David Bowie a filmvásznonKlaniczay Gábor
éve. Ha szemügyre veszem gondolataimat, külsőmet, kifejezéseimet, modorosságaimat és hóbortjaimat – gyakran nem tetszenek. Ilyenkor lehántom magamról őket, kihajítom a szemétre, és egy teljesen új személyiséget építek a helyükre. Ha valaki valami értelmeset mond, megjegyzem, és sajátomként kezdem használni. Ha valakiben látok valamilyen tulajdonságot, ami tetszik nekem, azt magamévá teszem. Olyan az ember, mint a kocsi – az elemek kicserélhetők.” (Bowie – 1976)
Amikor a hetvenes évek vitathatatlanul legnagyobb rocksztárja és legizgalmasabb színpadi egyénisége, David Bowie két évtizedes késéssel most megjelenik a magyar mozik vásznán, Jim Henson Fantasztikus labirintus című filmjének (1987) Manókirályaként, kevesen fognak ráismerni régi rajongói közül, bár énekel is, rocksztárnak is látszik, sőt még a szerepe is beilleszkedik valamelyest korábbi „image”-einek repertoárjába. A felismerést az nehezíti, hogy „hajdan” Bowie valamiféle konok, nárcisztikus szenvedéllyel törtetett előre a saját útján, s amit csinált, mindig meglepett, meghökkentett, élesnek hatott. Akár a hetvenes évek dekadens-avantgárd szubkultúráiból építkezett, akár a harmincas évek felé forduló nosztalgiából, akár éppenséggel az arisztokratikus sztár-klisékből – egyvalami mindig jellemezte: fittyet hányt az elvárásokra, az őt valamilyennek elkönyvelő rajongásra. Ez a vele készült filmek többségébe is átsugárzott. A Fantasztikus labirintusban viszont legfeljebb csak az a meghökkentő újdonság, s a megrázó Bowie-élmény, hogy immár őt is utolérte az a szánalmas sors, ami a divatjamúlt rocksztárok osztályrésze: unalomig szerepeltetik bugyuta filmtörténetek márkavédjegyeként. Szerepe banális, maszkja nemigen lesz ezúttal új divat kiindulópontja, dalai haloványak.
Ha persze nem a new wave-es rockizgalomra vagy a dekadens kulturális csemegére vágyó fiataloknak és felnőtteknek, hanem annak a – túlnyomórészt általános iskolás – korosztálynak a nézőpontjából nézzük a filmet, amelynek szánták, adhatunk mégis néhány jópontot a rendezőnek. Maga a manótörténet ápolja a hajdani hippi-bestsellernek, Tolkien A manójának tradícióit, párosítva azt Lucas csillagháborús űrkocsmájából szalajtott kibernetikus szörnylények látványos és bohó kedvességével. Az elmésen megkonstruált labirintus egy újabb ifjú generáció felé közvetíti korunk két jelentős író-sztárja, Jorge Luis Borges és Umberto Eco kedvenc passzióját. Az „elvarázsolt kastély”-trükkök Hieronymus Bosch-, Marx Ernst-, Salvador Dali-reminiszcenciákkal, sőt, a manierista-romantikus építészet-kertművészet proto-szürrealista leleményeivel párosulnak, s a film végén – feltehetőleg nagy trükkapparátust igénybe véve – Maurice Escher becsapós, csupa-lépcső termének falain, mennyezetén kergetőzik Sarah és Bowie, fittyet hányva a gravitációnak. Van a filmben ezenkívül még álom az álomban, filozofikus találós kérdés, fantasztikus szörnygépezet, mágia-ökológia (Ludónak a kövek a barátai, s a manókkal szemben végül is az ő ordítására mozgósult kőhadsereg győz), és hát, ugyebár, a legbecsesebb ajándék a gyerekeknek – a főszerepben maga David Bowie.
A szorgalom nem hiányzott tehát a rendezőből, s ahogyan azt Bowie tette fent idézett kijelentése szerint, ő is mindent igyekezett alkotásába beépíteni, amit csak lehetett. Mindebből talán épp azért nem lesz még egy igazi jó gyerekfilm sem, mert túl sok a felhasznált vendéganyag, túl sznob a szelekció, túlbiztosított a protokoll-lista.
Aki végigélte a beat-rock-punk-new wave immár több évtizedes történetét, aki rajongóként vagy megfigyelőként végigkísérte az utcasarki zenélésből vagy a szubkultúrákból pódiumra emelkedett sztárok változásait, az tapasztalhatta, hogy az „őseredeti”, természetes kezdet egy idő után különféle pózokba, változó divatszerepekbe ment át mindenkinél, aki hosszabb ideig a reflektorfényben akart maradni. David Bowie épp annak köszönhette hetvenes évekbeli felemelkedését, hogy ami öntudatlanul (és deklarált elveik ellenére) megtörtént a régebbi sztárokkal (például Dylannal), azt ő tudatos vállalássá, arrogáns, kaméleonszerű szerepváltogatássá fejlesztette. Míg korábban az ellenkultúra rockszerepeit – Bors őrmestertől Luciferig – vicces távolságtartással, bohókásan adták elő a sztárok, Bowie teljes személyiségét a szerepek szolgálatába állította, inkarnációja lett egy-egy „image”-nek néhány évre.
Melyek voltak e szerepek? – talán nem árt egy kis kronológia. A korai idők sikertelen Dylan-imitációja után Bowie azzal a biszexuális-transzvesztita szereppel lett híres 1971 körül, amit Andy Warhol és környzete hozott divatba a New York-i művész-szubkultúrában. Az új szupersztár (megint egy warholi kifejezés, ezúttal azonban valóra váltva!) három-négy éven át nemi életéről szóló botrányos-meghökkentő kijelentéseivel szórakoztatta a sajtót, és csillogó-villogó női ruhákkal, kápráztató make-uppal kétféle színű szemével, vörösre festett frizurákkal koncertjei közönségét. Eközben 1972 körül egy éven át eljátszőtta az űrből földre pottyant, flitteres ruhájú „Csillagpor” Ziggy öt évre szóló rocksztári hatalomátvételét is, a „Marspókok” kíséretében. A körülötte formálódó színes-dekadens kultusz ellentmondásossága nem kerülte el figyelmét – s az ebből fakadó apokaliptikus hangulatra 1973-ban az orwelli Ezerkilencszáznyolcvannégy „manipulált” világának felidézésével reagált. Amikor az arctalan rajongó tömeget arrogánsan becsmérlő megnyilvánulásai ellenére népes követő-utánzó tábor szerveződött köré, hirtelen, egy koncertturné kellős közepén, 1974-ben teljesen arcot váltott, „karcsú fehér herceggé” változott, és diszkódalokat kezdett énekelni. Hamarosan – a húszas-harmincas évek bontakozó nosztalgiája jegyében – Nyugat-Berlinbe települt, német nyelven énekelt, és lenyűgöző szőkeségével flörtölni kezdett a fasisztoid Übermensch hősi eszményével, de ez sem tartott sokáig.
Bowie mindig egy lépéssel a maga által elindított divatok előtt járt, ugyanakkor mindig zavarbaejtően, vérre menően azonosult aktuális szerepével, az szinte bőrévé vált, amíg egy pillanatban le nem vedlette. Érthető, hogy a filmrendezők hamar megkívánták az együttműködést ezzel a nagy tehetségű és rendkívüli beleélő képességű előadóművésszel, aki ráadásul a hetvenes évek reprezentatív sztárja lett. Amikor azonban – a hetvenes évek második felétől kezdve – sorra vállalta el a filmszerepeket, az is kiderült, hogy nehéz mit kezdeni egy ilyen nagyhatású s ugyanakkor változékony egyéniséggel.
1976-ban Bowie pályafutásának tetőpontján készült Nicolas Roeg The Man who Fell on Earth (A földre pottyant férfi) című filmje. A szórakoztató és fantáziadús sztoriban Bowie egyáltalán nem énekel. Személyes varázsán túl a film – jó érzékkel – másik rocksztári attribútumát használja fel: az „image” játékait. A távoli világ földre küldött hírnöke lángvörös hajú, furcsa szépség, titokzatos milliomos, aki egy World Enterprises elnevezésű vállalkozást épít fel Thomas Jerome Newton néven. Fásultan dúskál a jólétben és egy hotelhostess iránta fellobbanó szerelmében. Csak három dolog villanyozza fel: a távoli űrcsaládját felidéző honvágy, az obszcén szexuális fantáziálás, meg a húsz-harminc tévéadás videóklipszerű szimultán együttszemlélete. Amikor barátnője túlzottan birtokba kívánná venni, felfedi igazi kilétét, levedli emberbőrét, emberarcát-haját, még a sárgán villogó szemét fedő, emberszemszerű hártyát is – s így jelenik meg előtte, furcsa, aranycsillogású, emberszabású űrlényként. A történet végül szomorú véget ér – meghiúsul hazarepülési kísérlete, és az a lehetőség marad csupán neki, hogy az éter hullámain rocksztárként dudorássza földöntúli meglátásait.
Azt hiszem, e vázlatos történetből is nyilvánvaló, hogy a filmet Bowie személyére írták, sőt, róla mintázták, az ő dalaiból és szerepeiből merítették az ötleteket. S épp ettől lesz problematikus; Bowie ugyan könnyedén megteremti a saját, korábban elszórt kliséiből összerakott figurát, mégsem ez érvényesül a vásznon, hanem valami más. A film sztorijánál sokkal erősebbek azok a pillanatok, amikor Bowie szenvtelen nárcizmussal a tükörbe pillant, amikor fújja-lobogtatja hosszú vörös haját a szél, vagy amikor meztelenre kitakargatott teste, bőre frigid közönnyel elszenvedi a barátnő közeledését. Roeg észreveszi, kihasználja ugyan ezeket a pillanatokat – a néző mégis arra gondol: sok a körítés, kevés a Bowie-látvány.
Hasonló a helyzet egy másik filmjével, az 1983-ban Tony Scott által forgatott Hunger (Éhség) cíművel is. Ez egy vámpírtörténet, melynek két fontos mozzanata van Bowie szempontjából. Az egyik, hogy – a fővámpírnő Catherine Deneuve szerelmes harapása nyomán – meggyorsul Bowie testében a „belső óra”, és egy nap leforgása alatt, a kamerák előtt több százévesre öregszik (újabb változata Bowie állandó metamorfózisának). A másik, hogy vámpírfertőzése nyomán állandó éhség – pontosabban vérszomj – gyötri, s ezt divatízű kegyetlenkedéssel elégíti ki: görkori-diszkóban dögös, bőrruhás, fekete szemüveges, new wave frizurás lányokat-fiúkat lékel meg egyiptomi veretű vámpír késnyakékével, Joy Division- vagy Iggy Pop-zenére. Vagy, már öregvámpírként, a hegedűórára hozzájuk járó Lolita-szerű szomszéd kislányt, már-már giccses zenélés közben.
Ismét azt lehet mondani: a rendező sikeresen használta ki, dolgozta filmjébe a szüntelen változó s immár öregedő szupersztár „image”-ét. Szép közeli jelenetekkel tette lehetővé, hogy Bowie alabástrom testét Catherine Deneuve ugyancsak dekoratív kebleitől cirógattatva szemlélhessük. Kamerája erőteljes premierplánokban mutatja, amikor Bowie a tükörben fürkészi szeme alatti ráncai szaporodását, amikor csomókban szedi ki a haját, s amikor zavarbaejtő szépségű szeme egy kopasz, százhúsz éves öregember maszkjából kandikál ki. Ugyanakkor mégsem kielégítő a végeredmény. Bosszantó, hogy Bowie a film felénél eltűnik. Az önmagát hűvöskés fizikaiságában adó rocksztár és a vámpírszerepet érzéki-erotikus mohósággal alakító Catherine Deneuve éles ellentétei egymásnak. A filmből hibrid lesz.
Nehéz dolog bánni Bowie-val, aki sohasem egyszerűen csak használta a különböző médiumokat, hanem valahogy a személyiségét tette egy önálló, mással össze nem egyeztethető médiummá.
(„Sose mondanám, hogy rádió vagyok – sokkal inkább színes televízió”, „nem vagyok újító, csupán egy xeroxgép vagyok” – nyilatkozta magáról.) Hiába akarja valaki saját alkotásába integrálni az általa nyújtott „image”-et, az visszavonhatatlanul az ő – eldobható – használati tárgya marad. Hiába kínálnak fel neki testre szabott szerepeket, ezekből csak annyi kel életre, amennyit ő – távolságot tartva az aktuális szituációtól, így a filmhelyzettől is – életre hív. Képi megjelenése ugyanakkor magnetikusan vonzza a figyelmet és zavarkeltően ütközik mindenki máséval – mint ahogy ez olyan alkalmakkor is megfigyelhető volt, amikor énekesként közösen lépett fel más, ugyancsak karizmatikus rocksztárokkal (Mick Jaggerrel, Tina Turnerrel). Bowie összeférhetetlen. Talán mégis földöntúli lény.
A filmipar hosszasan kísérletezett azzal, hogy hogyan használja ki Bowie „image”-eit – s nagyjából mindenütt ezzel az ellentmondással találta magát szembe. Az 1978-as, David Hemmings készítette Just a Gigoloban (amit sajnos nem volt módomban látni) Bowie a harmincas évek – általa is propagált – nosztalgiahullámát lovagolta meg, annak nem kisebb szimbólumát, mint Marlene Dietrichet ölelgetve; Nagisa Oshima 1982-es, mérsékelt sikerű Merry Christmas, Mr. Lawrence (Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence) című filmjében Bowie ismét szőke szépségével imponál – ezúttal egy távol-keleti második világháborús japán fogolytábor parancsnokának, hadifogoly amerikai ejtőernyős katonaként, fizikai varázsát arra használva, hogy meghökkentő csókkal akadályozza meg látens homoszexuális táborparancsnokot bajtársa lefejezésében, s végül ezért nyakig homokba temetve, szomjhalállal bűnhődik. Végül: az 1986-os Julien Temple rendezte Absolute Beginners (Abszolút kezdők) című new wave-ízű rock-musicalben Bowie a tehetséges ifjú rockénekesnőt a showüzlet korrupt pályájára cinikusan rábeszélő, gonosz menedzser szerepét alakítja-énekli.
Mindezt áttekintve ismét eljutunk a Fantasztikus labirintus 1987-es Manókirályához, melynek mágikus hatalma, szenvtelen gonoszsága, dekoratív külseje mintha az imént felidézett szimbiózis tradíciójába illeszkedne; a filmben itt is „image”-ének megfelelő szerepet próbáltak felkínálni Bowie-nak – balszerencse, hogy neki ezúttal ebből nem akaródzott semmit sem életre kelteni. Lehet, hogy (joggal) nem talált semmi zavarkeltően érdekeset ebben a szerepben, amit ugyanúgy megoldhatott volna bármely más rocksztár (például Michael Jackson) is. Hogy mégis miért vállalta el? „Elsősorban az érdekel, hogy pénzt keressek” – szokta mondogatni. „Művész vagyok, tehát bármi, ami pénzt hoz, az oké.”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1805 átlag: 5.46 |
 |
|
