Beszélgetés Bacsó PéterrelValahol UkrajnábanZsugán István
Sosem tagadtam, hogy nem a szakmának és a kritikusoknak, hanem a nézőknek készítem a filmjeimet: szeretem, vágyom, áhítom a sikert.
Sztálin menyasszonya címmel elkészítette új filmjét Bacsó Péter. A forgatókönyvet Vlagyimir Tyendrjakov Paranya című novellájából a rendező írta Köllő Miklóssal; főszereplők: Básti Juli, Cserhalmi György, Bezerédy Zoltán, Bán János, Vajda László, Benedek Miklós, Pécsi Ildikó, Ujlaky Dénes, Méhes László; operatőr: Andor Tamás.
– Hogyan esett a választása erre a különös hangvételű szovjet novellára?
– A Nagyvilágban olvastam néhány évvel ezelőtt. Tyendrjakov hagyatékában maradt fenn, az özvegye publikálta, s engem azonnal megfogott az írás rendkívüli tömörsége és drámai ereje. Különben is régi meggyőződésem, hogy jó filmet novellából lehet készíteni; sokkal inkább, mint regényből, mert egy alaposan, minden részletében pontosan kidolgozott regény rendszerint óhatatlanul irodalmias megoldásokra csábítja a filmest. S minthogy azok közé tartozom, akik még mindig fogékonyak a politikai témákra, rögtön megragadott a diktatúra légkörének ez a rendkívül sajátságos hangulatú, különleges ábrázolása; és nem utolsósorban az a kivételes szereplehetőség, amelyet a történet főhőse, a félkegyelmű lány figurája fölkínál... Nem bizonyult egyszerű feladatnak megszerezni a novella megfilmesítési jogát: mikor hivatalosan megkértem a Szerzői Jogvédő Hivatalon keresztül, elutasítottak. Aztán más ügyben Moszkvában járva fölkerestem az író özvegyét – aki egész életét férje irodalmi hagyatéka gondozásának szenteli –; s kiderült, hogy ő nem is tudott a kérésemről. Meghívtam Budapestre, megnézte néhány filmemet, majd hozzájárult a Paranya című novella megfilmesítéséhez: a forgatókönyv első változatának elkészítésében is közreműködött. A végső változatot aztán Köllő Miklóssal együtt írtuk meg.
– Hogyan foglalhatná össze röviden a film cselekményét?
– Rendkívül egyszerű történet, Valahol egy kis ukrajnai faluban játszódik, a harmincas évek vége felé. Főhőse a Paranya nevű félkegyelmű lány, a falu bolodja, akit az unatkozó sihederek naponta molesztálnak és gyötörnek, kiélve rajta köznapi kis szadizmusukat. Az alig makogó, féleszű lány, aki előbb Krisztusmenyasszonyának mondta magát, a sáros főtéren, a kocsmával szemben állóóriási Sztálin-képhez menekül, mert zsigereivel megérzi, hogy a Vezér közelsége talán védelmet nyújthat kínzói ellen.
Epileptikus rohama, amit a Sztálin-képpel produkál, a helyi hatóságok ostobasága és „ébersége” folytán bűnügynek minősíttetik. S minthogy akkor és ott a világ olyan, amilyen: rabkocsival elviszik és alávetik a kémgyanús fogolyra alkalmazható összes fizikai és pszichikai kínvallatásnak. A falusiak azonban nem akarnak belenyugodni, hogy az „ő” bolondjukat minden ok nélkül börtönbe vitték, és váratlanul kiállnak érte. A lányt– ugyanolyan irracionális módon, ahogyan elvitték – egyszercsak visszahozzák, elengedik. De ő már nem ugyanaz a bolond, aki volt, mert a kihallgatások fizikai és szellemi tortúrái kitörölhetetlen nyomokat hagytak beteg tudatában. S miután a helyi rendőrség utasítást kapott arra, hogy épeszű ügynököket kell produkálnia a félkegyelmű lány helyett, a bolond, epileptikus Paranya rohamai, kórosan „logikus” gesztusai nyomán sorra viszik el az általa „spionnak” kikiáltott ártatlanokat. Paranya tébolya – a kor általános tébolyára rímelő módon – hamarosan szinte elnépteleníti a falut, ezért a másik főhősnek – az egyetlen férfinak, aki mindig emberségesen bánt vele a falusiak közül – nem marad más választása, mint megölni a szerencsétlen félkegyelmű lányt.
–A Sztálin menyasszonya című film többszörös külföldi társproduceri részvétellel készült, az Eurimage nevű filmalap támogatásával. Hogyan működik ez a filmtámogatási rendszer?
– Stúdióvezetőként morális okokból nem tartottam volna etikusnak, hogy a stúdiónk rendelkezésére álló rendkívül csekélyke összeget saját filmemre költsem, ezért befektetőket, szponzorokat kellett keresnem. Megpályáztam az Eurimage nevezetű, az európai filmek készítésének támogatására létesült nemzetközi alapot is. Ők a teljes költségvetés húsz százalékát adják egy filmhez, s feltételük, hogy legyen még két társ-producer. Egy nyugatnémet és egy svájci cég mellett befektetőként sikerült megnyernem a Hitelbank, az Állami Biztosító és a Magyar Televízió részvételét; de amikor elkezdtük a munkát, még így is hiányzott a költségvetésnek majdnem a fele, amit szponzorok – elsősorban az OTP – egészítettek ki. Szóval anyagilag sem volt könnyű összehozni a filmet.
– Az utóbbi néhány évben, a „glasznoszty” óta rengeteget olvashattunk, sok filmet láthattunk a sztálini korszak szörnyűségeiről. Nem tartattól, hogy mostanára a nézőkben kialakulhatott a témával kapcsolatban bizonyos „Gulag-csömör”?
– Általánosságban bizonyosan lehet ilyesfajta csömör a nézőkben, de azt remélem, hogy a témának ez a különös megközelítése – és nem utolsósorban Básti Juli (ki merem mondani) rendkívüli színészi alakítása – azt eredményezi majd, hogy aki beül a filmhez, az végig is fogja nézni. És őszintén szólva a külföldi nézőkben kicsit még jobban is bízom, mint az itthoniakban, mert pillanatnyilag nálunk gyakorlatilag ismeretlen fogalommá vált a mozisiker; – bármiféle filmről legyen is szó.
– Külföldön is nem inkább a képernyőkön számíthat érdeklődésre?
– De igen, mert ma már nemcsak nálunk, de Nyugat-Európában is alig-alig mennek el az emberek – különösen az ilyen drámai jellegű filmekhez – a moziba. Persze egy film mozi-sikere vagy sikertelensége olyan sokféle tényező függvénye, hogy szinte teljesen kiszámíthatatlan. Reménnyel tölt el, hogy a film francia világforgalmazója nagyon bízik benne; az őszi milánói filmvásáron levetített belőle egy előzetest, s tudtommal az olaszok máris megvették a mozibemutató jogát, és érdeklődtek Japánból, meg sok más országból is. De ismétlem: egy ilyen jellegű film esetében csakis reménykedni lehet az érdeklődésben, a sikerben...
– Előző filmje, a Titania, Titania jellegzetesen sikerorientált műfajú és típusú film volt...
– Az volt az utolsó magyar film, amelyik háromszázezernél több nézőt vonzott a mozikba. Azóta tudtommal a kétszázezres nézőszámot se közelítette meg egyetlen magyar film sem; jónéhányat pedig öt-hatezres össznézettséggel vettek le a műsorról. Én sose tagadtam, hogy nem a szakmának és a kritikusoknak, hanem a nézőknek készítem a filmjeimet: szeretem, vágyom, áhítom a sikert. Régebbi filmjeim mind elérték a nyolc-kilencszázezres nézőszámokat. De pillanatnyilag még a nagy amerikai kommerszfilmek közül is rengeteg megbukik a pesti mozikban. Nemrég mutatták be például Costa-Gavras Music Boxát: az néhány évvel ezelőtt legalább három hónapig telt házakkal ment volna nálunk; – most két hét alatt lefutott. Pillanatnyilag katasztrofális a hazai mozihelyzet: egyszerűen leszoktak az emberek a moziba járásról. Mert eddig is kikből verbuválódott a nézők többsége? A nyugdíjasokból és főként a fiatalokból. A gyerekeim szenvedélyes mozi-bolondok, és még a zsebpénzük is bőségesebb valamivel az átlagosnál, mégis igencsak meggondolják, milyen gyakran engedhetik meg maguknak a 70–80–100 forintos – vagy néha még drágább – mozijegyek „luxusát”. És elmesélik, hogy osztálytársaik többsége is szívesen menne moziba, de egyszerűen nincs rá pénzük. Elég rápillantani a statisztikákra: már az amerikai gyártmányú világsikerek is sorra megbuknak a pesti mozikban. És külföldön, tőlünk Nyugatra se sokkal jobb a mozi-helyzet: Franciaországban például minden évben elkészül legalább tucatnyi olyan film, amit soha be sem mutatnak moziban, mert egyáltalán nem akad forgalmazója.
– Visszatérve új filmjére: a Sztálin menyasszonyának sűrített drámai, tragikus légkörű történetében időnként komikus, szatirikus hangvételű betét-jelenetek tűnnek föl. Nem zavarja, hogy ettől eklektikussá válik a film stílusa?
– Ezek a jelenetek nem szerepelnek az eredeti Tyendrjakov-novellában; az én személyiségem lenyomatai. Vállalom ezt az eklektikát, és nagyon is tudatosan formáltam ilyenre a filmet, mert úgy éreztem, hogy ezt a szorongatóan tragikus történetet időnként oldani kell komikus betétekkel. Az olyan jelenetek, mint a fejjel lefelé fölállított Sztálin-kép, vagy a Vörös téren megrendezendő futballmeccsről szóló elbeszélés – meglehet, hogy kissé kirínak ebből a tömören tragikus anyagból. De számos előző filmemben is tudatosan alkalmaztam az ilyen jellegű eklektikát; például a Te rongyos életben, A tanúban vagy a Hány az óra, Vekker úr-ban. A komikus betétekkel most is én dúsítottam föl a Paranya című novellát; bár az egyik ilyen stílusú fordulat – amikor a fekáliát szállító ember elmenekül a szekeréről és a lovak magukban mennek tovább –, az benne van az eredeti Tyendrjakov-elbeszélésben is; szóval a tragikomikum nyilván nem egészen anyag-idegen. Viszont a film utolsó harmadában, amikor a félkegyelmű lány mintegy a Halál Angyalának szerepét tölti be a falu életében, s amikor az iszonyatos rettegés légköre fokozatosan mindenkire rátelepszik, ott már csak a szorongás, a tragikum hangulata van jelen a vásznon.
– Az eredeti novella „valahol Ukrajnában” játszódik. Mennyire hitelesek a helyszínek, a kellékek?
– Praktikus okokból – már csupán az eltérő munkatempó miatt is – lehetetlen lett volna a valódi helyszínen leforgatni a filmet. Az Alföldön, Kunpeszér mellett véletlenül rábukkantunk egy hajdani uradalmi majorságra, s oda terveztük meg az ukrajnai falut. A Moszfilm dokumentációjából rengeteg korabeli fotóanyagot kölcsönöztünk, és Moszkvából béreltünk egy egész kamionra való kelléket. (Mellesleg két nappal a forgatás megkezdése előtt még nyoma sem volt a moszkvai teherautónak: majdnem egy hétre elakadt valahol...) Egy ukrán néző persze biztosan fölfedezhet apróbb hitelességi hibákat a filmen; ahogyan az író özvegye is fönnakadt azon, hogy „ott nem terem görögdinnye”. Ő egy konkrét ukrán falura gondolt: a novella ugyanis – mint elmesélte – valóságos történeten alapul. De számomra egyetemesebb érvényű ez a dráma, s azt hiszem, hogy nekünk így hiteles.
– Visszautalva mindarra, amit az általános mozi-válságról, s különösen a magyar filmgyártás katasztrofális anyagi helyzetéről elmondott: Bacsó Péter, ha ma volna húszéves, most is filmrendezőnek menne?
– Nem tudom. Az az igazság, hogy nagyon szeretek filmet csinálni. Annak ellenére és azzal együtt, hogy minden film elkezdésénél még ma is halálos rettegés és szorongás van bennem, a filmkészítés ma már olyan számomra, mint narkósnak a kábítószer: szükségem van arra a koncentráltan feszült másfél-két hónapra, amit szinte félálomban lebegve a filmkészítéssel töltök.
– „És stúdióvezetőként? Sose gondolt még arra, hogy a köztudottan egyre lehetetlenebb gyártási és forgalmazási körülmények hatására – föladja?
– Dehogynem. Sokszor töprengtem és töprengek azon, hogy ebben az abszurd és egyre lehetetlenebb szituációban „bedobom a törülközőt”. Mert ahhoz, hogy egy magyar film egyáltalán elkészülhessen, ma már valósággal nyaktörő mutatványokra kényszerül az ember. De a jelenlegi elkeserítő gazdasági körülmények között is – és ezt igazán nem dicsekvésnek szánom – a Dialóg Stúdió tervei között olyan szép, ígéretes munkák szerepelnek, hogy felelősséggel kijelenthetem: évek óta nem volt ennyi jó forgatókönyvünk. Talán önhittség, de úgy érzem, ha én, a „régi motoros” most föladom, akkor az úgy-ahogy még elműködgető stúdiónk – mert ma a stúdiók a magyar filmgyártás utolsó végvárai –; akkor az is összeomlik. Magányos rendezőként, ennyi tapasztalattal, és – talán szerénytelenség nélkül kimondhatom: bizonyos mértékű nemzetközi elismertséggel és ismeretségekkel –, akár csakis külföldi munkákat vállalva, nyilvánvalóan sokkal kevesebb gonddal és kevesebb álmatlan éjszakával bizonyosan egészen jól elvegetálhatnék; de úgy érzem, hogy éppen filmgyártásunk pillanatnyi krízis-helyzetében, ebben a nyomasztó pénzhiányban és mindenfelől ránk zúduló golyózáporban gyávaság volna föladni ezt a „meccset”: a magyar filmkészítést.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 3012 átlag: 5.44 |
 |
|
