Jónás, aki 2025-ben lesz huszonöt évesA FénybarlangBikácsy Gergely
Jónás junior vagyok, a Fénybarlang segéd-mozigépésze. Itt születtem, és itt nőttem fel a föld alatt. Azelőtt Elza mozigépész vetített, most, amióta elment, én vetítek. Jónás, aki 2025-ben lesz huszonöt éves.
„In the year 2525”… – A Fénybarlangban állandóan ez a régi dal szól a szünetekben. Sok emelettel a föld alatt, tökéletes hangtompítással az szól itt, amit csak akarunk. 2019 szeptembere van, de ez számunkra csak üres és tartalmatlan naptári adat. Fönt biztos fontosabb dátum. Kint, a fölöttünk levő világban vajon milyen lehet az élet? Csak annyit tudunk róla, hogy repülőgépek járőröznek minden város felett és minden percben légiriadó-gyakorlatokra riasztják az embereket. Nekünk itt lent, a Fénybarlangban mindegy. Olyan a világ, amilyennek mi akarjuk, mi ugyanis filmekből ismerjük. Érdekes a világ.
In the year 2525… Nekem tetszik ez a mélabús jövőnosztalgiát (vagy ijedelmet?) tempós vidámsággal álcázó ősrégi dal, de a nagyon távoli jövő, 2525 nem mond semmit. Pedig szeretem a patetikusan csengő kerek számokat, a teatralitást, a búcsút, a születést, az ünnepélyesen elfújt születésnapi gyertyák füstjét, állítólag 19 évesen is kamasz vagyok még – így hát azt énekeltem volna legszívesebben: „In the year 2025”, legalább már én is huszonöt éves lennék.
Elza mozigépészt, aki megtalált és felnevelt itt a Fénybarlangban, egy nap behívták „fenti szolgálatra”. Elvitték valami fenti moziba színesfilm-vetítőnek, vagy az épülő katonai Hold-bázisra, mert csak ő tud fekete-fehér szalagot vetíteni hagyományos gépen. Nincs is több hagyományos gép. Amióta a múzeumban megrongálták, ott sincs, csak itt nálunk a Fénybarlangban meg a Hold-bázison. (Gyanítom, ott rosszban sántikálnak, tán a régi kópiák megváltoztatásán.)
Nincs meg minden kópia. Volt állítólag egy olyan film: Jónás, aki 2000-ben lesz 25 éves. Az a Jónás apám lehetne; gyanítom, valóban ő az. Szeretném megnézni ezt a filmet, milyen volt apám.
Talált gyerek vagyok. Még békeidőben, a Barlang mozi előtt találtak, és mert épp a Jónás, aki 2000-ben lesz 25 éves vetítéséről jöttek ki a nézők, a jótékony művészfilm-rajongók, mozi-kékharisnyák, a kórház belegyezésével Jónásnak neveztek el.
Mikor megkezdődött az Örök Háború (már rég megkezdődött, csak akkor hirdették ki ünnepélyesen, sőt ki sem hirdették, csak minden ünnepélyesség nélkül így kezdték nevezni, előbb az emberek, később az újságok is), mikor már rég tartott az Örök Háború, az „öhá”, a Barlang mozit ünnepélyesen Fénybarlangnak neveztük el, és levonultunk a mélyébe. A múlt század végefelé a szüleink nagyon szerették az Örökmozgót, de arra már senki nem emlékszik, hogy valamikor, még régebben, itt a Barlang moziban volt a Filmmúzeum. Egy ideig Broadway lett a neve, ezt a feliratot én téptem le, van egy fénykép is róla, a Szélfiúval, az egykori cannes-i rövidfilm-nagydíjassal ketten téptük le, Elza azt mondta, olyanok vagyunk rajta, mint Godard és Saura 1968-ban, amikor letépték a cannes-i fesztivál vetítőjének függönyét.
A Fénybarlangot mi úgy alapítottuk, hogy legyen benne jó sok kisterem. Aztán egyre lejjebb kényszerültünk, a katonai parancsnokság nemcsak beköltözött, de terjeszkedett is. Lebontották a Szörény Rezső-termet, a Tarr Béla-termet, a Fehér György- és a Jeles András-termet. Most már csak a Grunwalsky-terem a miénk, itt vetítünk fekete-fehér filmeket.
Egyre gyakrabban jön le inspekciózni Schulberg producer és forgalmazó a Fénybarlang átalakításának tervével. Amikor Elza mozigépészt behívták, azért jött, hogy ellenőrizze Elza vetítési naplóját és munkatervét. Elza rám bízta feljegyzéseit, én meg jól elrejtettem őket egy John Cassavetes nevű rendező Arcok című filmjének dobozaiba. Schulberg producer úgy utálja ezt a rendezőt, hogy hozzá sem nyúlna a dobozokhoz. Egyszer majd elrendeli a megsemmisítésüket, akkor Elza feljegyzéseit át fogom rakni a Sátántangó dobozaiba.
Elza ilyeneket jegyzett fel a füzetébe: „A fény hátbatámadja a sötétséget.” (Godard), „Előretolt fényőrség” (Grunwalsky). „Még több gegent!” Ez is Grunwalsky. Elza szerint a gegen ellenfényt jelent, ami különleges mélységet tud adni a képnek, és Grunwalsky kedvenc eljárása volt. Godard és Grunwalsky tekercseit már rég elrejtettük Schulberg producer elől. Lehet, hogy sohasem hallott róluk, de nem árt az óvatosság. Wendersről például hallott, mert egyik látogatásakor ordítozni kezdett: „Valami cselekményt, valami sztorit, az istenért, és nem fekete-fehérben, mert lövök!” Kesztyűt húzott, és elvitte A dolgok állása tekercseit.
Állítólag Párizsban, a Louvre-piramis alatt, ahonnan átjárás van az egykori Beaubourg mélygarázsaiba, működik még egy olyan vetítő, mint a Fénybarlang, (Jean Vigo-terem), persze ez csak kósza hír, senki sem ellenőrizte. Az biztos, hogy itt Budapesten mi még létezünk. Sőt, jogunk van bérletes előadásokra. Csak havi bérletet lehet venni, és a bérletes műsorokban havonta minimum ötször a 2001-ben Oscarok Oscara életmű-díjat kapó Kevin Costner és a 2002-es Arany Necctrikó Gála hollywoodi Halál-díjasa, Bruce Willis filmjeit is be kell venni. Az előadások nem szerepelnek a hivatalos moziműsorban, reklámunk nincs, kritikát nem írnak a programjainkról, de a bérletesek jöhetnek. A „Fénybarlang bérletesei” – állatóvodaként, kuriózumként tartanak bennünket számon. Lesz idő, hogy turistacsoportokat vezetnek ide, a föld alá, nyilván gázálarcban.
Mégis írnak rólunk. Schulberg producer a Quadrophon Cinema című Hollywoodban szerkesztett „európai szaklap” magyar változatában „Fényrenegátok” címmel számol be rólunk: „sötét teremben dacolnak a quadrophon hangzással… Némafilmmel és fekete-fehérrel forgatják vissza a történelem kerekét… Örök harcban álló Univerzumunk meddig akarja támogatni a fekete-fehér Fényrenegátokat?” – fejeződik be a cikk. Azt szeretném, hogy erre hivatkozva vegyük is fel ezt a csoport-nevet, tűzzünk ki jelvényt magunkra. „Fényrenegátok?” Fénygenerátorok – így is lehet érteni.
Az a hír terjed, hogy jövőre, 2020-tól majd csak videón szabad vetíteni, a celluloid-tekercseket mind elszállítják. Elza mozigépész feljegyzéseinek hála, az idei programot még a celluloid-filmből tudtam összeállítani. Nem hiszem, hogy engedélyezni fogják. A tervem: „9 ÉS FÉL – Kilencessel a filmművészetben”
1919: Megalakul a United Artists (Griffith, Fairbanks, Pickford, Chaplin)
Letört bimbók
Arne úr kincse
Pola Negri (Lubitsch Mme Dubarry), Gloria Swanson,
Gance: J'Accuse
Decemberben forgatják a Dr. Caligarit.
1959: Dolce vita, Négyszáz csapás, Hiroshima, Zsebtolvaj. USA: elkészül a Psycho – Mexikóban Buñuel Nazarinja (és ez mind fekete-fehér).
Szerintem a Nyolc és fél a filmművészet fordulója, mert jelképesen ez az utolsó fekete-fehér film. Utána még pár évig gyártottak és forgalmaztak ilyesmit, de '65 után már alig, s az évtized végére megszűnt a fekete-fehér. Ma a legnagyobb devianciának számít. Schulberg doktor szerint az a helyzet, hogy aki sok fekete-fehér filmet néz, az színesben álmodik, s ez roppant veszélyes lehet. Hogy miért, nem fejtette ki. A színesfilmek nézői nem álmodnak, ez orvosi, biológiai tény, még ha az okát a tudósok gondosan titkolják is.
Mondanom sem kell, hogy Schulberg forgalmazó élesen ellenzi a vetítési tervet, szerinte 1979-cel kellene kezdeni a sorozatot.
Mondom neki, igaza van, nagyszerű alkalom lenne a megemlékezésekre, hiszen 79 nyarán halt meg Mary Pickford és Nicholas Ray. „Sohasem hallottam róluk, obskurus figurák lehettek – legyintett megbocsátóan. – Egyébként utánanéztem, barátom. A Szarvasvadász és az Apokalipszis, most éve volt 1979. Ezekre építsék az egész programot!” Jó, mondtam, de én bevenném a Shiningot, a Nők városát, a Stalkert. Mind 1979-es, és mindegyik színes film, tettem hozzá biztatóan. Ezt még megvizsgáljuk, hümmögött. „Legalább akkor az Alient és a Dühöngő bikát” – próbálkoztam. Erre végül kegyesen bólintott, a többire nézvést nem sok jóval biztatott.
Mielőtt távozott volna, mint egy Colombo, hirtelen visszafordult a lift ajtajából: „Nézze, barátom, 2019-et írunk, és ez nem kerek szám. Vajon mi ez a kilences bűvölet, azt hitte nem figyelek fel rá? Negyedszázados jubileumokat szoktak megünnepelni. Ezért nagy a gyanúm, hogy valami célzás lappang itt, utalás 1994 tájára, az utolsó forgalmazott fekete-fehér filmekre, Az én XX. századom, Sátántangó, Woyzeck, ilyesmi.
Fehér György még '97-ben is forgatott fekete-fehérben. „Ki az a Fehér György? Ja, akinek most vettük le a nevét a kisterem bejárata fölül? Különcök mindig voltak, és ma is megadjuk nekik a jogot, hogy saját pénzükből különcködhessenek. Különben is, miféle tempó élő emberekről termeket elnevezni?!”
Elza mozigépész titkos feljegyzéseiben olvasom, hogy a Szamuráj rendezője, Melville megjósolta: 2025 körül szűnik meg a hagyományosan értett „film” gyártása, akkor már ölni sem kell – vagyis a Fénybarlangnak még van hét szép éve, hét kövér esztendő.
Schulberg forgalmazó legnagyobb bánatára – mert színes film, tehát nem tud belekötni – legnagyobb és állandó sikerdarabunk a Delicatessen meg az Elveszett gyerekek városa. Van bennük sötétben látó kamera és éjjel látó szemüveg. Igen, a Fénybarlang egyik kultuszfilmje az Elveszett gyerekek városa, tán mert a víz mélyén, a föld alatt játszódik, mindenki sötétben él, és látni akar a sötétben. Elképedek, mikor megtalálom az egykori híres esztéta-pénzvilágszakember régi elmarasztaló cikkét. Az ország „legkedveltebb napilapjában” jelent meg.
Nevelőanyám, Elza mozigépész negyven éve született, 1979-ben.
Mindig arról beszélt, jobb szeretett volna előbb élni. Húsz évvel születése előtt – ma hatvan éve – 1959 szeptemberében, amikor a Dolce vitát forgatták, és a Kaland (vagy az Éjszaka?) moziba került.
Mégsem a Dolce vita, hanem A dolgok állása az utolsó fekete-fehér film. Elza mozigépész két éves csecsemő volt a bemutatásakor.
1979. szeptember 10-én született. A titkos ládában ott egy akkor induló filmlap első száma is. Huszárikról és Buñuelről van benne hosszú írás. Jaj, nehogy meglássa Schulberg forgalmazó és producer… Ő a Quadrophon Cinema olvasója.
Most hozzák a hírt, hogy a cannes-i fesztivál Ausztráliába, Sydney mellé költözött. Felépült New Cannes, ez az új hivatalos neve.
Ausztráliában különösen az izlandi filmes emigrációnak van hatalmas sikere. Megbámulják az izlandi fényeket, a kék és a fehér változatait. Azzal vesz le minden nézőt és kritikus a lábáról, hogy elképesztő fényeiről most már végképp nem tudni, Izlandot importálta Ausztráliába, vagy olyan fényeket teremt mindig, amilyet akar, s amilyet mások nem látnak. Fridrik Fridriksson jr. háromszor nyerte meg egymásután a Sydney-i Arany Kagylót. (Ezzel megelőzte a kétszeres Aranypálmás Kusturicát és Bille Augustot – velük mi lehet? Az agg Kusturica állítólag Hawai szigetén megnyerte a Turista-Reklámfilmek Jubileumi Csúcsfesztiválját.)
A Szélfiú, akivel együtt téptük le a Broadway mozi-feliratot, eltűnt. Barátom volt, idősebb testvéremnek hittem. Csinált egy rövidfilmet a szélről. „Mostanra kellene a pályám csúcsán lenni” – mondhatná az 1996-os cannes-i rövidfilm nagydíjas ma, 2019-ben. Most épp annyi idős, mint Jancsó volt a Szegénylegények premierjekor. (Na, abban aztán szintén fújt a szél. A magyar filmtörténet leghátborzongatóbb szélfúvása). Jancsóról mondják, hogy elég későn találta meg a tehetségét. A Szélfiú meg tán nagyon korán, még főiskolás volt. Teljes körsvenk. A fény megváltozik. Szél fúj. Tehetséges volt: rosszkor született?
Jónás vagyok, aki 2025-ben lesz huszonöt éves.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 895 átlag: 5.5 |
 |
|
