát, remélem, sokan és jobbakat is írnak majd, mint amit én tudok, de én is szeretném elvégezni a magamét, s ehhez kérem a Szépirodalmi Könyvkiadó segítségét.
Budapest, 1969. március 11.
(B. Nagy László)
Levélrészlet 1972-ből
Endrém,
köszönet a gyors válaszért. És a hazafias fölbuzdulásért. Látod, igyekszem én is erőt venni lustaságomon és közönyömön. Legalábbis, ami a levélírást illeti. T. i. amit a saját jó és rossz periódusaidról írtál, az tökéletesen rám is áll. Vagyis hogy akkor megy a legjobban minden, az egyes dolgok is, amikor sokféle teendőm van. És a legrosszabbul, amikor szintén sokféle teendőm van, és amikor nem csinálok semmit, mert az egyik ügy közömbösíti a másikat. Szerintem azonban a harmadik periódus a legveszélyesebb: sokat és rosszul csinálni. Ezt ne vedd figyelmeztetésnek, legföljebb a távolabbi jövőre, t. i. ez a harmadik állapot a profizmus.
Profinak sose szabad lenni. De amatőrnek se. Hanem a margókon ugrálni, mint Sarkadi Oszlopos Simeonja. A margókon, minden tekintetben. Nem szabad kiszakadni a determinánsok vonzásköréből. De nem szabad beléjük se zuhanni. Ez persze nem megy büntetlenül, mert a társadalom megbosszulja – már csak puszta irigységből is – az efféle eltökélt „kint-bent” állapotot. És amellett ez az elkötelezetlen elkötelezettség – hogy pontosabb legyek: a nagytávlatú eszmények vállalása, de azok egyéni értelmezése és az érvényes szabályrendek iránti teljes közöny, az azokkal való játék, a szabadharcos taktika, mely arra irányul, hogy lehetőleg én határozzam meg, hogy mit veszek komolyan e szabályrendekből és mit nem – szóval az efféle magatartás a konformisták irigységén és bosszúvágyán túl azért is életveszélyes, mert az életenergiák, idegek rendkívül gyors elhasználódásával jár. Ennek ellenére a jelen helyzetben, amikor az általános progresszióért – egy szocialista irányú erkölcsi-szellemi-politikai fejlődésért e mozgalom tévútjaként létrejött (illetve tévesnek bizonyult, elidegenült – szerintem eleve idegen) porosz-bizantin-hierarchikus hatalmi szerkezetben kell küzdenünk, ez a „szabadságharcos-magatartás” lehet egyedül nemcsak etikailag igazolható, de egyszersmind célravezető is hosszú távon, függetlenül az ember személyes sorsától.
A mondat kissé hosszadalmasra, mi több, gyanúsan patetikusra sikerült. Ha önigazolási szándékot vélsz fölfedezni mögötte, tökéletesen igazad lesz. Ám ha belekezdtem, nem hagyom abba. Írom második számú, legkevésbé sem patetikus, mi több, cinikus tételemet: az igazság közlése érdekében mindennemű eszköz megengedhető: egyetlen föltétel, hogy ezek az eszközök ne befolyásolják, torzítsák el az igazságot magát és ne rántsák az embert olyan helyzetbe, hogy el kell hallgatnia. Vagyis egy igazán jó mű érdekében jogosult kirabolni a Nemzeti Bankot, csak rajta ne kapják az embert. Nem akarom persze ezt az erkölcsi machiavellizmust valami magasrendű etikának beállítani – egyszerűen kényszerhelyzet (s én magam, bevallom, meglehetősen dilettáns vagyok e kódex érvényesítésében). Körülbelül ennyiből is „dekódolhatod”, hogy voltaképp miért is vagyok Rád utalva – tőmondatban: egy szabadharcost mindig érhet baleset – még inkább azt, aki cs
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1419 átlag: 5.45 |
 |
|
