KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/november
• Székely Gabriella: A légy az objektívben Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Zalán Vince: Remington R. B. és a többiek Beszélgetés András Ferenccel
• György Péter: Egy nemzedék csapdában Mr. Universe
• Kornis Mihály: Brékó, Magyarország! Egy teljes nap
• Székely Gabriella: A rövidtávfutók magányossága Soha. sehol, senkinek!
• Klaniczay Gábor: Ez a mocsár nem tarthat örökké Törvénytől sújtva
• Kovács István: Az igazság hasztalan reménye Befejezés nélkül
• Dániel Ferenc: Vonatok jönnek-mennek Menzel-sorozat a tévében
• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 3.
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Talányos parancsolat Locarno
• Fáber András: Hol van Tajvan? Pesaro
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: Ötvenhárom hideg nyara
• Báron György: A szakasz
• Szemadám György: Óh, Argentína
• Tamás Amaryllis: Carmen
• Zsenits Györgyi: Plumbum, avagy a veszélyes játék
• Nagy Zsolt: Másnap háború volt
• Tamás Amaryllis: Kalózok
• Faragó Zsuzsa: Hálószobaablak
• Szilágyi Gábor: Hadijátékok
TELEVÍZÓ
• Bart István: A mozi időgépe Fejezetek az első világháborúból
KRÓNIKA
• N. N.: Az európai filmdíjról
• N. N.: Olvasóink figyelmébe!

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Egy teljes nap

Brékó, Magyarország!

Kornis Mihály

 

„Brékó, Józsi, brékó...!”– brekegi a CB-műszer egy hiányosan berendezett panellakásban, hajnalban, Józsiéknál, aki csóró bunkó magántaxis, és fél évvel ezelőtt kölcsönkért hatvanezret a beretvaszájú haverjától, Gáspártól, hogy ő is elkezdhesse a taxit, hogy ő is legyen valaki, de hiába kapart, annyit azért nem tudott összekaparni, hogy visszaadhassa a hatvanezret ennek a rohadéknak, pedig ma kell visszaadni, és az nem fér bele, hogy ne adja vissza, mert akkor – szakadék! Egy napja volna rá szegény Józsinak, hogy felhajtsa a suskát – akárcsak a Sztriptízbár a Sohóban hajdani angol filmhősének, (e mű szülte azt az úgynevezett határidő-dramaturgiát, mely Grunwalsky Ferenc filmjét is hathatósan támogatja) – akárhonnan is, de szerezzen pénzt, különben csöngettek és trélak és kaputt lesz apunak!, de ez a dinka Józsi, ez kifújt, mióta beleesett a feka Évába, aki általános vélemény szerint piszok jó nő, sőt állati és baromi jó nő, habár dolgozni azt nem szeret ez a csöcsbombázó, egész nap a fürdőhabos kádban lotykolja a nunabozótját vagy a szobakerékpáron edzi vaskosan mámorító popsiját még vaskosabban mámorítóra, úgyhogy ebből nagy gáz lesz, figyuzd meg, hapsikám, ráfarag a Józsi...–és tényleg: mivel Józsi napnyugtáig nem fizetett Gáspárnak, Gáspár, hogy megbüntesse, odament Józsiékhoz, és egy kicsit felpróbálta az Évát. Mikor meg az Éva közölte ezt a hazatérő Józsival, ugye hát a Józsi se volt rest, dumált a Gáspárral, kicsit gondolkozott, aztán markolatig belevágta a katonai bökőt a csajába, mert neki meg ez nem fért bele, ilyen az élet, na mommá, hát nem ügy.

Vagy ügy? – Bizony, ügy; fájdalmasan röhögséges, alig-alig eldadogható szomorúságokkal terhes ügy ez, az európai kultúrából legújabban kitaszítottak, a brékó-barbárok ügye, akikről Grunwalsky Ferenc több, mint figyelemreméltó új filmje, az Egy teljes nap szól.

Brékó az, akinek cébéje van, és aranylánc a nyakában, meg tornacsuka vagy digócipő a lábán. A brékó körülbelül kétszáz szavas magyar nyelven beszél, vagy inkább makog, ennek a kétszáznak is a fele szleng; könyvet nemigen olvas, legföljebb újságot a volán mögött, ha pirosat kap; mert viszont kocsija az van a brékó-nak, általában azzal termeli a manit, és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen kocsija van, mert a brékónak az autója márkája a becsülete, hisz arról lehet fölismerni, szupergazdag cumós fószer (butikos) vagy zöldbéla (kezdő magánvállalkozó) volna-e ő voltaképpen. A brékó ritkán járt ki nyolc osztálynál többet az iskolában, ellenben mindenáron ember akar lenni, ami az ő szótárában a tőkeerős magántulajdonos fogalmát hivatott körülírni; az élete hajtás, a nője madár, akivel méregdrága diszkóban kapcsol ki legszívesebben, és akit hétfőn vagy elzavar dolgozni (ha nem fordítva: őt a vilmája), vagy ráparancsol, hogy odahaza háziügyeletben kapkodja a hellót (vegye föl és továbbítsa a rendeléseket), szóval hát és, hogy mondjam, az életformája tökmodern, sőt, vadonás; a brékó nem eszik, ő többnyire a haverja kajáldájában burkol, ő nem alszik, hanem, ha teheti, két biznisz közt lecsapja a sofőrülést, hogy hangyányit szunyáljon, ha pedig olyanja van (szorong), belöki a cébét, felkapja a mi-kit, és lemegy a harmincvalahányra, hogy belekagylózzon az éterbe, aztán mondvacsinált ürügyek alapján ide-oda köszönget: zümmög egyet a stábbal – „kollégák: csá, csicsőke, és csócsi!” – ez jó hosszan folyik, ha csak egy mód van rá, mialatt senki se tudja, minek beszélget épp, és mért pont a másikkal, dehát ez egy kaszt, ők a brékók, és annyi.

Annyi? – Hát nem annyi. Nem annyi semmi esetre, mint amennyi az értelmes emberi élethez elegendő volna, és különösen nem annyi, mint amennyit József Attila kívánt volna például „az anyag gyermekeinek” e század végére, akiknek ugyebár „papok, katonák után” kellene lenniük „hű meghallói a törvényeknek”, és „minden emberi mű értelme” volna jó, ha búgna bennük, „mint a mélyhegedű”, különösen egy szocializmusban...

A brékóbarbárok zöme onnan jön, ahol valamikor a munkásosztályt tudta a tudományos szocialista társadalomtan, de mára az „új nép”, a „másfajta raj” ők, a brékók lettek, és épp az a tragikus, hogy kicsit másként ejtik a szót, fejükön másként tapad a haj, mint ahogy az méltó volna József Attila hajdani osztályának szellemi árvaságba süllyedt unokáihoz. „E szörnyű társadalom” – mármint a miénk – „öntőformáiba löttyintve”, a filléres gondok közül magát kiverekedni óhajtó, nincstelen melósgyerekből ma, jó esetben, brékó lehet: humánléte-vesztett cé-békovboj, nyelvesincs kismaszek; irtóztató egzisztenciális magányban-szorongásban vergődő, mind agresszívebbé váló, motorizált tőkés-lumpen, akinek szellemi színvonala, akárhogy nézzük, nem éri el a negyvenöt előtti munkásegyletekben tébláboló ifjúprolikét, holott azok éheztek, holott azoknak nemhogy kocsijuk – ágyuk se volt mindig, s bajszukon nem billegett hamburger-morzsa... mint a maiakén. Grunwalsky nem véletlenül indítja filmjét egy mai, külvárosi lépcsőház hajnali realitásának félelmesen szép, álomittasan szivárgó képeivel: finoman megsejteti, hogy A SZEGÉNYSÉG az, amiről ebben a filmben szó lesz, csakhogy egy elsősorban létmódbeli szegénység farkasórájáról esik majd szó – amely azonban szinte kártékonyabb, mint a hagyományos, „pusztán” kenyerét nélkülöző pauperitás.

A brékóbarbárok élete és kamu-kultúrája valóban sírnivaló emblémája a magyar nyolcvanas évek zsákutcás társadalmi folyamatainak. Az Egy teljes nap csupán látszólag ironikus, tragigroteszk cselédballada, mert egészében, beleértve vizuális vonatkozásait is, radikális kultúrakritika: a bejelentetlenül régóta zajló kis magyar apokalipszis körpanorámája, intim megvilágításban, egyszersmind rekviem egy panelfalak közt felnevelkedő, az emberhez méltó kultúrából észrevétlenül kirekesztett brékó-generációért, amelyik már nemcsak a hagyományt vagy az elemi normákat, az emberi érintkezés alapvető formáit nem ismeri, de önmagáról és a jövőjéről sincs semmi fogalma, s még önnön érzelmeinek artikulálásához sem ért.

Grunwalsky filmjének főhőse, Józsi, mindössze annyit tud kinyögni: „borzalmas ez a nap, tiszta őrület...!”,dehogy miért, s hogy mi része volna néki ebben a túlhajszolt őrületben, arról már gőze sincs. Taxis Józsi annak az illúziónak áldozza a hétköznapjait, hogy aki hajt, az itt megél. Sose tudatosul benne, hogy ez nem igaz, s hogy ráadásul a sztálinista államstruktúra talaján sebtiben amerikanizált – magánvállakozói lehetőségekkel kecsegtető – steril, cébés díszlet-világ őt és társait alattomban az eszközhasználó majom szintjére veti vissza – legfeljebb szimmantja mindezt, akár a vágóhídi ökör, s lassacskán-hirtelen belébolondul: „hozzábolondul” utasaihoz, akik mostanában – vajh ki tudja, miért – mind elmebeteg linkek vagy csalók... Az Egy teljes napban látható banálisan abszurd világállapotot az emberi lét végső elértéktelenedése jellemzi, miközben az egészet képtelenség komolyan venni. E világgal kapcsolatban nehéz föltenni kérdéseket. Hogy a vak ember mért nem vak, de miért jár mégis fehér bottal, mért viteti magát taxival a hegytetőre, miért sír közben, s mégis honnan van annyi pénze, vagy természetesen mért unatkozik egész nap egy egészséges, fiatal lány, és tökrészegen mért épp a Miatyánkot szavalja egy káderképű exhibicionista az utcán, s honnan veszik a bátorságot manapság oly sokan ebben a társadalomban, hogy az igénybe vett szolgáltatásokért ne fizessenek – mindez végső soron nem megválaszolható, csak VAN. Aki Budapesten él, tanúsíthatja: több is látható ennél ma az utcán, sokkal több...

Józsi, a brékó-vitéz drámája önnön, csökött sorsa, és a lelkét dúló, ronthatatlan érosz kettős szorításában bontakozik ki. Jelenünkre nézve tipikus hőse a szerzés tébolyában él: csak az az övé, amit birtokolhat. Ámde a szeretője farán kívül érvényesen – hogy ne mondjuk: kézzel-foghatóan – nem birtokolhat semmit. Vállalkozói léte megtűrt, nem-garantált, állam bácsi (ez is újbarbár kifejezés) részéről akármikor visszaszívható; de meg azonkívül, társaihoz hasonlóan, ő is különféle kölcsönök alattomos hullámain kénytelen az életét meglovagolni, és ami a legfőbb, agyonzsúfolt – mégis üres – hétköznapjai mélyében alig-alig féken tartható ANARCHIA ficánkol, mely törvényszerűen kíséretéül szegődik minden igazi válságnak, s tudva-tudatlan elnyeléssel fenyeget holtat és elevent. Ehhez képest az imádott lomha luvnya popója az egyetlen vigasztaló, szilárd pontja Józsi mindenfelől fenyegetett, örömtelen életének: amíg ez a benga madár megvan, van remény. Így aztán kettejük története felettébb logikus véget ér Éva váratlan, brutális meggyilkolásában, mert minden banális abszurd világállapot mindig konkrét bestialitásban teljesedik ki, ugyanis az effajta létnek ez a lényege, ez a természete, a csattanója, a titka – ha semmi másra, de erre bizonnyal mindannyiunkat megtanított a huszadik századi történelem. Bizony, ez a brékójani-élet, az ideges kapkodás fogyasztói egzisztenciánk inhuman káprázatai közt, még önmagunktól való megfosztottságunk tudatától is körmönfontul megfosztva, merő, hiábavaló életelőkészületek taposómalmában, s a hiú reményben, hogy egyszer elérjük, s majd birtokba vesszük azt a hőn vágyott „príma, elől-hátul töltős semmit” (Weöres Sándor látnoki megfogalmazása), ami az itt kapható dolgok közül a legdrágább a boltban – nos, ez a fajta életmód csakis az öldöklésben, a terrorban, a féktelen agresszióban találhat orgazmusra. Ezért nem sokalljuk, sőt példásnak találjuk a gyilkosság-jelenet beállításának szándékoltan giccses extravaganciáját, hogy Józsi, szeretője lába közé dugva fejét az ágyon, és arcát a szoknyával eltakarva, a gyönyör percében szúrja le a lányt, mintegy öntudatlanul szakrális-bűnvallomásos szintre emelve gaztettét; annak okait – hisz elmondani, nyelvi kultúra híján, úgyse tudná! – valósággal eltáncolja, gesztusokkal érzékelteti, akár hajdan, az eleusisi misztériumokban a titkot a görög papok. (Mi, Brékó Józsik, most legszívesebben visszabújnánk az édesanyánkba, de alkalom itt mindenekelőtt Káin bűnére volna...! – És tanulság még ebből se kínálkozik. „A többi néma csend”.)

Grunwalsky filmje a brékó-generáció sorsán túl viszonylag hiteles képet nyújt a magyar nyelv mai, katasztrofikus állapotáról is. Honi játékfilmnél szokatlan bátorsággal a vásznon nagyjából ugyanazon a szörny-nyelven beszélnek a szereplők, mint minta-adó társaik az utcán. (Kár, hogy e törekvés szándékoltsága a dialógusok megíratlansága miatt is, túlságosan kitetszik.) A sok lifity-lafaty rizsa meg jódli a kanyonban legalább annyira szórakoztatja a nézőt, mint amennyire elgondolkoztatja. Az Egy teljes nap hősei rengeteget beszélnek, de nem mondanak semmit. Ez magában véve talán többet kifejez a mögöttünk álló, harminc-negyven év igazi tragikumából, mint egzakt történelmi tanulmányok sora. Grunwalsky a brékó-hadovát gyakran úgy is használja, mint a szüntelen, egész életünket átszövő, mesterséges háttér-zaj (repetitív-szocialista csikorgás) egyik elemét, egybehangolva a CB-rádió ismert zörejével,  tévébúgással,  motorköhögéssel, szikorarobista ál-muzsikákkal, balkáni népzenével, rohanó állomás-kereső örökké kielégületlen cincogásával... Kikapcsolhatatlan, homogenizáló mű-papi, pszeudo-kultúra, hetvenhét csatornás, hideg embertelenség. Hasonló irányú metafora élteti a film összetetten megszervezett vizuális leleményeit is. A rendező mindenekelőtt megpróbál erényt kovácsolni a tényből, hogy művét – gondolom, nem kisrészt a MA-FILM siralmas pénzügyi helyzete következtében – videóaparátussal alkotta, s tulajdonképpen a videóképet utólag nagyították mozivászon-méretre, mert így az eljárás olcsóbb. A szükség diktálta kényszer elfogadása mögött alighanem az a felismerés munkál, hogy a jövő, sőt, már a közeljövő nézője is videó-néző lesz. Grunwalsky azzal kísérletezik, hogy humanizálja a pop-rock-klipek moslékján felnevelkedett videóképet. Miközben a történetábrázolásban közérthetőségre törekszik, vizuális tanulmánysorozatot készít a történetet környező realitásról is. A tematikailag is értelmezhető montázssorozat általunk képzelt címei között olyanok volnának, mint videó a filmben, film a videóban, vagy az államszocialista bunkóság és a nyugati elektronika romlott randija tábori hétköznapjaink boncasztalán, illetve a technikai hiba mint komplex képalkotó-elem...

A rendező számára a gép alkotta géphiba nem csupán talányosán sokértelmű elidegenítési effektus, hanem az általános világzavar adekvát ready made-megfelelője. Fantasztikusan szépen operált film, a filozófiailag is megalapozott kép-építkezés, már-már képzőművészi műgond olyan iskolapéldája, amelynek gondolati színvonalat tekintve alig akad párja a mai magyar mezőnyben.

Van viszont, ami nem sikerült.

Hogy az apróságokon kezdjük: rossz a szinkron, a Józsit játszó Nemcsák Károly hangja hiteltelen a figura szemvillanásaihoz képest, igazság szerint nekünk Éváén kívül (Csere Ágnes) egyik hang se tűnt természetesnek. A rendezőnek nem minden jelenetben sikerült megteremtenie az amatőr és a profi színészek játékstílusának összhangját, különösen a Kálmánt játszó civil erőtől duzzadó dilettantizmusa üt el a többiekétől. A fejezetközi, dzsesszes aláfestésű képsorok, bár Dés László zenéje szívcsiklandóan gyönyörű, minduntalan megállítják a cselekményt, hatástalanítják és feszültségtelenítik a történetet. Értjük Grunwalsky szándékát, de nem értünk egyet vele: aki understatementekkel játszó, posztmodern-posztmarxista kalandfilmre adja a fejét, akármily szép plánokkal sem művészkedhet a sztori lendületének terhére, a történet kifutására kíváncsivá tett nézőtől nem várhatja el, hogy nívós ontológiai kitekintéseit, melyek nem tartoznak szorosan a tárgyhoz, türelemmel viselje el. Általában, a film egy kicsit vontatott, hajlik az olyasmi felé, amit a durung kritikusok lilaságnak szoktak nevezni, jóllehet az is világos, hogy a rendező felismerte: az általa ábrázolni óhajtott, apokaliptikus sorsok tragikumának lényegéhez tartozik valami vontatott primitivitás. Így azt kell mondanunk, filmje nem elég ügyesen vontatott és primitív, talán, mert a filmritmus „léptetettsége” kevésbé a hősök jellemét és végzetes világát, mint inkább a rendező művészetének mélységeit volna hivatott elénk tárni.

S ezzel kifogásainknak még mindig nincsen vége. Bármennyit dicsértük is az Egy teljes nap verbális vonatkozásainak kidolgozottságát, nem hallgathatjuk el, hogy a nyelvi stilizációt, a brékó-magyarok konyha-magyarjának megvalósítását azért nem tartjuk igazán sikeresnek, mert időnként, egyik-másik amatőrszereplő alkalmatlansága miatt is, túlságosan érződik rajta a kitaláció, bizonyos kimódolt spontaneitás. Továbbá – s csak most jön bírálatunk veleje – a film tán épp azért nem lett remekmű, mert alkotója, bár e hiba elkerülésére hősies erőfeszítéseket tesz, az apokoliptikus új mozi frissen felfedezett műfajának örve alatt, mégiscsak a hatvanas évek olasz és francia újhullámának hagyományából táplálkozó rendezői művészfilm létrehozását kísérli meg. Pontosabban: a kettőt együtt akarja, ami, megítélésünk szerint, lehetetlen. A mindentudó rendező bácsik kora, az összes többi mindentudó bácsiéval együtt, visszavonhatatlanul elmúlt. Ha Grunwalsky valóban a mi rettentő, poszt -sztalinista pre-konzumtársadalmunk realitásának megmutatására esküdött fel, meg kell szabadulnia „hatvannyolcas” múltja, nouvelle vague-os iskolázottsága maradék terheitől is. (Nem a független gondolkodástól, csak a spekulációtól. Megszabadulni, nem a forradalomtól, hanem csak az ész forradalmától, a démonikus hatású francia felvilágosodás hullaszagú poggyászától, meg a különféle „hotel-címkéktől...”)

Kérdezhetné most az Olvasó: ha ennyiféle hibát találtunk a filmben, minek dicsértük előtte annyit? Nos, az Egy teljes nap minden fogyatékosságával együtt is, számunkra a legfontosabb és legbecsületesebb magyar film Jeles András (hivatalosan máig se bemutatott) Álombrigádja óta. Úgy látjuk, Grunwalsky filmje heroikus kísérlet – igazmondásra, művészi eszközök latbavetésével. Benne, hogy is fogalmazzuk, egy ellenőrizhetően euro-marxista művész óhajt tényleges társadalmi problémákról magasrendű” részvéttel: hivatásbeli hozzáértéssel számot adni. Valaki, aki még mer új módon szerkeszteni, fényképezni, vágni... (Érthetetlen szerencse, hogy mindegyre akad néhány „őrült”, aki ebben a pompás üzletben, amivé a nemzetközi filmművészet lett, még mindig a hőskori, megújító igénnyel közeledik ahhoz a vanity fairhez, Baál-bálványhoz, „arany Oscar-hoz”, amivé a filmcsinálás lett!) Ráadásul úgy akar filmrendező maradni, hogy műve lehetőleg ne csak a kritikusoknak, hanem a barbarizálódó új emberiség számára is szórakoztató, gondolatgazdag szellemi táplálék legyen. Esélye van rá, hogy egyszer, talán nem is sokára, győztesként kerül ki abból a laokoóni harcból, amelyet a magyar filmművészetben ma minden becsületes tehetség a vészesen amerikanizálódó piaccal, a hisztérikus gazdasági-politikai helyzettel, no meg egy kifejezetten elrontott ízlésű kulturális közvéleménnyel folytat.

N. B. Az Egy teljes tápértékein tűnődve, a kritikus azon kapta magát, hogy tolla alá minduntalan József Attila sorai, szavai, kifejezései csúsznak – s egyszercsak rájött, ez bizonyára azért történik így, mert Grunwalsky Ferenc értelemmel és fájdalmas iróniával áthatott filmjének szellemi hajszálgyökérzete ezer, titokzatos szállal kapcsolódik a költő életművéhez, amely talán utoljára volt a magyar kultúrában anonim keresztényiséggel forradalmi, csakis a szenvedők pártján álló, tovább nem fokozható műgonddal alkotott világ-látomás. Természetesen, mint mondtuk, értékeit tekintve e film távolról sem összevethető József Attila költészetével, de igenis párhuzamba állítható önmarcangoló igényessége, játékossága, az emberi rangjának tisztelete alapján.

Ég adja, hogy e művész egyszercsak végbevigye, ami a szívében már, úgy látszik, hibátlan készen áll.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/11 15-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4898