Tavaszelő, Moravia, BudapestBarna Imre
A huszadik századi olasz irodalom kiemelkedő alakjának, az októberben elhunyt Alberto Moraviának írásai igen népszerűek Magyarországon is. S talán vannak, akik jól emlékeznek a regényeiből, novelláiból készült filmekre is, például Vittorio de Sica rendezésére, az EGY ASSZONY MEG A LÁNYÁra, vagy A MEGALKUVÓra, amelyet Bernardo Bertolucci vitt vászonra. Ám bizonyára nem sokan tudják, hogy Moravia jelentős filmkritikus is volt, aki állhatatosán írta heti filmkritikáit a legkülönbözőbb lapokba, az utóbbi évtizedekben a tekintélyes Espresso nevű hírmagazinba. Hogy milyen nagyszerű kritikus volt, azt nem más, mint a világhírű olasz filmrendező, Federico Fellini elismerő szavai bizonyítják a legjobban, amelyeket Moravia filmkritikai gyűjteménye eléírt. Az alábbiakban egy eddig publikálatlan Moravia-beszélgetésből adunk közre részleteket, amely a nagy olasz író magyarországi látogatása alkalmával készült.
Ezerkilencszázhetvenhárom márciusa. Tehát tavaszelő; meleg is, ha jól emlékszem. Szerelmek-év, halál-év. Petőfi-rock- és gumibot-év, orrom hegyéig se ér. Tavaszelő a vasfüggöny mögött. Ifjúság, ahogy mondani szokás.
Moravia – egyenesen Afrikából – a vasfüggöny mögé: ide biceg.
Moravia Budapesten. Én vagyok a tolmács. Féltem tőle, mert Nagy Ember, mert belőle felvételiztem, mert undoknak mondták, na és persze: mert nem vagyok tolmács.
De már a repülőtérről az állami autón (Volgán?) befelé jövet megnyugszom. Undoknak undok (hiszen nagyot hall, nemcsak sántít!), viszont hasonlít Nagyapira. A felesége pedig (aki persze nem egészen a felesége, hiszen Elsa Morante a felesége), szóval Dacia Maraini: szép és fiatal és kedves.
Moravia Budapesten: tűri, hogy reggeliztessék, vacsoráztassák, kocsikáztassák, kérdezgessék, bosszantgassák. Tűri, éppen hogy. Undok, szó, ami szó.
Nem érdekli a halászlé, az Esti Krónika, a bugaci műcsikós és Aczél György. (Társalognak azért, de sosem tudom meg, miről: Aczélhoz külön tolmács, tanszékvezető dukál.)
Érdekli viszont Jancsó. Filmgyári különvetítés: Jancsó provokatív piros kokárdásan mögénk ül, és – mert zavarba jövök: mit is fordítsak, mit ne a citátumokból és nép- és mozgalmi dalokból – értelmező kivonatolásba kezd. (Emlékezetes olvasati lecke: gondolj mindig a legegyszerűbbre, arra, ami mindjárt az eszedbe jutott, de rálegyintettél, mivelhogy túl kézenfekvő volt. Johnny is my darling, my darling, my darling...) És: Fotográfia a Horizont(?) moziban. Sok a beszéd, és Zolnay nem ül mögöttünk; pedig súgni nem elég, szinte ordítani kell Moravia fülébe, merthogy süket. Nézők ülnek mögöttünk (érdekes, mintha tömve lett volna a mozi), és dühöngenek, mit pofázok annyit az öreg manusnak. És: Petőfi ’73, Pesthidegkúton, a Kultúra moziban; az öreg manusnak ez tetszik a legjobban. Mert hogy benne van minden: 48 is, 56 is, és persze 73 is, Petőfi téri rendőrattakostul, mindenestül, úgy, ahogy (talán tőlem is) hallhatta. Lett is belőle filmlevél az Espressóban és (hírlett:) baj, itthon, Kardos Ferenc körül.
A legfőbb programpont és feltehető úticél azonban, Déry. A Niki írója. A nemzetközi írószolidaritás börtönből szabadult kitüntetettje. Boldogtalan kedvezményezettje mindannak, ami nem Moravia világa. Fennkölt művek irigylésre méltó szerzője. (E. Siciliano: „Mindaz, ami túlságosan valódi, épp azért ingerli Moraviát, mert túlságos valódisága folytán kiszámítható és középszerű; ingerli őt annál is inkább, mivel az ilyesmi önnön életének a valóságát jeleníti meg, amelyet ő bevallottan nem szeret, amely ellenszenves neki, mert megkötötte, mert nem engedte, hogy megírja ama fennkölt műveket, amelyeket írni szeretett volna”.)
Irulva-pirulva kérem: hadd vegyem fel magnóra, amit beszélgetnek. Csodálkoznak, de megengedik. Amúgy is téglának néztek? Ez nem túl valószínű. Inkább arról van szó, hogy nem számítok. Huszonkét éves vagyok.
Franciául folyik a társalgás. Déry magyarul is raccsol, jól áll neki a francia beszéd. Moraviára meg ráfér: beszéljen egy kicsit ő is mások nyelvén.
...Utóbb, otthon derült ki, hogy bedöglött a magnóm: valamiért villámgyorsan kimerültek benne az elemek. A szövegnek csak egy töredéke érthető. Onnantól fogva, hogy besündörgött Déry kiskutyája – amiért is a néhai Nikire, majd pedig ötvenhatra és a börtönre terelődött a szó –, a felvétel egyre gyorsuló csipogássá torzult.
Az utolsó napon összeszedtem magam, és megkértem Moraviát, hogy kárpótlásképpen szánjon még rám egy fél órát, mondjon nekem magnóra ezt-azt, amit ennek-amannak már elmondott a budapesti napok során. Hoztam magammal hálózati zsinórt: a magnó ezúttal jól működött.
Huszonkét évesen fogalmam sem volt, hova fordulhatnék az elkészült „interjúval”, így hát sehova se fordultam vele. A kazettát tizenhét éve őrzöm
I.
MORAVIA Jancsót, azt ismerem.
DÉRY Jancsót? Igen?
MORAVIA Ön is ismeri?
DÉRY Igen.
MORAVIA Jó rendező.
DÉRY Igen, igen,
MORAVIA Önnek sok könyvét megfilmesítették?
DÉRY Hogy?
MORAVIA Készítettek filmeket az ön műveiből?
DÉRY Na igen, de nem Jancsó. Csak két ilyen filmet csináltak. Az egyiket vagy húsz éve, és most, két-három éve. Két novellámból készült a másik, Szerelem a címe.
MORAVIA Emlékszem, igen: hazatér valaki a börtönből... Abból csináltak filmet?
DÉRY Igen. Ezek szerint ön látta a filmet?
MORAVIA Nem, én a novellát olvastam. A filmet nem láttam.
DÉRY Akkor ez így még hízelgőbb...
MORAVIA Le van fordítva olaszra.
DÉRY Szóval ebből csináltak filmet, méghozzá nagyon jót. Én nagyon igényes vagyok, különösen, ha filmekről van szó, mert általában nem szeretem a filmeket, de ez a film jól sikerült. A Szerelem.
MORAVIA Tehát ez a film címe: Szerelem?
DÉRY Igen.
MORAVIA Ki rendezte?
DÉRY Makk Károly.
MORAVIA Bemutatták már?
DÉRY Már nem is játsszák. Két-három éve játszották.
MORAVIA Na, aztán mostanában olvastam – illetve újraolvastam – az ön Niki című kisregényét.
DÉRY Nahát, maga csak olvas, olvas!...
MORAVIA Itt van nálam a könyv, írjon bele nekem valamit.
DÉRY Jaj, ugyan...
MORAVIA Ez az olasz fordítás.
DÉRY Igen, ismerem ezt a kiadást. Meglepett, hogy fekete kutyát tettek a borítójára...
BÖBE (Déry felesége, magyarul) Szegény, rengeteget dedikálhatott.
ÉN (B. I., magyarul) Megrohanták a könyvesboltot, és rendőröket kellett hívni. Aztán a rendőrök majdnem megverték a feleségét...
MORAVIA... Igen, sokat dedikáltam. Egészen megfájdult a kezem. Mintha valami énekes vagy együttes érkezett volna. A Beatles...
DÉRY Látja? Magyarországon még olvasnak könyveket.
MORAVIA Nem úgy, mint Olaszországban.
DÉRY... Én nagyon keveset olvasok.
MORAVIA Régebben, mondjuk, úgy harminc éve is olvastak az emberek Magyarországon?
DÉRY Sokkal kevesebbet. Bár nem tudom biztosan, hogy most tényleg többet olvasnak-e, vagy csak a kiadók igazgatóin múlik, hogy több könyvet adnak ki...
II.
–... Kérdezzen, mert teljesen üres fejű emberrel van dolga. Egy üres lakás a
fejem. Én csak munka közben szoktam gondolkodni. A nap többi részében semmire sem gondolok. Kiürül a fejem.
– A múltkor azt mondta, hogy naphosszat szemlélődni szokott.
– Igen, de hát szemlélődni annyit tesz, mint nem gondolkodni.
– A szemlélődéshez koncentráció is kell, nem?
– A szemlélődés afféle kellemes álmélkodás... álmélkodik az ember a dolgok hihetetlen csodáján. Illetve... a szemlélődés amolyan ernyedtség, gondolat nélküliség, ami lehetővé teszi, hogy az ember a valóság teljességével kommunikáljon. Ha valami eszébe jut, vége a szemlélődésnek. Volt-nincs.... Én reggel szoktam dolgozni. És miközben verem az írógépemet, gondolkozom. Töröm-töröm a fejemet. Három óra hosszat egyfolytában. Akkor abba kell hagynom, máskülönben szétmegy az írógép. És attól fogva másnapig semmire sem gondolok.
– A szemlélődés csodáiról jut eszembe... Ön a múltkor Sztálint idézte, hogy ugyanis a költő...
–... „a lélek mérnöke”, igen.
– Na most, egy magyar költő, József Attila meg „az adott világ varázsainak mérnöké’’-ről beszélt. Tehát: csodák, varázs...
– Engem meglep, hogy Sztálin „a lélek mérnökei”-t emlegette, hiszen Sztálin nem hitt a lélekben. Pedig... a Szovjetunióban igenis hisznek benne. A novoszibirszki repülőtéren találtam egyszer egy könyvet. Az volt a címe hogy Marxizmus és... Szóval, valami marxista kézikönyv volt. Eléggé érdekesen, jól meg volt csinálva. Az egyik fejezet ezt a címet viselte: Lélek. Szóval, ők azt mondják: igen, a lélek létezik. Nem halhatatlan, de létezni tagadhatatlanul létezik. Mert például egy katonának, ugye, aki feláldozza magát a hazájáért, van lelke. Vagy, mit tudom én, a lelkesedés is arra vall, hogy van lelke az embernek. Nemcsak esze. A lélek elragadtatásra való készség, lelkesedni, érezni tudás, mit tudom én... Érdekes dolgok ezek. A marxizmus sohasem tagadta, hogy van lélek. Csak azt, hogy a lélek halhatatlan.
Kérdezzen még, mert különben...
– Az ember és a drog. A miről tegnap szó volt.
– Az ember énszerintem mindig is kábította magát. Olaszországban találtak olyan többmillió éves neandervölgyi-maradványokat, amelyek alapján ki lehet mutatni, hogy a neandervölgyi is használt kábítószert.. Borzasztóan unatkozott, és ezért kábította magát... De azért a drogkérdéssel csínján kell bánni. Egyrészt, ugye, a drog árt. Másrészt viszont mindig is köze volt a misztikus állapotokhoz. Például az indiai vallás, a Védák kezdeteikor létezett egy szórna nevű kábítószer, amit „Szórna istennek” is hívtak; Mexikóban manapság is létezik még valami hasonló. Ez a Szó-ma isten egy bizonyos fűféle volt, ami a Himalája lejtőin nő. A brahminok főzetet készítettek belőle, megitták, és egy olyan részegségszerű állapotba kerültek tőle, ami lehetővé tette, hogy kilépjenek az egójukból. Vagyis más szóval: a kábítószer, ahogy az alkohol is, lehetővé teszi az ember számára, hogy áttörje az egóját, azaz a „jellem-páncélját”, hogy úgy mondjam, az én határait, és kitárulkozzék a... a Kozmosz, a mindenség előtt.
– Én másfajta kábítószerekre is gondolok...
– Alkohol, szerelem, ez-az... Na, és a művészet. A művészi alkotás is eszköze a kábításnak. Az alkotás pillanatában a művész ledönti a saját... szóval, nincsenek többé korlátai. Egészen biztos, hogy ezt hívják ihletnek. Ami nem más, mint az Én társadalmilag csinált korlátainak a ledöntése. Mert hát az Én, az egy társadalmi tény, ugye. Az ihlet tehát odaadás: átengedi magát az ember a határtalan mindenségnek.
– Nem önáltatás-e ez a költő, a művész részéről?
– Nem, nem önáltatás. Ez... ez valóság.
– Nem kábulat?...
– Nem, nem az... Illetve... Freudnak nagyon igaza volt valamiben. A kereszténység egy belső dialektikát gerjesztett az emberben; jó és rossz, Isten és ördög, ésatöbbi. Rendben. Na most, a polgári kultúra egyszer csak véget vetett ennek a dialektikának... A romantikus szerelem, ugye... A polgárembert egyféle fából faragták. Nincs benne külön jó meg rossz: egységes egész az ember. Freuddal viszont ismét megtörténik egy bizonyos keresztény típusú különválás. Az ember belsőleg elkülönül tudatalattira, énre és felettes énre. A felettes én micsoda? Ugyanaz, ami a társadalom; tehát a társadalom szokásai, a társadalom eszményei. Az én a közvetítő szerepét játssza, a tudatalatti és a felettes én között. Na mármost: a misztikus, kábult állapotban mi történik? Felszabadul a tudatalatti. És kapcsolatba lép egy nagyon titokzatos valamivel, amit úgy hívnak, hogy... a kozmosz ereje. Ez nagyon hasonlít a kínai tao gondolatához, amely azt mondja, hogy az ember engedje át magát a mindenség hullámainak. Ne álljon ellen, hanem engedje el magát, sodródjék a világ erőivel, mint valami áramlatban, folyóban. Na mármost: mi az, ami lehetővé teszi az ilyen önfeladást, az én megtörését? A kábítószer, az alkohol, a zene, a szerelem, a művészi ihlet, ilyesmi, igen. Érdekes például, hogy csak egy művészet esetében beszélnek bolondokról, és ez a zene. Azt mondják: „zenebolond”. Festészet-, irodalom- vagy szobrászatbolondokról sosem esik szó. Csakis zenebolondokról, mivel a zene éppenséggel eleve olyan művészet, ami magával ragadja az embert, segít túltennie magát önnön határain. Ami kapcsolatot létesít közte és valami sokkalta hatalmasabb között.
– Thomas Mann Settembrinije arról beszél, hogy a zene politikailag gyanús...
– Hát igen. Mert lerombolja az ént, a társadalmat az emberben. De persze a művészet ügy, ahogy van, gyanús. Na már most, ez a drognak a pozitív hatása. Van viszont negatív hatása is, ami nyilvánvalóan romboló hatás... A drog el is pusztíthatja az embert. Kikezdi, elpusztítja.
– A művészet is?
– Igen, ez nagyon érdekes: hogy veszélyes dolog ám kilépnie az embernek az énjéből! Kockázatos. Mert, ugye, megszabadulni az énünktől, a társadalmi kötöttségeinktől, mindattól, amit a társadalom elvár tőlünk: ez nem könnyű, hanem veszélyes és nehéz dolog. A művésznek tehát semmi szüksége külön kábítószerre. Másrészt a műélvezet is olyasmi, aminek kábító hatása lehet. Külső eszköz az embernek az önmagán való túllépéshez.
– A művészetnek is megvannak azért a maga társadalmi kötődései...
– Igen, de azok egyáltalán nem olyan erősek, mint hinni szokás. A művészet társadalmi jelenség. De a művészet társadalmi feladata az, hogy társadalomellenes legyen. Illetve, hogy a társadalmisága ne olyan legyen, mint a bürokráciáé, a hadseregé, vagy a bírói testületeké. Az álom része az emberi életnek, igaz? Hát persze. Ha nem álmodnánk, élni sem tudnánk. Meghalnánk. Csakhogy az ébrenlét ellentéte mindenképp társadalomellenes! Az ébrenlét idejét az ember a hasznosságnak, a munkának szenteli. Az alvás az álom ideje: tehát titokzatos erőké; ezektől viszont meg kell szabadulni. Ha nem szabadulnánk meg tőlük, bele is halnánk. A művészet biztonsági szelep olyan, potenciálisan társadalomellenes erők számára, amelyek pontosan azért válnak mégis társadalmiakká, mert művészetté válnak. Vagyis, más szóval: a művészetnek épp az a társadalmi funkciója, hogy ne legyen társadalmias.
– Illetve: hogy magasabb szinten legyen az?
– Sokkal magasabb szinten. Negatív, dialektikus értelemben... A művészet legszembeszökőbb tulajdonsága, ugye, az, hogy haszontalan. Mert hát mire jó a műélvezet? Nem fiadzik pénzt, nem egy praktikus dolog. Az a haszna viszont igenis megvan, amiről én itt beszélek: hogy a művészetet szemlélő ember kilép önmagából. Igen, a művészet haszna egy magasabbrendű haszon.
– Erről eszembe jut az „esztétikus társadalom”.
– Igen. Azt mondtam a múltkor, hogy a társadalmi kérdéseket esztétikailag kéne megoldani. Hogy miért? Azért, mert az esztétikus társdalomban válik leginkább lehetővé, hogy az ember kilépjen az időből... Az a munkás, aki egy futószalag mellett mindig ugyanazt a mozdulatot végzi, függ az időtől. A munkás alig várja, hogy ez a függés megszakadjon. Ilyen az elidegenedett és haszonelvű társadalom, mert hiszen a munkás azért dolgozik, hogy pénzt keressen. Igaz? Ha viszont festeni vagy írni kezdek, már nem érzékelem az időt. Kilépek belőle. És ettől a pillanattól fogva már nem is dolgozom, hanem játszom. A játéknak az a lényege, hogy az ember kilép az időből. Ahogy a kutyák is, mondjuk, ha kergetőznek. Mármost a művészet, az esztétikai megoldás forrása épp a játék. Ha mindnyájan szabadok volnánk, akkor egyúttal művészek is volnánk mind. Játszanánk. A művészet pedig: szabadulás az időtől. Az olyan társadalom, amelyben az idő nem sokat számít, szépen oldotta meg a társadalmi kérdéseket.
– Van-e ennek köze ahhoz a bizonyos homo esteticushoz?
– Nézze: végülis miért mondom én azt, hogy a játék rávezet a szépségre? Megmondom. Azért, mert a játék felszabadítja az ember érzékiségét. Az esztétikus társadalomban az érzékiség már nemcsak a nemiségre vonatkozik, hanem mindenre. így hát az egész civilizáció esztétizálódik. Az esztétikus társadalomban tehát minimális a szexuális elnyomás. Hiszen az érzékiség egésze ki tud fejlődni a midennapos alkotásban. Athén ilyen értelemben esztétikus társadalom volt, mert kevés volt benne az elnyomás. A protestáns civilizáció viszont csupa elnyomás, tehát csúnya. A kommunista civilizáció is, az, ami Oroszországban van. Nagyon represszív, nem szép.
– Ön regényeket ír, „esszéregényeket”, ahogy ön mondta, és a folytonos bírálatot tekinti egyik legfontosabb feladatának. Mit tenne egy „esztétikus”, egy igazán szabad társadalomban?
– Esszéregényeknek ott nem lenne helyük. Egy ilyen társadalomban a regény áttérne a közvetlen ábrázolásra. Ahogy Homérosz csinálta, ugye. Homérosz nem volt esszéista. Dante... Proust, az igen. Ő éppenséggel vitatkozik a valósággal, kritizálja. Az esszéregényben nyilvánvaló, hogy válságba került a valóság fogalma. Az ember nem hisz többé a valóságnak, és ezért magyarázni próbálja. Ez a forma eszméjének a válsága, ami egyúttal a valóság eszméjének a válsága is. Az esszéista módszer gondolati közvetítést jelent az érzékiség és a tárgy között. Mivelhogy a közvetlen ábrázolás többé nem létezik...
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1791 átlag: 5.48 |
 |
|
