FesztiválRio de JaneiroMásholBikácsy Gergely
Alig titkoltan Cannes vagy legalább Velence latin-amerikai párját igyekeznek a szervezők létrehozni a tavaly negyedszer megrendezett „FestRio”-val. A riói fesztivál máris mamutjellegű: szálloda- és vetítőközpontját sátrakban ott táborozó lovasrendőrök, motorizált rohambrigádok őrzik, a közeli dombokon fegyveresek hasalnak, s a városba – a szervezett programokon kívül – csak „saját felelősségre” lehet kiszökni. A néző és kritikus esztétikai elmélyülését kissé zavarja a nyers társadalmi valóság ilyen közvetlen szorítása, de a fegyverek figyelmes árnyékában, távol az élő várostól legalább minden figyelmét a programnak szentelheti.
Rio de Janeiróban nem csupán filmfesztivál zajlik: három különböző verseny, külön zsűrikkel; egymástól függetlenül. Mozifilm, tévé- és videofesztivál. (A televíziós vetélkedés egyik díjnyertese a magyar Alpári történet, El Eini Sonja munkája lett.) De a „mozifilm”-részlegben a versenyen kívül is jó néhány zsúfolt különprogram kínálkozott. A teljesség igénye nélkül: angol, amerikai, szovjet filmpanoráma; a legújabb brazil törekvések; „női szemmel”; s végül „A világ legjobbjai” címen az elmúlt év fesztiválnyertesei, köztük Pialat, Godard, a Taviani-testvérek, Boorman filmjei. Ne feledjük, hogy „bent”, a város néhány mozijában ezzel párhuzamosan rendkívül gazdag archív-filmsorozat pergett, Méliès-től a közelmúltig tallózva „A filmmúzeum kincsestára” néven.
A mellék-programokból, a hely szellemének megfelelően, de régebbi elfogultságom folytán is a brazilt választva, figyelemre méltó jelenséget fedezhettem föl. Több új alkotás is vissza-visszaidézi az 1964-es jobboldali katonai puccs napjait. S visszaidézik, alig leplezett önéletrajzi szemmel, a rendezők kamaszkorát, amelyben az első szerelem mindennél izgalmasabb drámája összefonódik egy ország, egy társadalom komor tragédiájával. Ilyen volt Diegues és Jabor asszisztensének, Paulo Sérgio de Almeidának Banana Split című munkája, melyben egy érettségiző osztály petropólísi nyaralásának, házibulijainak és a fiúk tragikomikus féltékenységi szcénáinak közepébe „robban” az államcsíny, véget vetve a kamaszkornak, a gyereklétnek. A brazil film legjobbjai a „cinema novo” idejében is érdekesen rímeltek a kelet-európai törekvésekre. A Banana Split, vagy Francisco Ramalho Besame mucho! című (a hatvanas évek híres slágerét titulusul választó) filmje persze igénytelenebb, kevésbé mély művek, mint a Megáll az idő, az Emlékszel Dolly Bellre? vagy akár a Yesterday. Mégis rokonszenvesen ismerősek.
Különös hatású folklór-mese-legenda az Ele, o Boto, Walter Lima jr. munkája. Ez a film, bár épp e stílusrétegeket nem tudta egybeötvözni, tele van rengeteg rész-értékkel, tehetséggel, a látvány, a humor, a sejtelmesség varázsával. A „Boto”, az emberhal új és új tengerparti lányt csábít el, újabb és újabb emberhalak tűnnek fel, folyik ellenük a hajtóvadászat, de a Boto, mint legendája, elpusztíthatatlan. (A film kitűnő operatőre Pedro Farkas névre hallgat.)
A különprogramban vetített brazil filmek többsége jobb volt, mint a versenyben szereplő: Ana Carolina Sonho de valsa (Keringőálom) című munkája a latin-amerikai intellektuális sugallatú, elvont filmnyelvvel, „mély” gondolatokkal kísérletező film típusának volt sikerületlen mintapéldánya. Ha Argentínában vagy Brazíliában egy regény vagy film „intellektuális”, akkor – ha nem borgesi képességű alkotóról van szó – nagyon, csakazértis az lesz, az önparódia szintjén.
S mivel itt már a versenyprogramhoz értünk, folytassuk is (félig) ezzel. Azért csak félig, mert mint szokás, a verseny nyitó- és zárófilmje nem indul a versenyben. Rióban a nyitófilm Louis Malle velencei nagydíjas műve, a Viszontlátásra, gyerekek, a záróelőadás pedig Bertolucci filmje, Az utolsó császár volt. Malle-ról hadd mondjunk el még annyit, hogy hibátlanul beszéli a steril neokonzervatív filmnyelvet (melyről nyilván, másokkal együtt, hiszi, hogy „korszerű”), de gyerekkori emlékeit nem fűti semmi „személyesség”.
A kellemetlen csalódások kínos izgalmával lepett meg néhány tehetségesnek hitt rendező. Jacques Deray például a francia irodalom és mozi egyik kötelező alap-műfaját, a melodrámát választotta. Nastassja Kinski, a vadócan szép fodrászlány csak azért pártol ifjú szerelmétől Michel Piccoliloz, a főorvos úrhoz, nehogy ez az ifjú – kinek persze főnöke a főorvos – megakadjon karrierjében. A lányt nagy bánatában azután rák támadja meg, s a giccs courts-mahleri végzete ellen már hiába fog össze az idős orvostanár a fiatal orvostanonccal. Deray-nek gengszerfilm-humora volt a Borsalinóban, fegyelmezett, fölényes feszültségteremtőként szerzett elismerést a Zsarutörténettel, s most az ómódi giccs, lám, kifogott rajta. A film címe: Szerelmi betegség.
Sokkal nagyobb sajnálattal, rosszkedvű ámulattal néztem végig Michael Radford White mischief (Bajkeverő fehérek) című munkáját. A Máskor, máshol és az 1984 rendezője most, úgy látszik, azt akarta bizonyítani széles e világon minden producernek és nézőnek, hogy milyen „profi” biztonsággal, milyen szakmai felkészültséggel tud filmet csinálni, épp úgy, ahogy konzervatív mozibódulatukban minden kis és nagy Hollywoodban megkövetelik és elvárják. Az 1940-ben kenyai angol telepesek közt játszódó szerelmi dráma olyan, mintha Ford Madox Ford vagy Forsyth írta volna, s olyan, mintha egy „Konzervatív Rendeltfilm Főosztály” jeles tanulója vinné vászonra. Csillagos ötös! Sajátos, hogy midőn a Máskor, máshollal még nem Fölényes Profi akart lenni, hanem olyan kezdő, aki töltőtollként használja a kamerát, akkor halk kis remekművet alkotott. A „profiság” többet árt a filmművészetnek, mint a televízió.
Az Egyesült Államok két rokonfilmmel mutatkozott be. A nagyobb igényű volt a rosszabb. Ezt Ariane Lyne, a Flashdance rendezője készítette, Végzetes vonzalom címmel. Házasságtöréses szerelmi tragédia, őrületbe zuhanó féltékeny nővel, feltámadó hullával, késes gyilkossággal. Lyne belezsúfolna társadalomrajzot, lélektani elemzést is, végül elvész még a bűnügyi (vagy horror) izgalom is. A közönség egy része hahotázott, a másik része könnyezve szidta a hahotázókat. Ez is mozi: Oscar-díjra jelölték. A Kis nagy ember óta nemigen hallunk Arthur Pennről. Ő is lélektani horrorral jelentkezett, csakhogy semmiféle komolykodó vagy más filmbe kívánkozó társadalomrajz meg lélektani ábrázolás nagyigényű vágya nem kísértette meg. Jeles Hitchcock-utánérzés a Halál télen, mesteri „fekete humorral”: aki itt borzongva nevetett a gyilkosságokon, az nem a film és a rendező szándéka ellenére nevetett.
Mint talán várni is lehetett, dokumentáris stílusú valóságábrázolást kelet-európai filmek kínáltak. Erdőss Pál Gondviselése (melynek férfi főszereplője, Döbrei Dénes színészi díjat kapott) és a magyar mozikban sem ismeretlen Goran Paskaljević Védőangyal című munkája. A Védőangyal hőse felzaklató téma nyomába ered: a Vajdaság cigány-településeiről egyre több cigánygyerek kerül Olaszországba: irtózatos nyomorban élő szüleiktől vásárolják meg őket kereskedők. A film naiv újságírója segíteni akar, naivsága azonban tragédiába torkollik. Segíteni nem tud, s holttestét trágyadombra hajítják. Paskaljević mintha kicsit szürkén és ügyetlenül mesélne, de így is hiteles és őszinte.
A fesztivál két kimagaslóan legjobb filmjéhez érve szóljunk előbb az igazi meglepetésről. A teljesen ismeretlen, marokkói születésű izraeli rendező-színész, Zeev Revah Buba című filmje rendkívüli erejével, dinamizmusával, bizonyos agresszivitásával nyűgözött le. Buba (akit a rendező maga játszott, és játékával mindvégig esélyes volt a színész-díjra) az 1973-as arab–izraeli háborúban súlyosan megsebesült, szellemileg fogyatékosnak hitt egykori katona. A város szélén él egy lakókocsiban, benzinkutasként dolgozik. A film másik hőse Rachel, egy fiatal csavargó lány, aki breakdance-táncos akar lenni, s egy tehetségkutató versenyen sikert is arat. Buba gyűlöli a világot, Rachel se nagyon szereti. Furcsa, gyermeteg barátság szövődik köztük, s a lány hatására Buba mintha ismét élni kezdene. Van egy feledhetetlen, bravúros táncjelenetük. Ekkor azonban bűnözők jelennek meg, szétvernek, meggyaláznak mindent… A Buba, főként, ahol maga a főhős van jelen, valami elementáris, brutális erőt sugároz, de a film nyers világába a vérrel, sárral vegyülő poézis is utat talált. Magam, másokkal együtt, díj-áradatra számítottam, végül, kicsit jóvátéve mellőzését, csak a filmkritikusok, a FIPRESCI díját kapta meg.
Nem minden fesztiválon történik így, de Rióban legalább az egyértelműen legjobb film kapta a nagydíjat, az „Arany Tukanót”. Rendezője, Percy Adlon már nem ismeretlen, Herzog és Fassbinder munkatársa volt. A Távol Rosenheimtől ötödik filmje.
A Távol Rosenheimtől egy isten háta mögötti útszéli vendégfogadóban játszódik, valahol Texas államban. Az országúton nagydarab, szőke, zergetollas-kalapú asszony közelít, guruló kofferral. A vendégfogadó néger tulajdonosnője és mihaszna alkalmazottjai hüledezve bámulják a jelenést… Ezek az első képsorok már meghatározzák a film hangulatát. Ez is a magány, a barátság, az otthontalanság és otthonkeresés filmje, mint a Buba. A kövér szőke asszony Bajorországból csöppent ide, s mivel menekül saját életétől, hát itt ragad. A néger tulajdonosnő is élete mélypontján van. Gonoszságot mímel, s közben megszereti a rosenheimi jövevényt. A film kettejük tragikomikus, érzelmeket palástoló kapcsolatát mondja el. A lepusztult kocsmából híres vendéglő lesz, a bajor nő megtapsolt bűvész, a kocsmárosné mesterszakács, de mindez alig fontos. A mesés történet zajos paravánja mögött humorral áthatott kamaradráma rejlik. Ez a humor olyan gazdag, olyan halk, olyan árnyékos, hogy mindent elhitet velünk. Még azt is, hogy máshol is lehet élei, távol Rosenheimtől.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 963 átlag: 5.53 |
 |
|
