KritikaForradalom utánFoltok a világatlaszonDániel Ferenc
Elvarázsolt tájékra érkeztem, stop. Tudósítás eddigi tolvajnyelve érvénytelen, stop. Felfedezőút folytatása ígéretes, de körülmények, szabályok rendhagyók, stop. Iránymutató: Szirtes András vagy by Andrew Szirtes téves ösvényre csalhat, stop. Földrajzi hosszúsági fokok kilengenek, hozzávetőleg: 38, 19, 73 koordináták – Greenwichtől Kelet-Nyugat irányba, stop. Becslés alapján: Moszkva, Manhattan, Budapest, stop. Idősíkok approx. 1917, 1924, 1930 -1942 – kontinuus, ill. diszkontinuus 1990-ig. forradalom után – melyik? hol? mikor? – megnevezése jelek alapján félrevihet, stop. Bennszülött nyomkeresők oroszok: Bulgakov, Eizenstein, Sosztakovics –Jenkik, színészek, emigránsok), stop. Jellegzetesség: optikai felvétel, felvételi eljárás, képtovábbítás végérvényesítése és azonnali cáfolata (ellenőrizendő), stop. Bemutatott tulajdonságok humanoid (emberszerű) rokonítása: együttérzés, fájdalom, éhség, szomj, részegség, vágy, alkotókedv, halálsóvárgás (erősen felülbírálandók): rokonításuk bemutatott animális (állati) jelenségekkel, stop. Összefüggő vagy értelmezhető világkép elfolttalanodása: tüneti? kórképi? önelvű? törvényerejű? ítélkezés nélkül fel/meg/becsülendő, stop. Felderítő különítményem továbbhaladására: utasítást! – vagy – engedélyt! stop.”
Ha éreznék kedvet a marháskodáshoz, akkor annak nem Szirtes András újonnan bemutatott képfolyama, nem a Forradalom után lenne kipécézett tárgya. Szeretem Szirtes filmjeit, vagy sajátos viszonyulását a kinematográfiához. E vonzalomról igyekeztem írásban is tanúságot tenni a Filmvilágban is, másutt is. A mi magyar égaljunk alatt, ahol filmművészetünk szinte csatakos az ideológiai elkötelezettség terhétől, s legtöbb filmalkotónk nyelve kilóg az erőlködéstől, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat vallja: üdítőleg hathat, ha valaki tud nyelvet ölteni. Arra gondolok, hogy a mélyről fakadó humorérzék, mint Szirtesé, amely ide-oda cikkan alpáriság és szavakra aligha lefordítható, gyermeki játékosság között: gyökeresen eltér mindattól, amit mulattatásnak vélünk. Az ilyen hajlam befolyásolhatatlan. Önnönmagának van kiszolgáltatva.
Évekkel ezelőtt A pronuma bolyok története című Szirtes-opusz úgynevezett elfogadási tárgyalásain (lásd: süketek párbeszéde, több felvonásban) inkább élvezettel, mint meglepve tapasztaltam a film-kiváltotta indulatokat. Szegény Erdély Miklós a maga művészetbölcseleti magasából alátekintve, őszinte dühvel emelt imaginárius vétót az efféle értelmi fejlődésben visszamaradt látásmódnak. A Filmművész Szövetség akkoriban még hatalommal bíró tisztségviselői nemcsak művészetpolitikai indítékokból, hanem ízléscenzorként, mélyen érintve törtek pálcát „a kártékony film” felett. Szirtes talán észre sem vette, hogy egy láthatatlan Cipolla hipnózisának hatása alatt érvel, miközben úgy tűnt: már-már állcsúcsig, vagy még mélyebbre lóg ki a nyelve. Végtére is, ő sajátos stílusában egy történetet adott elő barátairól, önnön képmásáról, világunkról, ahol egyik dolog a másikán már nem hever, csak heverészget, a halmok szétesni vágynak. S a fogódzók: a fürkész tekintet, a zenébe vetett hit, és a gyermeki időtöltésnek nevezett játék: mi kivetnivalót találnak bennük?
*
A Forradalom után egyik kamarajelenetében, kopár New York-i szobabelsőben Szirtes – talán részegen, vagy magányától ellágyulva, – a Lenz-ről, mint készülő remekműről és vigaszforrásról monologizálgat jenki albérlőjének, a macskának. Mintha vészjelző csengetést hallanék, elbizonytalanodom: mit foghat fel e sokszoros áttételekből az a néző, aki nincs „beavatva”? Ha nem ismeri az átlóirányú tűzlétra „jelentését”, nincs támpontja a szereplő idegenbeli számkivetettségéhez. Ha annakidején elmulasztotta megnézni a Büchner nyomán forgatott Lenzet, nem is osztozhat a név mágiájában, s végképp nem sejtheti, hogy a szemüveges embert talán nyomasztja a filmgyártással kötött korábbi alkuja. Az az egykori terjengős hálalista a Büchner-film végefőcímén – történetesen. Honnét tudná a néző – latolgatom –, hogy a mostani könnyek, káromlások, önmarcangolások „benső, filmesztétikai forradalom után”-ra is utalnak, a sztori megtagadására. Található-e fogódzó a helyszínek, a szereplők, a beszélt nyelvek, az idézetek és animált látványbetétek kavalkádjában? – s ha az én tisztem az volna, hogy közvetítsek alkotó és befogadó hiedelem-rendszerei között, némelyest jobban beavatva az utóbbinál, hogy az ördögbe kerülhetem ki a belemagyarázás csapdáit? A vészcsengő most is élesen szól.
*
Eizensteint, és nagyformátumú montázsművészetét nemcsak klasszikus értéknek, valami tabufélének is véltem (vélem): beleértve az Október halhatatlan képsorait. S nem számított, hogy ez a film ideológiától vezérelt történelmi emlékezet utólagos terméke, gigantikus hamisítvány. A látomás hatása alatt egyszerűen nem érdekelt, hogy az Auróra ágyúi, vagy egyéb ágyúk valójában eldördültek-e 1917-ben: hogy a Palota csillárjai inogtak-e, avagy megadón tűrték az erőszakos hatalomváltást. Most éppen Szirtes András vágóollójának hatására tudatosodik bennem, hogy nincsenek efféle tabuk: ha a kései utód felismeri a históriai összefüggést a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak nevezett eseménytől kis hazája megerőszakolásáig, ebben a kultúra torzulását, alkotó személyiségének megcsalatását és megnyomorítását, – s eszköze a film –, mindez indokolttá teszi, hogy Eizenstein lánglelkű hazugságait kezdje eresztékeinél ropogtatni. A szentségtörő műveletnek talán egyetlen követelménye vagy mércéje, hogy amit újonnan létrehoz: szintúgy legyen zseniális. Legyen eredeti. Vesékig hatoló. Újszerű. Megfellebbezhetetlen. Nos, én úgy véltem felfedezni, hogy idő hiányában, a filmbeli mondandók sokasága és némi türelmetlenség miatt Szirtes átirata – sportnyelven szólva, alulról súrolja a lécet.
*
Tűnődözve „expedíciós jelentésem” fölött, azon kapom magam: mindenütt mindig filmről írok, noha a Forradalom után képsorainak nagy hányada tévés-, vagy videoátirat. E két úgynevezett, technikai hordozó értékbecsét, hierarchiáját sokféleképpen ítélik meg, s szinte mindenkinek van valamiféle esztétikai jellegű elmélete arról, hogy a doboz és a vászon miben különbözik egymástól. Egy újabb teória felvázolása helyett egyszerű megfigyelésemre hagyatkoznék: amíg a vászonra vetülő, síkba fordított mozgókép alkalmas rá, hogy a térbeliség érzékcsalódását keltse: a dobozból sugárzott kép síkbeli, és tárgyát a nézőnek szembefordítva mutatja. A képernyőről áramló frontalitás majdnem leküzdhetetlennek tűnik. Mármost, hajói figyeltem: Szirtes, kifinomult stílusérzékét követve, nem is akarja leküzdeni a korlátozó képi adottságot. Tekintete „a nézőé” s mindegy, hogy hozott anyagból dolgozik, vagy térdmagasságból fotografál undok hangulatú utcákat, vagy emeleti ablakrácsok mögül lesi hosszasan egy ágyékon rúgott ember fájdalmas vánszorgását: mintha azt sutyorogná magában: „nézzünk kitartóan, ha már regényt írni képtelenség, s Bulgakov ördögien röppenő képzelete nem adatott meg nekünk”. A frontális képek sorozatában, mint lenyomatoknak időbeli-, s láthatatlan fonalra fűzött vonalán adatik némi szabadság: „Sztálin bátyuska munkásnővel, és banditavezéreivel” repetáivá: „bitó csupaszon, majd áldozatával” már-már kurziválva: „végtelen kígyótekergés sivatagban”: „a filmnaplóíró monológjai” sztakkátóban: „tízezer mérföldes helyszínváltások” élesen vágva: és így tovább. Csakhogy ez a fajta linearitás szárnyaszegettebb, mint amikor egy író akár a kerítésen átlendül. Szárnyaszegettebb és önkényesebb. Szirtes András javára írnám, hogy ebből nem csinál titkot. Munkatársainak, a MIT Stúdiónak azonban felrónám, hogy elmulasztották a potenciális néző javát szolgálva, kicsiholni a lírai módon titkolódzó rendezőből, hogy lábjegyzeteket készítsen, némi tartalmi vezérfonalat vagy eligazítót mellékeljen a szőtteséhez. (Amúgy elkötelezettje volnék a filmönéletrajznak is, ha megkímél a többlet-jelentés terhétől.)
*
Volt-e forradalom? Gyökeres átalakulás, fordulat? Felkelés? Valaminek a megdöntése, és valami fejlettebb, haladó rendnek a létrehozása? Valami rohamszerű? Megrázkódtatás, aminek utána vagyunk? Vagy némely, tartósnak vélt szerkezetek szétporladtak? Untat a terminológiai kirakodósjáték (sok honfitársam passziója): s a filmet nézve, úgy tetszett, mintha Szirtes Andrástól sem idegen, hogy választott címét a fonákjáról értelmezze. Ekkor azonban érdekesebb, hogy mi előtt vagyunk. Ha történetesen a film hagyományos, tartósnak vélt tartószerkezetei is szétporladtak volna, az ember olyan mozgóképre vágyik, amely újraépülést ígér: ami előtte van a majdani látomásoknak. Franz Kafka cellajegyzeteiben olvasom: „Kívülről mindenkor győzedelmesen betörhető a világ az elméletek erejével, s azonmód a mélybe is ránt mindent, de csak belülről tartható meg és tartható fenn csendben-valósan önmagunk és a világ.”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1713 átlag: 5.5 |
 |
|
