KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/szeptember
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Kedves Olvasó!
• N. N.: Filmvilág névtár 1958–1979–1999
• Schubert Gusztáv: 2019. Filmodisszeia

• Lengyel László: Magyar glóbusz Ezredeleji beszélgetések
• Szilágyi Ákos: Magyar glóbusz Ezredeleji beszélgetések
• Jancsó Miklós: Levél H. Gy.-hez
• Bikácsy Gergely: A Fénybarlang Jónás, aki 2025-ben lesz huszonöt éves
• Kömlődi Ferenc: Jövő-Bábel A lineáris történelem vége
• N. N.: A jövő – évszámokban
• Sipos Júlia: Húsz év múlva Beszélgetés 2019-ről
• Varró Attila: Anakronisztikus krónikák Beszélgetés Quentin Tarantinóval
• Takács Ferenc: Alice látomásországban Az utolsó multiplex
• Peternák Miklós: Abbahagyni! A végeken túl
• Herpai Gergely: Greta Garbo overdrive Számítógépes játékok: a 2019-es széria
• Tillmann József A.: Az avatárok eljövetele Egy leendő ladomi leletből
• Bóna László: Égi csatornák Mennyei hírek
• Karátson Gábor: Elveszve egyetlen egyenesben Búcsú egy ígérettől
KRITIKA
• Herpai Gergely: Kasztok párbaja Csillagok háborúja – Baljós árnyak
• Beregi Tamás: Csillagok mágiája Star Wars-trilógia
LÁTTUK MÉG
• Bíró László: Kiruccanók A filmmúzeumok bemutatói
• Herpai Gergely: Az űrkommandó A filmmúzeumok bemutatói
• Kis Anna: Visszatérés a Paradicsomba A filmmúzeumok bemutatói
• Mátyás Péter: Ösztön A filmmúzeumok bemutatói
• Nevelős Zoltán: Tea Mussolinivel A filmmúzeumok bemutatói
• Varró Attila: Vadiúj Vadnyugat A filmmúzeumok bemutatói
• Hungler Tímea: 54 A filmmúzeumok bemutatói
• Vidovszky György: Drogosztag A filmmúzeumok bemutatói
• Pápai Zsolt: A Thomas Crowne-ügy A filmmúzeumok bemutatói
• Tamás Amaryllis: Gloria A filmmúzeumok bemutatói
KÖNYV
• Vasák Benedek Balázs: Montázs 2018 Szergej Mihajlovics Eizenstein: Montázs 1938
OLVASTUK
• Galambos Attila: Magyaros rétestészta
• Spiró György: Média-beszélők
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: A ti KÉPMAGNÓtok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Csillagok háborúja – Baljós árnyak

Kasztok párbaja

Herpai Gergely

Gyermekkorunk modern meséje elvesztette ártatlanságát: már nem a jó és rossz, hanem kasztok küzdelméről szól.

 

A filmkritikusok által sokat emlegetett tény, hogy a Csillagok háborúja valójában nem igazi sci-fi: George Lucas már az 1977-es negyedik részben is tudatosan próbált távolodni ettől a „beskatulyázástól”. „Állandóan körleveleket írtunk – emlékszik vissza Lucas – nehogy a filmet sci-finek nevezzék; a műfaja űrfantázia („space fantasy”). A megnevezésből kiderül: a Star Wars-sorozat valójában vérbeli fantasy – bár ez igazából csak az űr-eposz legújabb és legelső részéből derül ki.

A fantasy gyökereit Tolkien A Gyűrűk Urából és a hetvenes évek közepén (tehát nem sokkal a Star Wars elkészülte előtt) az amerikai egyetemeken egyre elterjedtebb és népszerűbb szerepjátékokból meríti. A játékos egy olyan képzelt világban bolyonghat társaival együtt, amelyet sárkányok, hosszúfülű elfek, hobbitok, törpék uralnak – rettenetes szörnyekkel kell megküzdenie, mesés kincseket kell megtalálnia. Ezt a jól kidolgozott mesevilágot a szerepjátékokban rendkívül bonyolult és szigorú szabályok határolják be: az egyik leghíresebb rpg (role playing game), az AD&D szabálykönyve több száz oldalból áll, a különféle bővítésekről már nem is beszélve.

A fantasy stílus egy másik műfajban, a kalandregényekben érvényesült leginkább: A Gyűrűk Ura után egyre több ilyen bestseller jelent meg az amerikai könyvesboltok polcain.

 

 

És az alkotó elsőként megteremté a világot...

 

Az „egyszerű” történelmi kaland és science fiction történetek és a fantasy stílusú regények/filmek kiagyalóinak alkotó munkájában alapvető különbség van. Az előbbiekben a hősök közti konfliktus központi helyen szerepel – a (forgatókönyv)író maximálisan a szituációkra, a karakterekre koncentrál, és általában kevesebb gondot fordít a szereplőket körülvevő környezetre. Ezzel ellentétben a fantasy mesélője elsőként nem a sztorit találja ki, hanem heteket, hónapokat tölt azzal, hogy megteremtse azt a fantázia szülte Világot, amelyben a történet játszódik. A mű során univerzumának földrajzát, törvényeit, szokásait, történelmét folyamatosan „adagolva” ismerteti a befogadóval. Ha elég ügyesen, érdekesen tálalja, szinte észrevétlenül kötődni kezdünk ehhez a virtuális világhoz – előfordul néha, hogy sokkal jobban, mint magukhoz a szereplőkhöz.

A fantasy sztori alkotójának – részben a fentebb vázoltak miatt – nagyobb szabadságtere van, mintha „szimpla” kalandtörténetet írna. Nincs rákényszerítve folytonos „magyarázkodásokra”: amikor a világot és annak mitológiáját már „betanította”, a folytatásokban már nyugodtan a mesére, a karakterekre koncentrálhat.

Egy hagyományos kalandfilmben általában a film egész első része arról szól, miért gyűlöli egymást a pozitív és negatív főszereplő. A főhős legtöbbször még a végső párbaj során is elordítja magát: „Megölted az apám, te kutya!” – így biztosan tisztában vagyunk az alapproblémával.

Ezzel szemben a fantasy konfliktusai eleve adottak: a döntő leszámolás során már ismerjük a miliőt, a törvényeket, az egymással szemben álló – vagy szövetséges – népeket, családokat, kasztokat – a két ellenség mozgatórugóit.

Amikor Dűnében Paul Atredis/Muad’Dib összecsap Feyd Rautha Harkonnennel, a konfliktus oka egyértelmű: ellenséges család sarjai, és a küzdelem kimenetelének tétje a trón – a párbaj előtt nem is találkoztak.

Hasonlóan a Dűnéhez, amikor a Baljós árnyakban Qui-Gon és Obi-Wan találkozik Darth Maullal, semmit sem kell szólniuk ahhoz, hogy tudjuk, miért vívnak meg egymással. Itt is kasztok párbajáról és nem egyének harcáról van szó: Qui-Gon-ék összesen kétszer harcolnak a Fekete Jedivel. Itt sincs szükség magyarázkodásra – mivel jól ismerjük az egész Star Wars univerzumot (Lucas gondoskodott róla), nagyon jól tudjuk, hogy a Jedik ősidők óta a fekete Sith lovagok ellenségei.

 

 

Fantasy-free mozivásznak

 

Filmen eddig inkább e műfaj olyan populárisabb válfajaival találkozhattunk, mint a heroic fantasy (Conan, a barbár) vagy a mesésebb, inkább fiatalabb korosztálynak szóló „matinéfilm”-szerű Willow, vagy SárkányszívTolkien vagy az AD&D világa még sohasem jelent meg mozivásznon.

Nem véletlen ez a „mellőzés”. A hetvenes-nyolcvanas évek amerikai társadalma még nem igazán vágyott ilyen „sokrétű” mesékre. A hetvenes évek végén, nem sokkal a vietnami kudarc után, a punkok, a „szelíd motorosok” és a Doors a drog szabadságát és az abszolút anarchia kultuszát hirdették. Az általános depresszió közepette mindenki a Csillagok háborúja elemi erejű, egyszerű meséjére vágyott, amely a fehér ruhába öltözött jó és a rovarszerű fekete páncélba bújt rossz összecsapásáról szólt, s egy épphogy felskiccelt világban játszódott.

Többek között ez volt a titka a Csillagok háborúja sikerének, és ezért volt hatalmas kudarc David Lynch 1984-es Dűnéje, amely az első komolyabb kísérlet volt egy komplexebb space-fantasy megfilmesítésére, árnyaltabb jellemekkel, szerteágazóbb konfliktusokkal (Lucas nem véletlenül figyelmeztette Lynchet: Frank Herbert műve túl nagy falat, megakadhat az amerikai mozinézők torkán).

A Dűne bukásáról persze nemcsak a közönség „tehet”: egy bonyolult szabályrendszer uralta összetett világot nagyon nehéz filmen visszaadni, anélkül hogy ne kelljen a narráció segítségével állandóan magyarázkodni, ez pedig Lynchnek sem sikerült.

 

 

Szekták, fan-klubok, szerepjátékosok

 

A kilencvenes évek amerikai mozinézője egészen másfajta világképpel rendelkezik. Túl van már a „beavatáson”: ismeri az alapkonfliktusokat, és már nem igazán azonosul velük. A frusztrálóan unalmas valós világ helyett rengetegen választják a különféle szekták, fan-klubok, „élő” vagy számítógépes szerepjátékok mesterségesen generált univerzumait.

A Csillagok háborúja eposzának első része, a Baljós árnyak, szakítva az alig definiált, egyszerű, fekete-fehér világgal, erre a multi-kulturális valóságra utal.

Az első három részben a konfliktusok, az ellenfelek még meglehetősen sarkítottak: a mindent elnyomó, diktatórikus, szadista, gonosz birodalom (amely képi világában némileg a nácikat idézi) ellen harcolnak a „lázadók”: a jók. A Jedik egyfajta felszentelt keresztes-lovagként, az igazság bajnokaiként szerepeltek. Annyira átitatja őket a jóság (az a bizonyos „Erő”), hogy amikor meghalnak, nem is hagyják maguk után földi maradványaikat: testük „elillan”, lelkük azonnal a túlvilágra távozik.

Ez a leegyszerűsítés a szereplők karakterén is nyomot hagy. Luke Skywalker a naiv, hősies fiatalember a mesék legkisebb királyfiára hasonlít; Obi-Wan Kenobi, a jóságos, bölcs, öreg remete pedig önfeláldozásával, mártírként már-már biblikus jelleget ölt, s jó szellemként lebegve állandóan tanácsokkal segíti Luke-ot. (Ezen a téren az egyetlen „elhajlás” a cinikus fenegyerek, Han Solo figurája – de a Csillagok háborúja legvégén, amikor Luke felelősségre vonja önzése miatt, először megszeppent gyerekként kiáltja Luke után a Jedik híres jókívánságát, végül ő is gyorsan megtér a jók oldalára.)

A Baljós árnyakban már a bevezető szövegből kiderül, hogy itt összetettebb világról van szó: nem a Jó és Rossz, hanem egy, bár demokratikus, mégis korrupt, széthúzó köztársasági szenátus áll szemben a kereskedők kapzsi és ostoba, de igazából ártatlan szövetségével. A konfrontáció okát ugyanis a demokrácia működésképtelenségében kereshetjük: a kereskedők egy igazságtalan adótörvény kivetése miatt, kétségbeesettségükben vesznek blokád alá egy ártatlan bolygót. Kapzsiságuk, szűk látókörük miatt képtelenek belátni, hogy a vesztükbe rohannak, amikor elfogadják a Sith lovag, Darth Sidious segítségét (aki ebben a részben még nem az a szadista diktátor, amilyenné majd az ötödik részben válik: ravasz és ügyes öregember, aki kihasználja felkínálkozó lehetőségeket – ez Terry Brooks regényéből világosan kiderül).

A Jedik szerepe sem egyértelmű ebben a politikai harcban: a két főszereplő nem elhivatottságból, hanem egy egyszerűnek tűnő rutinküldetés révén, véletlenül keveredik bele a harcokba. „Rendjük” inkább egy feltűnően nagy hatalommal és mágikus képességekkel rendelkező szektára, nem pedig jóságos bölcsek tanácsára hasonlít.

A szereplők is összetettebb jellemek. A segítőkész és kicsit minden-lében kanál Qui-Gon állandóan konfliktusba kerül rendjével, és tanítványával, a „trainspottingos” Ewan McGregor által alakított Obi-Wan-nal, aki arisztokratikus rasszizmusával megveti az idősebb Jedi által felkarolt „nevetséges életformákat”. Messze vagyunk a Luke Skywalker-féle tisztaszívű fiatal hősöktől, és szinte rá sem ismerünk a Csillagok háborúja bölcs Obi-Wan-jára.

 

 

Tét a feketére

 

Ez az „erőfelállás” tehát a nem az egyszerű mesék jó-rossz konfrontációit idézi, hanem a fantasy szerepjátékok világát, ahol mindenki lehetőséget kap arra, hogy olyan jellemű karaktert alakítson ki, amilyenhez kedve támad – valódi tulajdonságaitól függetlenül. A papucsférj vagy a túlságosan is szüleinek alárendelt, jó gyermek végre kedvére kiélheti magát egy „kaotikus gonosz” elf mágus bőrében...

A számítógépes játékokban az utóbbi időben különösen nagy kultusza támadt ennek a Doktor Jekyll/Mister Hyde-féle kedélyvilágnak: miután egy akció- vagy stratégiai játékot végig küzdöttünk a „jók” oldalán, leghőbb vágyunk, hogy a kipróbáljuk a másik oldalt is. A legelső ilyen program, a Dűne 2 óta szinte minden valós idejű háborús játékban lehetőséget kapunk erre: a legtöbbször már induláskor kiválaszthatjuk, melyik oldalon kívánunk harcolni.

A kompjuterjátékokhoz hasonló módon, a kilencvenes évek filmes mítoszainak már nem csak „jó”, hanem „rossz” hőseit is kultusz övezi. Míg a hetvenes-nyolcvanas években a nagyra nőtt, kövér, fekete cserebogárra emlékeztető, hatalmas ereje ellenére is komótosan mozgó Darth Vaderrel képtelen lett volna az ép ízlésű Star Wars rajongó azonosulni, a Baljós árnyak dinamikus, „dizájnos”, „rockeres” külsővel megáldott negatív főszereplőjét, Darth Mault egész biztos, hogy a Prodigy Firestarterjére beinduló fiatalok több százezrei fogják kultiválni – már most is Internetes home page-ek tömegeit szentelték csak neki.

Az erőviszonyok átalakultak. A jó és rossz harca mára már unalmas lett: ingerszegény világunkban egymás után – sőt néha egyszerre – szeretnénk kipróbálni mindkét oldalt. A rossz érdekes, eredeti, a jó pedig csak akkor izgalmas, ha már a rosszra is ráuntunk! Erre a filozófiára mi sem jobb példa, mint például a Bullfrog Dungeon Keeper című stratégiai játéka: egy olyan kazamatarendszert építhetünk ki és irányíthatunk benne, amelyben a gonoszt alakítjuk, szörnyeknek parancsolunk és a hozzánk beáramló lovagokat, törpéket, tündéreket (a hagyományos fantasy sztorik klisészerű hősei) halomra irthatjuk, vagy meg is kínozhatjuk. Ha az utóbbi sikeres lesz, a jólelkű hősök átállnak a mi gonosz oldalunkra – így „pervertálva” őket már sokkal izgalmasabb irányításuk!

A Baljós árnyak végső, vérre menő küzdelmében egyszerre azonosulunk mindkét oldallal és egyikkel sem. Ugyan elámulunk a két Jedi lovag vívótehetségén, átérezzük a tusa jelentőségét, de már nem a jó és a rossz örök harcát éljük át benne, hanem két egymással szemben álló kaszt „szakembereinek” párbaját. Az Erő jó oldala mellett immár tényleg vonzó lett a sötét is – ne lepődjünk meg, ha a moziban mellettünk ülő a másik félnek szurkol...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/09 52-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4571