AmadeusMozart, a fakutyaFáber András
A film elején, az egyik első jelenetben allonzsparókás, kikent-kifent úrfi dömöcköl egy begyes hölgyecskét egy zongora alatt, a teremben rejtőzködő udvari komponista és karmester, Antonio Salieri nagy megbotránkozására (és némi irigykedésére). A fiatalúr, bizonyos Wolfi, mint nemsokára kiderül róla, az emberiség egyik legnagyobb lángelméje, Wolfgang Amadeus Mozart (1756– 1791), a fehércseléd, Stanci pedig nem más, mint a későbbi Mozartné, a részeges Weber-papa és a házsártos Weber-mama kisebbik leánykája, Konstanze.
Ezzel a virtuális háromszögkompozícióval máris exponálva van a film alapszituációja, ha nem is ügy, ahogyan az első pillantásra vélnők.
A film hat évvel ezelőtti bemutatója alkalmából külföldi kritikusok sokszor és sokhelyütt leírták, hogy az Amadeus témája: hogyan győzedelmeskedik nagyobb távlatban a lángész a „perc-emberkék”, az intrikus középszerűség fölött, mely alkalomszerűen arra is képes, hogy vesztét okozza. Hogy ne beszéljünk tovább rebuszokban: Mozart halála után nem sokkal röppent föl a legenda, melyet azután több művészi alkotás (például Puskin drámai költeménye, s nyomán Rimszkij-Korszakov operája, a Mozart és Salieri) segített tovább táplálni, hogy ugyanis Mozartot Salieri gyilkoltatta meg – irigységből.
A film láttán azonban igen valószínű, hogy tévednek mindazok, akik a tort ülő középszer ellen, a valódi művészi értékek védelmében készült hőskölteményt gyanítottak benne. A húsz éve Amerikában élő cseh filmrendező, Miloš Formán ugyanis sokkal jobb művész annál, semhogy egy ilyen, többszörösen visszaköszönő, romantikus klisét tegyen meg a cselekmény alapjának.
Tudjuk, hogy a zsenielmélet a feltörekvő, majd győzelmes polgárság énkultuszának esztétikai kivetülése (a francia Enciklopédia zseniről szóló címszavát maga Diderot tartotta fontosnak megírni), s az egyik legjobb Mozart-életrajz szerzője, Wolfgang Hildesheimer jóvoltából azt is tudjuk, hogy „Mozart mint kegytárgy a romantikusok találmánya”. Azt azonban, hogy mitől zseni a zseni, ma sem sejtjük.
Forman filmje sikerrel elkerüli a „lángész papucsban” közhelyeit, „az ember és a művész” (mutatis mutandis: élet és művészet) szembeállítását, a tévében pár éve bemutatott Wagner-sorozat, a Lisztománia vagy a valahai Montparnasse 19 révült szenvelgéseit. Az ő Mozartja infantilis, röhhencs figura (úton-útfélen felharsanó, fakutya-szerű vihogása külön tanulmányt érdemelne: hol gátlásokat leplez, hol pajkos szertelenséget árul el, hol csúfondáros kamaszvihogást imitál, hol pedig egy esendő embertestbe szorult isteni lélek feszengését fejezi ki), aki lupanárokban, csepűrágók és – főleg – ingerlő domborulatokban bővelkedő színésznek, no meg kellő számú borosflaska társaságában érzi magát a legjobban, amikor éppen nem szerez zenét. Szöges ellentéte mindannak, amit egy mai amerikai esztéta, Malcolm Cowley a „tüneti művész” megnyilvánulásai közé sorol, noha teljes mértékben tisztában van saját művészetének jelentőségével. (Erre utal a film egyik pompásan ironikus jelenetében a közismert anekdota megjelenítése, a találkozás a császárral: „Jó, jó, csak valahogy... túl sok benne a hang!” – „Épp annyi, amennyi kell, Felség!”) Sőt, nemcsak ő tudja pontosan, mennyit ér zenéje, hanem az udvari kegyekkel nálánál elhalmozott rivális, Salieri is, aki cselédlánnyal kémkedtet utána, sőt – s e ponton a Peter Shaffer kissé bulvár-ízű darabja nyomán készült film szánt szándékkal és tudatosan eltér a történelmileg hiteles tényéktől – maszkos-kámzsás álruhát ölt, hogy a Varázsfuvola komponálásával lóhalálában éppenhogy elkészült, súlyosan beteg, a túlfeszített munkától s a serkentőként fogyasztott szeszektől bódultán vizionáló zeneszerzőből – akár annak élete árán is – kipréselje utolsó remekművét, a Requiem-et. Mozart a titokzatos látogatóban, aki zacskó aranyat csörgetve sürgeti a mű elkészültét, már-már a Halál követét látja, tulajdon apjának szellemét, akinek árnyával egy életen át viaskodott.
Salieri figurája ekképpen az apa-imágó, a felettes én kivetülése, meghosszabbodása, olyasvalakié, aki Mozartban felismerte (és elismerte) a zsenialitás minden megnyilatkozását, féltette őt, s a maga módján – korlátozva, a konformizmus felé terelgetve – egyengetni próbálta útját a világban. Forman felfogásában így válik Salieri tragikomikus, ambivalens jellemmé; „fogadott szellemi fiának” (aki művészetével voltaképpen az ő felettes énjévé, apa-imágójává válik) halála után – önbüntetésül – öngyilkosságot kísérel meg. Elvágja saját torkát, s – a film keret-történetében – rekedten kiáltozza-lihegi évtizedekkel később a menhely folyosóján, ahova öregen, betegen, elfeledve került: „Mozart, a gyilkosod vagyok!”, akár a görög mitológiában ahol rendszerint az atyák falják fel gyermekeiket, s nem fordítva.
A Mozart-életrajzokból egyébként jól tudjuk, hogy a titokzatos, álarcos éjjeli látogató valójában egy idegen tollakkal ékeskedni kívánó úri dilettáns, bizonyos Walsegg gróf inasa volt, aki a megrendelt művet mint saját szerzeményét akarta volna előadatni. Azt is tudjuk, hogy míg Salieri Mozart zenéjére volt kínzóan féltékeny – teljes joggal –, Mozart a féltékenységet legfeljebb mint magánéletét megkeserítő érzést ismerhette. „Wolfgangnak megint alkalma volt vegyes érzelmeket táplálnia. Majd meghalt a féltékenységtől, mikor Stanci mindenről megfeledkezve merült el a Salieri-szerzemények élvezetében, sóhajtozott és kacagott a gyönyörűségtől, annyira, hogy mikor a zongora mellől visszajött az asztalhoz, hogy poharából igyék egy kortyot, Wolfgangot észre sem vette.” – írja Devertimentó című Mozart-regényében Szentkuthy Miklós. A jelenet pendantja Forman filmjében is szerepel: Salieri gesztenyés édességgel csábítgatja a nála (férje érdekében, annak szerzeményeivel) instanciázó Stancit, aki minden torkossága ellenére hősiesen ellenáll a kísértésnek. Gyanítható, hogy a film alkotói – részint dramaturgiai okokból, részint pedig talán kegyeletből – itt megintcsak eltértek a történelmi igazságtól. Stanci, aki – muzsikus apja jóvoltából, énekesnő nővéréhez hasonlóan – nem nélkülözte a zenei iskolázottságot, bizonyára éppúgy tisztában volt férje zsenialitásával, mint Salieri, ami viszont nem akadályozta meg abban, hogy sűrűn fürdőkre utazgasson, ahol alkalmasint nem szűkölködött hódítókban, már csak azért sem, mert rendszerint elkísérte őt Mozart tanítványa, a Requiemei befejező Franz Xavér Süssmayr, Wolfi és Stanci kisebbik gyermekének keresztapja – ha ugyan csak az volt.
A divertimento – egyébként Mozart egyik kedvelt műfaja – szórakozást jelent olaszul. „Az érzéki zsenialitás” remekművének (Kierkegaard), a Don Giovanni című „vidám drámának” a szerzője valóban szeretett szórakozni. Egyebek között kedvelte az atlaszkék ruhákat, a biliárdot, az altesti humort, na és persze a nőket. Ám fordítva ez alighanem kissé viszonzatlan maradt (feleségét is beleértve), úgyhogy e szempontból Mozart aligha volt az „istenek kegyeltje” (ezt jelenti ugyanis a film címéül választott keresztnév); nem mindig lehetett valami nagy öröm Amadeus-nak lenni. Rövid élete (főként kamasz- és ifjúkora) hiába volt gyakran szórakoztató, zavartalan örömöt, igazi boldogságot feltehetőleg csak a zeneszerzésben lelhetett.
Bizonyára ezért kudarc minden művész-ábrázolás a filmművészetben, s ezért marad el Forman filmje is a remekműtől (noha eddig az egyik legígéretesebb próbálkozás arra, hogy egy zseniális alkotóművészt a mozivásznon megjelenítsen). A művészi alkotófolyamat lényege – különösen pedig a zeneszerzésé – ugyanis valójában megjeleníthetetlen képi eszközökkel. Forman filmjében majdnem sikerült, mert a megjelenítés ereje és komplexitása folytán elhisszük neki, hogy valóban ez a kis fakutya írta sok-sok árkus papírra, sok-sok egyhangú órán át azokat a kottafejeket, melyek oly gyönyörűen szólalnak meg a filmen Neville Marriner vezényletével.
Különben – mint Wolfgang Hildesheimer írja – „a cezúra, amelyet halála jelentett, valószínűleg még Mozart legszűkebb környezetét sem rázta meg, és senki sem sejtette, mikor 1791. december 6-án a vézna elnyűtt testet lebocsátották egy szegényes sírba, hogy itt egy felfoghatatlanul nagy szellem földi maradványait temették el, mely érdemtelen ajándék volt az emberiségnek, s benne a természet egyedülálló, valószínűleg megismételhetetlen – mindenesetre soha meg nem ismételt – műalkotást hozott létre.”
S most itt egy újabb műalkotás, melyből legalábbis felsejlik a mozarti lét hétköznapi és transzcendens dimenzióinak visszfénye, egy film, amely – noha a kifejezés közkeletű felfogása szerint „jó mozi” – ebben az értelemben mégiscsak torzó, akárcsak a híres Rilke-versben szereplő archaikus Apolló-szobor, melynek hiányzó feje helyett egész testéből sugárzik elő tekintete, s e hiánnyal figyelmeztet mindannyiunkat: „változtasd meg élted”.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 3442 átlag: 5.52 |
 |
|
