KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/április
KRÓNIKA
• N. N.: Carlo Ludovico Bragaglia (1894–1998)
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: A finnugor kapcsolat Játékfilmek
• N. N.: A 29. Magyar Filmszemle díjai
• Balassa Péter: Minden látszat ellenére Szenvedély
• Kovács András Bálint: A domináns férfi alkonya A postás mindig kétszer csenget
• Schubert Gusztáv: Dupla vagy szimpla? Presszó
• Simó György: Kis tétek, nagy dolgok Dokumentumfilm
• Muhi Klára: Kísérleti szemle Kisjátékfilmek
• Szőnyei Tamás: Tévéisten lába A televíziók és a mozgóképgyártás
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Hiányzol, Mrs. Nugent! Berlin
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Győz a Posta! A jövő hirnöke
• Kömlődi Ferenc: A digitálbohóc R. U. Sirius
• Nyírő András: Arcimboldo-megabyte Silvers mozaikok
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Én, Glauziusz Bikácsy Gergely: Buñuel-napló
• Takács Ferenc: Önarckép, brit színekben

• Bori Erzsébet: Le a gravitációval! Maya Deren mozgóképei
• N. N.: Shirley Clarke filmjei
• Antal István: Nincs kapcsolat Shirley Clarke
FILMZENE
• Fáy Miklós: Egy film két zenéje A játékos
• Hideg János: Lányerő Spice World
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Világegyetem, Kaucsuksarok Playtime
• Dániel Ferenc: Ázsia, gyorsbüfé A folyó
• Turcsányi Sándor: Kelet-magyar szoljanka A rózsa vére
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A vasálarcos
• Hegyi Gyula: Copland
• Takács Ferenc: Vörös sarok
• Hungler Tímea: G. I. Jane
• Csordás Lajos: A bunyós
• Békés Pál: A hazug
• Ardai Zoltán: Különösen veszélyes
• Bori Erzsébet: Letaszítva
• Tamás Amaryllis: Három a nagylány
• Turcsányi Sándor: Anasztázia

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A folyó

Ázsia, gyorsbüfé

Dániel Ferenc

A tajvani Caj Ming-liang filmjei nem a kistigris sikerkrónikái: hősei született vesztesek.

 

Adódna egy javaslat-változatom: „a filmalkotások és fesztiváldíjak mellékhatásainak tekintetében (sic!), forduljon kezelőorvosához, gyógyszerészéhez vagy önmagához”. Én, tekintve, hogy szabad lélek vagyok, magamhoz fordulva azt pedzeném, hogy végső soron minden filmet szuverén alkotásként fogadunk be, függetlenül a ráhulló aranyesőtől, még függetlenebbül a számunkra ismeretlen ízlésű döntnököktől vagy zsűriktől. Ugyanakkor elismerem a pozitív mellékhatások funkcióját is. Temérdek példa van arra, hogy jól eltalált pillanatban egy-egy kupa, oroszlán, medve plakett vérbeli tehetségű embert vagy irányzatot emel ki az ismeretlenségből, utat nyitva később beteljesülő életműveknek is. A dolog két bibéje viszont az ízlésterror meg a politikum. Egyik elhárít bármiféle kritikát (akárha lelkendezőn elemez); a másikról többnyire sejthető valamiféle geohatalmi konstelláció okozta elfogultság (hajdani gyarmat-kapocs, nemzetközösség, aktuális érdekek, és így tovább). Tárgyszerűen azért vacakolok ennyit külsődleges körülményekkel, mert erősen gyanítom, hogy a kínai filmek (méltán) átütő sikere nélkül A folyó nemigen nyert volna Ezüst Medve-díjat Berlinben (esetleg bronzot), s ha ugyanezt a forgatókönyvet svájci, holland vagy szlovén kiszerelésben indították volna versenyműként, sohasem jut be a mezőnybe. Ellene fordították volna összes hibáját és erényét.

Irigykedve állapítom meg, mostanában jó csillagzat alatt válhat valaki kínai filmmakerré. Sokfelől jönnek, sokhelyütt tanulhatnak, edzhetik tudásukat, véget nem érő a felvevőpiacuk.

Caj Ming-liang is történetesen Malájföldről származik, de tajvani művészeti főiskolán tanult, s vélhetőleg nem dörgölték az orra alá, hogy „jött-ment”. Végigjárta a mesterkurzus lépcsőfokait, 1992-ben debütált.

Legelső filmjét, a Neonisten gyermekeit nem láttam, de a rákövetkező, az Éljen a szerelem! már megvolt. Virgonc címére rácáfolva, fojtogatóan kesernyés alkotás ez, még inkább konokul eltökélt látlelet fiatal életek kínzó magányáról, a nagyvárosi lét modern sivárságáról. E kétféle létállapot kölcsönös összefüggése (lásd: elidegenedés), amely számunkra tradicionális közhely, Caj Ming-liangot, a kistigris államok neveltjét hideg izzásig hevíti. Mintha sohasem hallott volna a Tao bölcseleti útmutatásáról, bevezető képsoraiban hosszan, kínzóan elidőz egyik ifjú hőse öngyilkossági kísérletén, eleve elvetélt zsilettpengés nyiszatoláson. A szuicidium oka fiatalkori szexuális nyomorúság. Hogy elkövetője kicsoda, honnan jövő s hová tartó ember – erről nem esik említés. A tárgyi közeg, az épületbelsők szenvtelenül internacionálisak. Még a lecsöppenő kevésnyi vér sem egyéb, mint sivár leletféle. Hasonlóképp rideg véletlenszerűségbe oltott alkalmi szexvágy keríti egymáshoz a történet másik két főszereplőjét, alkalmi árus szépfiút és alkalmi ingatlanügynök széplányt. A jin és jang szép eszménye itt szóba se kerülhet. Az ágyban a lány a kezdeményező, s mindketten gyorsbüfé-jellegű kielégülést keresnek egymástól.

Caj Ming-liang mintha körkörös labirintusban szervezné a történetét, hosszú kitartott kameraállásokkal regisztrálja, hogy az egész gyorsbüfé-berendezésű életből nincs igazi kitörési esély. A piacgazdaságot, annak tárgyiasságát valahonnét valakik működtetik, szabályokat írnak elő, valahonnan nyomatják a közízlést meg a választható választékot. Autók, motorkerékpárok, tágas fürdőszobák, egyenszállodák, egyenkaják, üresen kongó nagy lakások, típus-öltözékek, családiasan szűk kolumbáriumok, csoportban relaxáló munkatársak, importból visszamaradt erotika.

Mi az újdonság mindebben? Talán az európai lázongástól elütő fojtott fegyelem, amely a fiatal főhősök majd’ minden életpercét átitatja. Fegyelem? – vagy riadt tartózkodás a kallódó szenvedélyek hiánya miatt? Az individuális lét hiánya miatt? Amelyet nem pótolhat a film záró képsoraiban a női főszereplő csukladozó sírásgörcse sem?

A friss alkotás címe, A folyó, igencsak szarkasztikus. A bevezető képsorokban ugyanis kislétszámú, híradós forgatócsoport nyomoronckodik szennyvíz-csatorna partján egy hullabábu úsztatásának felvételével. A procedúra elhúzódik. A folyó valahol a távolban talán hömpölyög. Ebédszünet. Mindenki papírdobozból falja a gyorsmenüt. A kis stáb marcona, agyonstrapált rendezőnője kiszúrja magának a helyszínen tébláboló fiatal fickót, Ksziao-kangot, s hamar ráveszi: egyetlen beállítás erejéig „ugorjon be a hullabábu szerepébe”. A szerepcserének látszólag nincs tétje, mégis, a merülés pillanatától érzékeljük, hogy itt valami szennyes vétség történt; s hogy az ifjú főhős köznapi életfordulatait kárhozat jegyzi majd.

Caj Ming-liang most is közrendű motívumokból komponál lehangoló „elidegenedési fúgát”: adott egy szűkös családi otthon, ahol az együttélők nem érintkeznek egymással. Az apa nem dolgozik, szöszmötöléssel tölti idejét, néha alámerül a városmélyi szaunákban homoszexuális partnerekkel kurta élvezetet keresve. Az anya liftkezelő egy tömegétteremben, innét szerzi be napi élelmüket; üres óráiban pornófilmeken élvezkedik vagy hitvány szeretőjénél keres kielégülést. Ksziao-kang motorozgat társtalanul, igazi szerető nélkül. Odakint makacs monszunidőszak. A lakás vigasztalanul ázik.

A kárhozat kínzó nyakfájdalmakkal jelentkezik. S jóadagnyi pótcselekvésidőnek kell eltelnie, amíg a családtagok föleszmélnek, itt baj van. Hogy Ksziao-kang feje nonstop ráng, hogy a fiú étvágytalan, gyenge s szinte gondolattalan a szenvedéstől. Lassú és különös, inkább viszolyogtató Odüsszeia veszi kezdetét. Mintha az őrjítő kínokkal nem tudnának, nem akarnának együtt szembenézni. Mintha a nem-beszélés révén kialakított modus vivendit féltenék: ez a betegség talán nem egyéb múló rosszullétnél. Vásárolnak egyszerű fájdalomcsillapító tapaszt. Nem használ. Járnak immár nálunk is jólismert természetgyógyász vajákosokhoz. Reménytelenül. Csontkovácshoz folyamodnak, nem segít. Anya és fia gyümölcsöt esznek együtt, de enyhítő szavaik nincsenek egymás számára. Aminthogy apa és fiú sem tudnak oldódni kölcsönös tompaságuktól. Mi jöhet még? Tradicionális akupunktúra és modern ideggyógyászat. Egyik gyógyhatásában sem hisznek, s egyik sem oldja meg az orvosi problémát. Talán azért nem, sejteti Caj Ming-liang, mert ez a probléma mélyebben gyökerező emberi végzetből fakad, amelynek átélésére a posztindusztriális, lézengő teremtmény már alkalmatlan.

Végül is apa és fia a Tajvan-szerte ismert nagy szellemvarázslóhoz vonatoznak. A rituálé itt is kurtára szabott; mintha az ősi mágikus erők sem érnének rá egy rángógörcsös pácienssel túl sokáig lacafacázni. Telefonon tudakolható a túlvilági szakvélemény. Ennek kivártáig megszállnak egy hotelszobában. A szellemek passzívak. Kényelmetlenül telik az idő. A nemzőatya lesomfordál a szálloda alagsori szauna-világába, hogy ott alkalmi hímringyóval töltse kedvét. Ekkor szólal meg az a valami, amit „Pirandello-effektusnak” nevezhetnénk. Mert kisvártatva Ksziao-kang is követi apja nyomvonalát a homályos aljaszférába. Ott alakok bolyongnak, ajtók nyílnak-csukódnak. Mi, Pirandellótól tudjuk, egy vérfertőző vagy lealjasító találkozás statisztikai valószínűségét sajátos reláció köti a végzethez: ahol az esély kicsinek tűnik, ott a sorsdöntő bukás rendre bekövetkezik. Itt is. Apa és fia a homályban egymás testén élvezkednek, majd kölcsönösen megszégyenülnek. A rendező és operatőrje javára kell írni, hogy mindez valami fájdalmas, derengő artisztikum jegyében történik s nyomában nem szakad fel valamiféle leszámolósdi dráma; de azt higgadtan állítom: ilyen szcénától bárki európai filmest eltanácsoltak volna.

Kevés marad hátra a történetből: az apa telefonon tudakozódik, s mély tisztelettel hallja, hogy az ártó szellemek távozni készülnek fia testéből. Otthon az anya felderíti és elhárítja a vízáztatta lakás baj-eredőjét, amely a vad monszun helyett csupán egy felső lakatlan lakás nyitva felejtett vízcsapja. Ksziao-kang kászmálódik fájdalmai ágyából s lassan vánszorog a hotel erkélyén tűző napfényre. Mintha kínjai valóban enyhülnének. Időlegesen.

Érzékletes, pontos filmrajzolatai ellenére Caj Ming-liang nem kisrealista, nem is afféle kismester, de látnoknak se nevezném. Inkább eltökélt lázongónak. Visszás fogásokkal élő negatív dokumentaristának. így mintha szellemképes lenne a világa. Hevesen érdeklődik a zagyva létezés tényei iránt; de nincs kedve, érzéke mindahhoz, amit individuális létnek gondolhatunk. Nála nincsenek sorsok, nincs úgynevezett „szövegmélye”. Nem is hisz efféle avítt balgaságokban. Gyanítom, a „hit” kérdésére értetlenül reagálna, mint olyan művész, akinek a krédója: „a dolgok nyilvánvalóvá válnak”. Ez szerintem (a mi tradícióinkra gondolva) hosszú távon kevés. Dehát Caj Ming-liang fiatal ember (ázsiai mércével), negyven éves.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/04 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3672