Mr. UniverseEgy nemzedék csapdábanGyörgy Péter
Mi már csak ittmaradunk,
ahogy nézem,
e lehetne még rosszabb is vidéken...
Várady Szabolcs; Őslények egymás közt
A magyar értelmiség negyvenen túli nemzedéke napnyugati őrjáratát immár évek óta az Egyesült Államokban folytatja, Amerika az aktuális kihívás, úgymond, ott történnek mostanában a dolgok.
E nemzedék számára Amerika azonban nem pusztán az élmények, a valóra váltott ígéretek földje, hanem a meg nem valósult álmok világa is, s igen gyakran a csőd nyilvánvalóvá válásának színtere. Ezért a megvilágosodásért, a csőd felismeréséért és elviseléséért utazott oda a Tiszta Amerika Gothár, Esterházy teremtette hőse, s ugyancsak erről számolhat be A Nagy Generáció onnan megtérő csavargója. Végül a téma újabb variációja a Mr. Universe. Szomjas György alkotása is. A jelen tehát a csődé ugyan, ám kérdés, hogy mint jutott ide a nemzedék, mi is történt „az úton” errefelé.
1956 összeomlásából lassan feltápászkodva, a konszolidációs periódus kezdetén, mikor e nemzedék oly sajátos körülmények között, de belépett a felnőttek világába, az ígéret földje épp Amerika volt. E kontinens lett az álmok álma, az értékek mértéke, a végső megoldás reménye. A korlátozhatatlan(nak hitt) szabadság ideája, a gátlástalanul érvényesített képességek normája, mind innen származott. Amerika volt a zene, a modor, az életérzés divatja, s e gesztusok mind egy teljesebb élet ígéretét hordozták.
Elmúlt azonban több mint húsz év, s mostanában a nemzeti és kiváltképp nemzedéki önvizsgálat jogos divatja és kényszerű, de elháríthatatlan kötelessége járja. Mi történt velünk? – kérdezik ezek a filmek, mivé lettünk? – kérdezi Szomjas György alkotása. Hogyan történhetett meg az, hogy a Nagy Generáció tönkrement, s éppúgy rosszul járt, aki Amerikába került, mint aki végül itthon maradt, s mint e művek mutatják, legfeljebb a süllyedés, az elzüllés formái eltérőek, a végeredmény mindenhol ugyanaz. Az ígéretek teljesítetlenek maradtak, a csekkek beválthatatlanok, ha New Yorkban, ha Pesten vizsgálódunk, egyaránt hiányos a leltár. Az álmok földje, a vágyak kontinense, Amerika, igen fontos szerepet játszik e keserves felismerés sorozatban, a leltár összeállításakor. S ha a Tiszta Amerika esetében arra szolgált ama kontinens, hogy ott bizonyosodjék be végképp, mit már itthon sejtettünk, az, hogy nincs remény, akkor érdemes észrevenni, hogy a Mr. Universe amúgy odavaló hősei Magyarországról jutnának hozzá az utolsó szalmaszál reményéhez. Ám mindahányan mindössze arról bizonyosodhatnak meg, hogy nincs remény, s akik a periférián kezdték, a periférián is végzik. (Ne feledjük egyébként azt sem, hogy a Mr. Universe témájának mintegy ellendallamaként A Nagy Generáció főhőse épp Magyarországra jön az utolsó szalmaszálért. Ám a végeredmény, ahogyan a mentalitás, mindkét esetben ugyanaz.)
Szomjas György tehát Amerikában és Amerikáról forgatott filmet, ám műve végzetesen és jóvátehetetlenül magyar alkotás. Az az összeg s az a mód, ahogy ez a film készült – s ezt maximálisan pozitívumnak tekinthetjük – abszurdnak tűnik, ha amerikai filmről beszélünk. Jellemző egyébként, hogy a Tiszta Amerika kapcsán Gothár is beszámolt a forgatás már-már kalandorságot feltételező körülményeiről. Szomjas filmjének, létrejöttének körülményei tehát sajátosan rímelnek a témára – rohanás a pénz után –, de ez egyáltalán nem olyan kedélyes atelier-ötlet, mint például az Amerikai éjszakában, ahol amúgy mellékesen forgatáson vagyunk. A Mr. Universe alkotóját és hőseit nem választja el egymástól túl nagy távolság, amint a végül elkészült filmötlet sem tűnhetett sokkal reálisabbnak, mint az a terv, melyet a hősök forgatnak fejükben. A kevés pénz története tér vissza a forgatásban, s a film sztorijában, egymásra rímeltetve fikciót és életélményt – s ez a kettősség ennek a filmnek talán legnagyobb erénye.
A Mr. Universe egyébként műfaját tekintve road movie, ám Szomjas értelmezésében költői önvallomás apropójául szolgál. Szomjas feliratokkal tűzdeli tele a filmet, s ezek egy része, mint például a Halász Mihály emlékének szóló ajánlás, megrázó, a nagyobb része azonban, amely az alkotó szándéka szerint az ironikus távolságtartásra utalna, sajnos szomorú, idejét múlt avantgárd gesztus, legalább annyira idegen a mai világban, mint az a két öregedő csavargó, akik a vásznon láthatóak.
A nemzedéki leltár elkészítésének filmjénél felette őszinte, lefegyverző gesztus maga a tárgyválasztás. Szomjas ugyanis két lerobbant csavargót választ hőséül, két „tegnapi” embert, akik mindenről lekésve készülődnek az utolsó nagy dobásra. Ezúttal Mickey Hargitay testesíti meg az ígéretet, ők azzal az emberrel készítenének filmet, aki mindazt elérte, amit ők maguk nem. Ez a korai body-building sztár, valahai filmes, drámai házasság és véres baleset – cover story – karizmatikus hőse, aki azt példázza, amiért ez a nemzedék valaha elindult innen: a beérkezés nagy álmát, azt, hogy túl lehetett jutni a perifériális léten. A Hargitay-történet lényege a jó reménység maga, az a sóváran vágyott ígéret, mely szerint lehetséges a kultúra- és osztályváltás, s lám, e kis szatellit-országból származó gyermek is olyan lesz, mint a többi sztár, lám, egy cseppet sem rosszabb náluk. A külső körről átjutni Amerika szívébe, ezt ígéri ez az egy élet, amely oly sokak álma. Nem véletlen az sem, hogy a két lerobbant csavargó épp a tegnapi nap hősét tiszteli ma, hiszen ők azóta ezt a nyelvet beszélik, ezt a mitológiát értik. Az a tegnap, amelyben fiatalok voltak, amelyben Hargitay befutott, foglyul ejtette őket, így hát mi sem természetesebb annál, hogy a kultusz tárgya a hősi időkből való. A hatvanas évek elejének magyar kisvilága, a „kenesei nyarak” agyonstilizált élményvalóságának riasztó szegénysége felől nézve ugyanis ez az életút a maximum, a teljesség.
A film „sztorija”, minthogy road movie-ban vagyunk, maga az utazás, az utazás a félmondatos visszautasításért, amely egyébként tanulságul is szolgálhat, s amely végképp kioldja az összes felette kétes reményt. Azt hiszem, nem véletlen az, hogy a film szereplői nem pusztán színészek, hanem maguk is pregnáns alakjai e nemzedéknek. Szabó László ott látható a korai Godard-alkotásokon – szinte felfoghatatlan álmélkodni való a hatvanas évek intellektuelje számára –, Pintér Georg viszont annak a mitológiának az egyik megteremtője, amelyről itthon Cseh Tamás énekel. A legendás hős története a múlthoz tapad, amelyből épp ezért nem szabad kilépnie, hiszen a mában már nem ismerik. Ne felejtsük el azt se, hogy e két hős története azért is kétségbeejtő, mert eredetileg sem tapadtak másként a világhoz, mint az aktuális jelen szűk felületén. Mindig is az épp felfutó divatot keresték és diktálták, s ezért amikor túllépett rajtuk az idő, tehetetlenek lettek, s ott kell látnunk őket a tegnap hordalékában. Hiszen azt, akinek számára az égő csipkebokor jelét a címlaptörténet dicsősége okozhatja, azt rútul becsapja a másnap. Épp ezért e film két hősét iszonyú félelem kergeti, mikor az önvizsgálatnak néznek elébe. Mert lehet, hogy a kaland véget ért, mielőtt elkezdődött volna, s megtörténhet az, hogy az elmúlt húsz év alatt, míg ők a csodára vártak, minden elment mellettük. S az igazság az, hogy a nyolcvanas évek végének kíméletlen kis akarnokokkal, bankár-utánzatokkal, magukat tőzsdei szakértőknek álcázott londinerekkel, immár nem kedélyes, hanem butik-pedáns linkjeivel teli magyar világában, amely a nyugatot úgy utánozza, mint annak idején Böbe majom Veszprémben az ápolóját, nos, ebben a kis kelet-európai Amerika-utánzatban a 68-as sebeit nyalogató nemzedék nyavalygásairól immár senki sem vesz tudomást. A csavargók egyébként annyit csavaroghatnak, amennyi nekik tetszik, hiszen az új játékszabály szerint a kódorgás már nem érvényes lépés a pályán. S ha a hatvanas években a marihuána füstjének kommunikatív beszélgetésfelhője lengte be a Duna mindkét partját, akkor csak nevethetünk azon, hogy a mai „fiatalok” az individuális kokain előnyeit dicsérik. Ám a kérdés mindenképpen az, hogy mit kezd magával a világban az az emberfajta, amely hosszú évtizedeken át csak jön-megy, múlatja idejét, s észre sem veszi, hogy mint tűnik ki a világból.
E nemzedék magánügyéről van-e tehát szó, vagy annál jóval többről, s akkor, amikor az 1960 után elindult fiatalok csődjét figyeljük, akkor nem az 1956 utáni magyar társadalom szerkezetének egyik legkínosabb, igen figyelemre méltó válságjelenségére láthatunk-e rá? Nos, azt hiszem, hogy az utóbbiról van szó, s épp ezért Szomjas alakjainak története nem egy törzs hagyományának belügye, hanem az egész társadalom kérdése az, hogy miért is kell ezeknek az embereknek Isonzót járt hősökként kényszeresen csöppnyi kis múltjukon révedniük, hogy végül miért nem érték el soha a jelent. Mert valóban a nemzedék úgy jutott át a felnőttkorán, s kezd el mostanában öregedni, hogy közben gyermek maradt, ha kedves, ha undok, de jóvátehetetlenül infantilis. De miért alakult mindez így? Az 1956 utáni hatalommegosztásban a tempót diktáló nagypolitika igen erősen szorongott az új nemzedéktől, s előbb ugyan értetlenül, utóbb azonban vélhetően örömmel vette észre, hogy az ifjúságnak semmi kedve sincsen felnőni, nem kér részt a hatalomból, a felelősségből, szinte ösztönösen tartózkodik bármiféle hivatalosságtól, lévén önmagát az ellenkultúra hordozójának tekinti. A hatvanas évek nemzedéke táncolni óhajtott és házibulikra járni, nem kívántak politizálni, KISZ-, majd párttagokká lenni, utóbb osztályvezetőként vagy épp miniszterként tevékenykedni. 1956 után szinte szégyen volt „beszállni” a társadalom által kínált bármely játszmába, s épp ezért az enyhültebb időkben polgári önmegvalósításnak tekinthető utakat is undorral lökte vissza e nemzedék, mondván: az már hivatalosság, politika. Épp ezért a dühöngő évek, az önfeledt és értelmetlen semmittevés is választásnak tűnt, a házibulik mitológiájára rávetült az ellenkultúra ígéretének fénye, a legcsekélyebb elfordulás is dacos kívülállásnak tűnt.
1968 után mindez csak tovább erősödött, hiszen akkor már nyilvánvaló volt: elfogadhatatlan a hatalommal való lepaktálás, bármint is, de ellenzéki volt mindenki – miközben élte az életét. Azaz 1956 és 1980 között illett fiatalnak maradni, tudomást sem venni a csendes kompromisszumokról, s mindent elkövetni azért, hogy a lehető legkevésbé látsszék, vagy a távoli jövőbe tolódjék a beilleszkedés, a felnövekedés. A hatalomnak semmi mást nem kellett tennie, mint mindezt észrevenni, és rábólintani: mondván, csak táncoljatok és bulizzatok. A fényes szellők nemzedékének úgy tűnik, amúgy sem lett volna kedve a hatalommegosztáshoz, a felelősség átruházáshoz, a társadalmi alrendszerek fokozatos autonómiájának megteremtéséhez, hát még akkor, ha mindezt el sem várták tőle, ha különös módon azok, akik a nyomást gyakorolhatták volna, e tekintetben – épp a fentiek miatt – észrevétlen engedékenyek maradtak. A csapda tehát működött és pontosan zárt. Az egyik oldalon ott voltak azok, akik semmiféle hivatalt nem akartak, a másik oldalon azok, akik amúgy sem adták volna. A felelősség jóvátehetetlenül a társadalom szűk csoportjának hatalmi centrumára korlátozódott, a Nagy Generáció pedig addig maradt fiatal, amíg neki tetszett. Ám mindez egy kicsiny és igen tevékeny avantgárd tényén túl semmi jót nem eredményezett. Hiszen a legitimált örök-kamaszság egy nemzedék számára lehetővé tette, hogy a csavargás, a lézengés, az ellenkultúra fényétől megvilágítva többnek tűnjön önmagánál, és való igaz, hogy majd húsz éven át szinte semmi „elvárást” nem érezhettek az egyre enerváltabban mulató fiatalok, hogy ugyan tennének-e már valamit, s vállalnának-e részt hatalomból, felelősségből, lévén e kettő együtt jár. A hatalomban maradtak ellenőrzés nélkül tehették tovább, amit tettek, s egy egész nemzedék döbbenetes mértékig infantilizálódott, olyannyira, hogy ennek az országos gyermekké válásnak még egy fél generációval lejjebb is bőven meglátszanak a következményei. Az Eszkimó asszony fázik végső soron egy ugyanilyen nyavalygó generáció – épp az enyém – önvallomása, s az a legmeghökkentőbb, hogy mindezt alig néhány éve az avantgárd agresszív támadásaként is értelmezhettük.
E mesterséges, üveg alatti világra aztán hirtelen ráomlott a nyolcvanas évek válsága, amikor a hatalom már nem leplezhette tovább, hogy ez az ország még kicsit sem Amerika, s így aztán szükség lett mindenkire, aki ép és cselekvőképes. Soha olyan piaca új nemzedéknek nem volt, mint most, a hatalom káderszükséglete elbűvölő karriereket tesz lehetővé. Ám a hatvanas évek fiataljainak mindez tragikusan későn jött. Legtöbbje már képtelen eligazodni abban a világban, amelyet a Skála menedzsereinek szakértelemként feltüntetett, sajátos működése jellemez. (Az a paradox helyzet állt elő, hogy ugyan a nemzedék tagjai közül jó páran megérdemelt és jogos karriert futottak be végre, ám a nemzedéki érzés, mint e filmek mutatják, a veszteség, az elveszettség.) S valóban e nemzedék ideáinak nagy része örökre a tegnapba dermedt, a 60-as évek tanainak nagy része, függetlenül attól, hogy igaz-e vagy sem, a jelenben már érvényesíthetetlen. Így aztán sorra azt kell látnunk, hogy az élet delén állók egy cseppet sem érzik maguk e világban otthon, s nem ismerik ki magukat a jelenben. Mindenki visszarohan a múltba, félmúltba, vissza az ifjúság tájaira, vissza hajdani partokra, vissza a régi dalokhoz, hagyni, ami amúgy sem érthető, hagyni a mát.
Az esztétikai kérdés pedig „mindössze” az, hogy mint jelenik meg e válság, mint lesz érthető a romlás a kívülállók számára, létrejött-e az a forma, amely aztán közvetíti az élményt, s eléggé eltávolítja az alkotót attól, hogy így közelítse a befogadót. S a valóban megrázó az, hogy e nemzedék életélményének, világának tapasztalata, úgy tűnik, nem elégséges a nagy, epikus, azaz tradicionális játékfilmi formákhoz. A varázslatos nevek csak annak számára vonzóak, aki ott volt, az „újak” éppúgy hallgatják a Vigyázó Ferenc utca „drámáját”, ahogyan e generáció hallgathatta apja meséit. Kenése és Aliga, Pierre és Georg nem minden további nélkül történelmi nevek, a forma közvetítése, zárt szerkezete menthetné meg csak e mitológiát. Fel kellene mondani a közvetlenséget ahhoz, hogy érthető legyen, ami történt, érthető bárhol és bárkinek: az utalásokat formává tenni – ez tűnik egyedüli útnak. Különben valóban megtörténhet, s ez nagy méltánytalanság lenne, hogy a Vigyázó Ferenc utca nemzedéke, tucatnyi önvallomás, lemez, film, színpadi bemutató után sem mondhatta el, ami megtörtént vele – holott a gyermekké tett nemzedék élete: nem csekély kérdés annak számára, aki átélte.
Szomjas György pontosan felmérte a távolságtartás szükségességét, a témához azonban túl közel van. Épp ezért ugyanaz a kínos élmény: a szemérmetlen őszinteség és az üresség láttán érzett ambivalencia keríti hatalmába a nézőt, amelyet érezhettünk a Tiszta Amerika esetében is. A tegnap még nagyon közel van, a holnap meg elég távol. A válság mélyén a múltból talán már mi sem olvasható ki a jövőre nézvést – s ez az esztétikai probléma még feloldásra vár.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 946 átlag: 5.63 |
 |
|
