Vágvölgyi B. András: Tarantino mozijaTisztelgés a csomagtartóbólCsillag Márton
Tarantinóhoz a filosz-komolyságú monográfiánál jobban illik a szubjektív gonzo-portré.
A három legnagyobb élő filmrendező felsorolásakor Quentin Tarantino neve olyan természetességgel jön a magyar filmkedvelő népesség szájára, mint a világszépe-választás döntőseinek duzzadt ajkaira a nemzetközi béke és a gyermekmunka felszámolásának igénye. Szimatszatyros bölcsészek, programozó családapák, hamisított DVD-korongot vásárló manikűrös kisasszonyok és susogó melegítőbe bújt zöldségesek egyaránt úgy érzik, Tarantino mozija nekik szól. Ha kérdőre vonnánk őket, az indoklás első körében – a filmelméleti szakemberekkel ellentétben – ők valószínűleg nem sorolnák fel a linearitással való játék újszerűségét, az intertextualitás alkalmazásának merészségét (ez a csúnya szó a szerkesztő határozott kérése ellenére került a szövegbe), és a dialógusok kiemelt szerepét, sőt, azt is kevesen vallanák be, hogy QT filmjei kábult állapotban is tökéletesen élvezhetők.
Vágvölgyi B. András gonzo-monográfiája szintén tartózkodik a túlzott tudományosságtól, a befogadói élmények megosztásában azonban kevésbé szűkmarkú. A japán és észak-amerikai tömegkultúra rokonságát Tokyo Underground című népművészeti gyűjtésében taglaló szerző új írása terjedelmes vallomás, Bikácsy Bunuel-könyvéhez hasonlítható Tarantino-napló, melyben nem csupán szubjektív tényezőkre alapozva tiszteleg QT nagysága előtt, de a választott műfaj keretein belül – több-kevesebb alapossággal – a rendező filmes családfáját is felvázolja.
A Kultfőkönyvek sorozat első köteteként napvilágot látott tizenöt fejezetes értekezés tulajdonképpen csapongó agytornáztatás – szerzői és olvasói részről egyaránt –, annak számbavétele, hogy a negyvenéves korára legendássá lett rendező művészetére milyen hatással voltak gyermekkori, fizikailag megélt pop-kulturális élményei (Cap’n Crunch pelyhek, Ted & Ed’s Excellent Cereal stb.), illetve fiatalságának filmzsánerei a sexploitationtől kezdve a heroic bloodsheden keresztül az olasz B-filmekig. Ha máshonnan nem, hát rövid interjúrészletekből már eddig is tudtuk, hogy Tarantino egy géppuskanyelvű filmőrült, akinek be nem áll az agya és szeret ujjaiból képmezőt formálva rohangálni a díszletek között, e döcögve szórakoztató olvasmányból azonban az is kiderül, hogy emberünk több elszállt white trashnél: fehérbőrű lelki fekete, aki hőseihez hasonlóan mindig kiállt becsületéért, és a hatás kedvéért minden bunyó előtt szertartásos nyugalommal emelte ki fülbevalóit.
A könyv kiterjedt kutatási anyagaira és saját élményeire támaszkodva Vágvölgyi igyekszik minél több érdekes párhuzamra felhívni az olvasó figyelmét, szívesen bocsátkozik – aktuális kedvétől függően lábjegyzetben vagy a törzsszövegben – zsánerdefiníciókba vagy egyszerű tartalomleírásba, de a biztos tollú gondolatvezető időnként belegabalyodik asszociációi hálójába. A szerző láthatóan alaposságra tör, rengeteg mindent tudunk meg Tarantinóról és a miliőről, amelyben nevelkedett, a könyvben mégis sok a pontatlanság, elütés, szerkesztői figyelmetlenség: hol egy másodszor idézett interjútöredékkel játssza el az olvasó bizalmát, hol pedig egyszerűen elfelejti magyarra fordítani egy ígéretes mondat felét.
Vágvölgyi mentségéül felhozhatjuk, hogy ő éppen a filmesztéták által QT-nek tulajdonított eszközöket (lásd fent) alkalmazza prózára, hiszen bátran ugrál az időben, a Tarantino-filmeken túl önmagától is idéz, a dialógusokat pedig egyenesen imádja, a legfontosabb művelet során azonban kudarcot vall: írásának tárgyától eltérően ő nem zseniális szintetizátor. QT bölcsész és zöldséges rajongói filmcím- és névmutató híján nehezen tartják majd fejben a nyugati tékákban rájuk váró hongkongi és olasz alkotások címeit, a filmes hétköznapokban jártas olvasók pedig értetlenkedve állnak majd a szerkesztői (?) következetlenségek előtt: egy korai fejezet szerint QT éppen a 2004. szeptemberi velencei mustrán vetít olasz filmeket, egy későbbi fejezetben viszont még nem tudjuk, mi az azonos év májusában bemutatott Kill Bill 2. cselekménye. A tartalomjegyzék hiánya már csak ráadás. Van viszont bibliográfia.
A Tarantino mozija gyengeségeivel együtt is hasznos adat- és gondolatgyűjtemény, laza merítés napjaink legnagyobb hatású filmrendezőjének vélt és valós inspirációiból. Igaz, hogy a jó mozi szempontjából nélkülözhetetlen képi világ eredetéről egyedül az életmű csúcsának nem nevezhető Jackie Brown esetében tesz említést, de az okos esztétákkal ellentétben legalább beismeri, hogy QT egyetlen rendezői kézjegye a trunk shot. Vágvölgyi – rajongásáért és őszinteségéért cserébe – talán egy napon a csomagtartóból nézhet fel Tarantinóra.
Jonathan Miller Kft., 2004.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1161 átlag: 5.56 |
 |
|
