Menzel-sorozat a tévébenVonatok jönnek-mennekDániel Ferenc
Nem tudom, más hogy van vele, engem, ha azzal tisztelnek meg, hogy igazi cseh filmekről írhatok, manók – Fancsikók-Pinták – kezdenek piszkálgatni, nehogy nyílegyenesen beletrafáljak tárgyam közepébe. A célzógömböcske most is ide-oda kalandozik: előttem az RTV ÚJSÁG 34. száma, hatodik oldal, fejléc: „OSCAR-DÍJAS FILMEK”, majd apróbb betűkkel szedve: Menzel-sorozat – „Szigorúan ellenőrzött vonatok” (1966 – ism. FF) s természetesen második csatorna, szemközt a „KI MIT TUD”-dal. Hibátlan, korrekt tájékoztatás ez, vagy még annál is több; papírínséges időkben lelemény, hogy a megszokott beharangozó irályt legalább az „OSCAR” csábhatásával pótolják. A kisördög azt súgja, erre bólintani kell, de azt is, hogy csínján, mert talán előbbrevaló a film, hátrább a díja, amellyel amúgy is túl-sokfélét műveltek már: jutalmaztak, büntettek, engeszteltek, politizáltak, feltupí-roztak, üzleteltek, nyomatékosítottak, hebehurgyáskodtak és így tovább. Jiří Menzel igazán nem aszkétalélek. Örül, ha sikere van. A váratlanul kirobbanó tetszésnyilvánítástól, mint mondja, meg is hatódik. Öt percre. De bajos volna őt fesztiválokon nyüzsgő díjlesőként, önjelölt nagykövetként elképzelni (ha ugyan nem mókázik fapofával); idén lesz ötvenéves (!) és még mindig renitens, rossz tanuló módjára válaszolgat: „...lusta vagyok... jellemhibás... amióta kijártam az iskolát, irtózom a házi feladatoktól, hiányzik belőlem az önfegyelem... igaz, ha már valamit csinálok, igyekszem elkerülni a botrányt, de tulajdonképpen mindent csak azért csinálok, hogy ne kelljen annyira szégyellnem magam...”
Bőkeblű műsorszóró intézményünk jóvoltából a naptárban előrejegyezhetünk hat-hét péntek estét Menzel-filmekkel: a Vonatok...tól, a Szeszélyes nyártól a legfrissebbig, Az én kisfalumig. Sajnos, a tv műsorszerkesztőségének mesés férfiai, illetve kurblival fölfegyverzett hölgyei névtelenek, szemérmesek – rejtély, hogy ki az a jó ízlésű anonym, akit bátoríthatnánk: – elvtárs(nő), ugyan toldja már meg a tervbe vett Menzel-opuszokat még eggyel, itt az alkalom, hogy a magyar közönség fergetegesen szórakozzon „a jellemhibás lustaság” húsz év előtti szatíráján; Gyilkosság a mulatóban (1968) volt az úgynevezett belső munkacíme és a kópia szinte érintetlen! – címzett hiányában az óhaj égi cenzoroknak továbbítandó. Ők talán inkább megértik, egy palackba zárt dzsinn problémája kismiska a dobozban elheverő filmtekercséhez képest: a szellem teljesít három mesebeli kívánságot, majd elszelel – de a film? A filmek tömege, a filmtörténet zöme valójában már forgatáskor elévül, láthatatlan por, köd terjeng körülötte. Ez, hogy úgy mondjam, egyetemes huszadik századi élmény; s annál megrendítőbb, amikor az embert negyedszázad múltán régi filmek vágják tarkón, mint ez a hatvannyolcas Mulató..., mint a Szigorúan ellenőrzött vonatok. (Útmutató: a dobozfedelet előbb lefeszegetjük).
Nálunk, az évfordulók és megemlékezések országában, külön szektát alkotnak az esztétikai beállítottságú plakátragasztók, kedvenc foglalatosságuk –, noha kissé poszthumusszagú a művelet, – hogy eleven alkotókra ráenyvezzék: „íme, életműved”. Jirí Menzel, ízig-vérig cseh rendező; barátunk, szószólónk, kortársunk, nyolc egész 1/5-öd filmmel a tarsolyában, világdíjak tulajdonosa-, és várományosaként még mindig címkézhetetlen: ”....Amikor a filmem a mozikba kerül, beülök valamelyik előadásra, hogy lássam a nézők reagálását, mert ebből tanulok. De azután már soha többé nem nézem meg. S ez így jó, legalább az embernek megmarad az önbizalma. Úgy nézek saját filmjeimre, mint elkövetett hibák gyűjteményére”. Nos, szerintem nem kelleti magát, indítékai talán egyszerűbbek. Irtózik tőle, hogy valamiféle Menzel-stílus rabjává váljon. Hogy egy biztos poén, fordulat, korábbi film-telitalálat kedvéért sebet ejtsen az amúgy is oly sérülékeny kinematográfiai szabadságon. És elkövetett hibáinak gyűjteménye? Vérbeli filmesnél a fordított arányok elve mérvadó: minél több elszalasztott esélyt vél fölfedezni „képzelete vásznán”, annál ihletettebben dühöng a vágószobában, a keverésnél, a „jóvátevéskor”; de egyenlege különbözik a miénktől.
Mondok egy példát, illetve kettőt. 1966-ban, amikora Vonatok...-at forgatta, üde mámorban a hrabalizmusok-tól, jó barrandovi csapattal, mint egy negatív varázsló azon volt, hogy élesen körülhatárolja a jelenetek mitikus távlatait; hogy főhőseit: Miloš Hrma vasúti gyakornokot, Tapičká és Hubička forgalmistát ne akarjuk felruházni a hősiség látványos attribútumaival. A varázslat bevált, hiszen a két fickó nemcsak a sínen gördülő világtörténelem szemszögéből nézve jelentéktelen, ügyefogyott, „praecoxos”, rejtőzködő csődör, schweinehund; de a főnöki galambdúc perspektívájából is. Önnön szemhatáruk se tágas. Világi dicsőségük síkja: pecsétnyomos női popsi vagy egy monarchiabeli viaszosvászon kanapé. Formannál ugyanez: munkásszállói priccs, szatyorban lapító disznósajt. Chytilovánál: takarítónéni alsóháza. Több mint groteszk világnézet kell ahhoz, hogy alkotóművészek itt mozogjanak otthonosan, innen figyeljék az életbe vivő sikeres lépteket, a kölcsönös jótéteményt, fájdalmat, önfeláldozást. Ehhez még jókedv és buzgalom kell, szabad lélegzet, amely az egész társadalom magatartáskultúráját átjárja s gyógyítóan hat reá. „A gyógyítás szeretet nélkül nem megy” – vallja kitartóan Menzel, 1986-ban is. A filmbeli szeretet azonban kényes jószág. Nem megy ellágyulva, érzelmekkel nyakon öntve; nem megy „angró-ban”. Az irodalmi forgatókönyvhöz fűződő viszonya is nyaktörő. Húsz éve irigylem a Hrabal–Menzel–Nyvlt triót, ahogyan a film kedvéért „képregényesítik” Hrma nagyapa hipnotikus jelenését a Prágába vonuló birodalmi német páncélos hadsereggel; ötperces montázsba foglalják a családi mitológiát meg a vasutaslét cirpegő-berregő tunyaságát. Vonatok jövése-menése, egy számmal nagyobb sityak, ásítás, lassított mozdulatok, idő bővében hímnem és nőnem „vonalkereszteződései”. Ámulat fog el, ahogy irodalomból filmre váltják Hrabal parádés szuperközeli halál-látomását: „...aztán egy árnyék hajolt fölém, és az arcomat egy borostás áll súrolta. A kőműves volt fehér ruhában. Alám nyúlt, és kiemelt a vízből, mint egy piros halat, amelynek a csuklójából vörös uszonyok nőttek ki. Ráhajtottam a fejem a zubbonyára és hallottam, ahogy az arcom meszet olt rajta, és annak a mésznek az illata volt az utolsó, amiről még tudtam.” A filmbeli kőmíves –à la Pietá – elsősegélyben részesíti a hőst.
*
Kényszerszünetek s nem igazán szívszerinti munkák után, 1980-ban Menzel kiverekedte a Sörgyári capricciot; persze a film eredeti címe Postriziny volt, magyarul, mondjuk Lerövidült, nyesett fürtök a jelentése. Ez igen pontosan megfelel a mű agyonkurtított költségvetésének, a Barrandov Stúdió célzatos fukarságának. Mit látunk? Az álmos kisvároska főterén talán ha két-három öreg statiszta botorkál, a sörüzemen kívül kirívó szegényesség, üresség. Ilyen méltatlan feltételek bárki filmest elkedvetlenítenének; gondolom, Menzel is morgott miattuk. Jaro-mir Sofr, az operatőr bizonyára nem tapsikolt az örömtől, hogy olykor majdnem semmit kellett fotografálnia. (A kelléklista, beleértve egy disznót, néhány hordó sört, fulgurációs készüléket, aligha töltött ki másfél oldalt). És mégis: a film lényegi színterein, kulcsjeleneteiben annyi eleven élet pezseg, a színek dúsak és érzékiek, a kisszámú szereplő jelenléte oly telített, hogy mindaz, ami – muszájból – kívül kong, talányos dramaturgiai értékké válik. A Mariska nevezetű hősnő aranyszín hajzuhataggal végigkerékpározik egy szendergő világon (korszakon?), amely mintha ablakszemek, zárt spaletták mögött fuldoklana vagy leskelődne. Pepin bácsi, ez a tőrőlmetszett cseh Kakukk Marci, szózuhataggal és mini-katasztrófák sorával bomlasztja? bujtogatja? a rendet, a kispolgárokét, amelynek több mint jelképe a réztiszta serfőző üst meg a hordó, hiszen apródonként fulladunk beléjük. Nos, a hordó... oda szeretnék kilyukadni, hogy a Menzel-fazonú plebejus mindannyiunknál fogékonyabb az „adagra”, a körülmények hatalmára, az aránytalanságokra, reprezentáció és rejtett áldozatok között. Áldozaton nemcsak viharvert segédmunkásokat, kocsmatündéreket, tört értelmiségi egzisztenciákat értenék –, félévszázada menetrend-pontossággal gleischaltolt történelmünk vesztesei ők, mi, ti –, de áldozatvivő maga a filmes is. Csóró filmjében türelmes bűvöletté váltja, hogy megtanult vízzel főzni.
Hrabal (mint játszadozó sörgyári gyerek): „...és láttam, hogy az imént magával hozott törülközők közül az egyik a kilincsen lóg, és az a törülköző eltakarta a kulcslyukat, és én tudtam, hogy a kisasszony tudta: valaki megleshetné, hogy olyasmit művel, amit nem való, pont úgy, ahogy nekem nem lett volna szabad meglesnem őt, mert ezt az egészet csak az Istennek volt szabad látnia, aki ellen semmilyen törülköző nem ér semmit. De én már ismertem a titkát...”(a malátakádban élvezkedő gyönyörű női akt titkát) – műfaj érzetünkre üdítően hat az a Menzel-kezdeményezte „nagy eltolódás irodalomtól filmig” (Hrabal szavai közös munkájukról), amely a felvevőgép hadállásait a Mindentudó Isten és a leselkedő kölyökszem közé vonja vissza, operatőri középtávba, ahol még titok is van s látni is szabad. Hrabal úr mindig csodálkozik „Jirka ötletein, vagy amikor megengedi magának azt a luxust, hogy két alakot egybeötvözzön” de a jövőbeni film kedvéért „végül is rábólintok ezekre a változtatásokra, mert annyira ismerjük egymást Jirkával...”
Milyenek az „ötletei”? Akár egy zenei iskolaetűd, ahogy Mariska vezénylete mellett a szerencsétlen szőke mangalicát munkaebéddé, sőt, lakomává dolgozzák fel. Merő szeszély az a technikai újdonságok-, marhaságok-keltette borzongás, amitől a felnőtt kispolgár még felnőttebbnek vélheti magát. Ötletnél több, dramaturgiai huszárvágás, amikor Menzel a capriccióból kinyesi a gyerekfőhőst s vele a gyermeklét időtlen kiterjedését. Itt nincs folyó, nincs híd, nincs eposzi lassúsággal hömpölygő délután, se képzelgés, se félelem, se bátorság próbája, se bűntudattal terhelt vonzódás a felnőttek világához. Azért hagyja érintetlenül Hrabal elbeszélő közegét, „mert a múlt képileg sokkal könnyebben manipulálható”.
Pepin bácsi gumicsizmájából egerek futkostak ki; Pepin bácsi arca kék, vörös zománcfestékkel volt manökenesre sminkelve; Pepin bácsi nadrágja a huzatban zászlóként lobogott, nagy szélben tengerészsapkája silddel hátrafelé fordult; Pepin bácsi ültő helyében megevett húsz knédlit, meg egy veder tormaszószt; Pepin bácsi robinzonáddal repült az ágy alá a macska után, akit Celestýn kandúrnak neveztek, és így tovább... a sörgyári sztorikból képileg könnyen manipulálható ötletek tárházára lelne egy amerikai szuperproducer is, Carlo Ponti, a régi üzletfelek...
Valószerűbb rejtett kamerás dokumentumfilmet képzelnünk „Hrabal úr és Jirek” Kerks-beli erdei sétáiról; csapongó vagy célratörő társalkodásukról; amint éppen sajnálkozva kuncognak egy-egy kidobott geg miatt; egyikőjüknek bevillan valami emlékkép a hőskorszakból, még 1965-ből, amikor öten: Němec, Menzel, Schorm, Chytilová, Jireš nagy nyüzsiben forgatták a Gyöngyök a mélybent, de nem ejtenek szót arról, amit épelméjű ember ritkán felejthet, hogy a kinematografia sűrű melegágyban, vegetációban szeret tenyészni.
Ihlet, érzékenység, őszinteség, becsvágy, versengés közös tőről fakadnak. A filmes nem író, őt nem gyámolítja az egyedüllét; ha a politika brutalitása vagy egykori pályatársainak zsibbadása miatt magára marad, összehúzódzkodva kell élnie, dolgoznia, játszania; de talán jobb, hogyha nem merevedik a toronyőr, a letéteményes szerepébe.
„Snitt Menzelről”: úgy dönt, hogy sörgyári filmjében a kis Bohumil meg se szülessen. Anyu meg Apu még Mariska és Francin néven futnak, össze nem illő párban, ám egymás által boldogtalan szülői öröklétre ítélve. Öröklétük legyen földhözragadt s „korlátozott mértékben hiperbolikus”. Jövőjük: az ős-Skodás modernizáció kora könnyeden ironikus, hiszen lelki bajokra fulgurációs hullámokat alkalmaznak, a söröslovakat lassacskán gépesítik, a női frizurákat divatosra nyírják; reccsen az első rádió, hogy végre elnémítsa Pepin bácsi ordibálását; amikorra a kis Bohumil a világra kéredzkedik, a közép-európai idillben kéretlenül mocorog a világkatasztrófa.
*
A Szeszélyes nyár című korai filmben feltűnt egy fura, vézna testalkatú fickó, rózsaszín artistatrikóban, jött-ment kötéltáncos. A neve „Arnoštek”. Egyszer-csak azt mondja: „A mutatványaim, bár lényegüket tekintve testiek; bizonyos mértékig lelki jellegűek is. Dolgokat tüntetek el anélkül, hogy észrevennék, hová tűntek. S mindezt egyetlen mozdulattal, amelyet hosszas meditáció révén sajátítottam el”. A mozdulatművész természetesen Menzel; s illik hozzá, hogy rendezői és színészi hitvallását mástól (Vančurától) kölcsönvett paradoxonba rejtse. Filmjeit nézve – sorozatban, vagy egyenként, mindegy – hamar feltámad bizalmunk, majd egyfajta fiziognómiai biztonságérzetünk „a mutatvány” tárgyai, terei, szereplői iránt. Nem véletlen: a rendező szűkkörű stábbal, barátokkal dolgozik hűségesen – egy majdani színészmúzeumban láthatnánk lassan öregedve, ám ezer arccal, kifürkészhetetlen lelki alkatokkal, úgymond favoritjait: Hrušinsky urat, Brodsky urat, páratlan rendezőkollégáját, Jiří Krejčík urat; a nyájas és érzéki hölgykoszorúban feltűnne egy örökifjú néni. A néni a „mi kis cseh-magyar falucskánkban” szorgoskodik Bán János-Otik körül, istápolja a harmincéves, nagyra nőtt csecsemőt, idekukkant-odakukkant, szeretetből megtekerinti egykét tenyészgalamb nyakát, gyöngéd és bárdolatlan pót-anyuka. A hölgy a cseh film és a Menzel-féle meditáció megtestesítője: már a Vonatok...-ban is hurcolászta stemplizett leányát; villogott a Forman-Passer-Papoušek együttes filmtörténeti arcképcsarnokában is, olykor eltűnik, majd rendelésre üdén, frissen megjelenik. Lehet, hogy ő volna Menzel egyik őrzőangyala? – dumapartiba vonja a művész urat, megnézik közben a galambdúcot és a rossz helyre telepített falusi temetőt; elmeséli: ki halt meg éppen vagy ki támadt fel, melyik a kedvenc tévéfilmsorozata, faggatózik a magyar színészgyerekről, s hipp-hopp felvételre készen „helyben vannak”.
Nem lévén Plutarkhosz, nem kísért a gondolat, hogy párhuzamos életrajzot írjak Formanról, az eltávozottról s Menzelről, a helybenmaradtról, kinek-kinek a sorsa önmagáét motiválja.
A helyben maradót sokan vádolhatják, és persze el is marasztalják, amiért lapszéli, vidékiesen korlátolt látókörű filmeket csinál, ósdi viccekkel mulattat, öniróniája „nem történelmi léptékű”. Való igaz, nála a falubeliek még köszönnek egymásnak, még fölismerhetők a benső közvélemény nyomelemei; önző, kíméletlen hőseiről „kiderül a turpisság”.
Menzel erről így vall: „talán minden eddigi filmem egy kicsit szürreális, elemelt; csak annyira, hogy a néző észre ne vegye, illetve, hogy akár csak tudat alatt vagy utólag érezzen rá a filmben látottak és a saját reális tapasztalatai közti különbségre”. A másik vádpont, hogy formailag teljesen lemarad a világmozi-mezőnytől. Ez is igaz. Például szex-egységekben mérve húsz éve kimutathatók Menzel „buja gondolatai, célzásai”, mégsem volt képes összehozni egy pornón nevelkedett néző számára értékelhető nemi aktust. Ilyen szemérmes ember. Az ő love storyja vaddisznó körüli háborgás, csatározás. Többnyire szőrmentén sokkol és nem híve a motorizált száguldásnak. De mit csináljon? Locsolja literszám a paradicsomlét? Utaljon rá – így, úgy –, hogy ő is felkorbácsolhatná a néző alantas ösztöneit? Mindnyájunk közkedvelt Skodájából tupírozzon föl krómozott, internacionális járgányt? A világmezőny ma tobzódva provinciális, „túl sok benne a színes csomagolás” – vallja Menzel, aki mindenekelőtt normális embereknek akar filmet rendezni, itt Közép-Európában.
Egyelőre még nem olvastam művelődésszociológiai felmérést, mentális kimutatást, hogy nálunk hányan felelnek meg (magamat is beleértve) a természetes igény, köznapi érdeklődés ismérveinek, s mennyire becsülhető a potenciális Menzel-rajongók száma. De talán tesztlapok nélkül is kiviláglik majd, hogy mind többen lesznek „fogékonyak”. Majdnem természeti törvény, hogy az emberek, akiket gondok-bajok gyötörnek, társadalmi nyavalyák kínoznak; akik alig győzik a lépéstartást a konfesszió-, és koncepcióáradattal, bemennek a moziba egy-egy normális, őszinte film kedvéért. S jóízűt kuncogva beveszik Menzel kesernyés piruláit.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1382 átlag: 5.36 |
 |
|
