Videoművészet – a videotechnika csukamájolajaRévész László
A videotechnika rohamfejlődése, a videotechnikai eszközök nemzedékeinek folytonos születése és halála egyelőre éppúgy gátolja, mint serkenti a videó-art kiteljesedését. (Hogy e művészet művelésére ritkásan csoportosulnak még igazi alkotók, annak pénzügyi okai is vannak: a videóproduktumokkal szembeni műszaki elvárások a videóra épülő művészetet mindig is kordában tartották.) Tavaly mindenesetre a videóművészet beszűkülésének lehettünk tanúi a kasseli documentan: a videóműfaj egyik ága, a videó-installáció kiszorította az összes többit, így óva meg a látogatók seregét az elmélyedés kihívásától. Ez az alműfaj persze maga is igen változatos: hiszen még a szobába beállított tévékészüléket is installációnak tekinthetjük, akár az áruházi monitorpolcokat vagy az éttermek – plafonról lelógó, a tekintetet és beszédet mindig zavaró – készülékeit, meg a galériákban, múzeumokban és a documenta 8-on működő hatalmas ”közelbe-hozó” képernyőket. A videó-installációt a kor szavára valamit is adók lelkesedéssel fogadták, végtére is nem kellett vetítőtermi szituációban udvariasan ücsörögniük. Az installációkat még a művészek ellenőrző tekintete mellett is konvenciális kiállítási kényelemmel vehetjük szemügyre. De mit nyújtanak itt az információs vetítéseken szalonképes, maximum húszperces videó-szalagocskák? Mit tehetnek az ilyen anyagokat készítők a televíziózás, a filmgyárak árnyékában?
Ekkora túlerővel szemben a videóművészek óhatatlanul zárt társaságokba tömörülnek, függetlenségük megőrzése érdekében. E legfőbb kincs egyedüli őrzőinek csoportjai is nagyjából hasonló torzulásokon esnek át, mint minden zárt csoport, s ha ez az önkéntes száműzetés olyan szervezeti (és az állam által gyakran anyagilag is biztosított) alapokon nyugszik, mint például a kanadai videórobinzonok tevékenysége, akkor előbb-utóbb képesek nemzeti, esetleg interkontinentális hálózatot kiépíteni, és ezúton a nyilvánosságtól megfosztott kultikus videó imádóivá válni. A kultusz alapszabályainak könyörtelen betartásával védik legféltettebb kincsüket azoktól, akik a nyilvánosság csatornáin tartják szőrös mancsukat. A különlét legkellemesebb percei, liaisonjai a videófesztiválok, ahol a függetlenek – mégiscsak a szőrösmancsúak kegyéből – fittyet hányhatnak a világnak.
Májusban a budapesti Műcsarnokban Aurora Borealis címmel a kortárs kanadai videóművészetet bemutató összeállítást láthattunk. E műsor alapján a kanadai videóművészet 1983 és 1987 közötti alapszabályai a következők:
1) Nem jó szabadjára engedni fantáziánkat.
2) A szereplők megválasztásánál ügyeljünk arra, nehogy olyan valakit találjunk, akinek puszta jelenléte figyelemre késztet.
3) Ne bíbelődjünk sokat koncepcióval, dramaturgiával, vagyis mindazzal, amit a vágás során amúgy is tönkretennénk trükkjeink sorával.
Az Ó, semmiség! (1987), Dennis Day munkája már egymagában is kitűnően szemléltette a fenti alapszabályok betartásának minden követelményét. Mintha Godard hatvanas évek végi, fogyasztói társadalomban vergődő fiataljait láttuk volna itt viszont, azonban a keverőpult teljes trükkfürdőjével puhára áztatva, antiyuppie szorongásokkal. A díjak és kritikák bravói igazolták e „járt utat a járatlanért el ne hagyj” gondolkodást.
Joe Sarahan Egy birodalom felemelkedése és bukása (1986) című műve még öregesebb: itt a lassítás a legfőbb trouvaille. Főleg elit-punkokat láthatunk, akik nem sok vizet zavarnak, azon kívül, hogy úgy festenek, mintha egy sminkmestert bíztak volna meg kreálásukkal.
Külön kell beszélnünk arról az esetről, amikor a kanadai függetlenek igyekeznek lerántani a leplet a tömegtájékoztatás és a tömegmozi világáról. Ezekben az esetekben, ha ragaszkodni akarnak a drillhez, ellensúlyozniuk kell a beszürem-kedő humort, néha akár telitalálataikat is. A díszletezés silánysága például megbízhatóan távolítja el a mosolyt a be nem avatott néző arcáról. Ehhez már csak kellőképpen adagolt diákos helyzetkomikum szükséges, és létrejön az alternativitás. (Tess Payne: Jelenések folyama, 1986, H. Bull Metcalfe: Szaxofon-sziget, John Greyson: Hirdetés-járvány, 1987.)
A vetítések igazi találmánya a két rangelső V. Frankéi és L. Steele. Mindketten átlagon fölötti tekintéllyel rendelkeznek. Frankéi más műveihez képest hihetetlenül rövid Epilógusa, olyanfajta ambivalens munka, amilyet Nam June Paik szokott rossz pillanataiban elkövetni. Erősen kötődik a strukturalista és text-filmes iskolákhoz, azok eddigi eredményeit semmilyen értelemben sem haladva meg.
Az ellenpélda: Lisa Steele és Kim Tomczak Fehér hajnal. (1988). Az alkotópár korábbi (leghíresebb) műve, az erotikus futurista vagy futurológus eroticista Sötétben (1983) valószínűleg a hazai kedélyeket is felizzította volna. Szenzáció helyett be kellett érnünk tehetségük szomorkás felvillanásával.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1147 átlag: 5.57 |
 |
|
