KönyvBikácsy Gergely: Buñuel-naplóÉn, GlauziuszSchubert Gusztáv
Ha a tisztánlátás egyetlen módja a rémálom, Buñuel démonai közt a helyünk. Egy mozikalandor naplója.
„Mindenben ellentétem ez a spanyol-mexikói gin és martini kedvelő hobbi-boxoló macho-szimpatizáns, még az istentagadás mikéntjében is” – állítja a könyv szerzője. Jobban hinnénk neki, ha azt mondaná: „Buñuel én vagyok.” Én, Glauziusz. A magyar író (Bikácsy Gergely filmkritikus egyik hasonmása), aki most épp filmtörténészt játszom, és Luis Buñuel filmrendező monográfiáját írom. Az őrült spanyol talán nem is létezik, csak az én képzeletemben. „Gyerekkoromban egy szép nevelőnő egy zenedobozban lévő táncosnőt adott a kezembe, s én, a kisfiú mérges voltam rá, mert anyám helyett csak ez a nevelőnő maradt játszótársul. A táncosnő forgott, a zene csilingelt a dobozkából, s a halálra kívánt szép nevelőnő holtan rogyott le.” – szól ki könyvéből a szerző, nem először teszi, de most kezünkbe adja műhelye kulcsát. „Velem történt, de én elfeledtem.” A történet az Archibald de la Cruz bűnös életéből való. Bikácsy (rém)álmait a Buñuel-filmek őrzik.
A Buñuel-napló egyszerre filmkönyv és én-regény. Mindkettőnek szabálytalan, alighanem ezért szeretem. Különös írás, iker-könyv, két főhőssel, Buñuellel és Bikácsyval. Ha akarom, nárcisztikus napló, ha akarom, az eddigi legalaposabb, de mindenképpen legmélyebb Buñuel-elemzés. Hogy hol a kritikusi mértéktartás? Kell-e annál nagyobb alázat, mintha valaki létkérdésének tekinti, magával méri olvasmányait és filmélményeit, nincs nagyobb gőg, mint a filmtudomány képzelt etalonjaival méricskélni. Filmkritikusnak lenni szenvedély, nem hivatal. Mindannyian Bikácsy köpönyegéből bújtunk ki. A tudósi filmelméletírás és a pedellusi kritika unalmát és csalhatatlanságát kerülve, ő verekedte át a személyes kritikaírást mifelénk. A műfajnak nem kell feltétlenül önéletrajzi elemeket tartalmaznia, jobb is, ha nem tartalmaz ilyet (a Buñuel-naplóban is akadnak magánérdekű bejegyzések), de igenis személyesnek kell lennie, mondván, „akkor most elmesélem az én Viridiánámat (és semmiképpen sem az egyedül hiteles Viridiana-olvasatot). Mesélek az én Buñuelemről.” A könyv műfaja: Buñuel... ahogy Bikácsy látja. Vu par... A franciák jól ismerik e módszert. Buñuelről sokan festettek már portrét, barátok, monográfusok. De egyik pozícióból sem lehet úgy átélni egy idegen sorsot, mint abból a Don Quijote-i attitűdből, amely Bikácsy könyvét életrehívta. Bikácsy sohasem találkozott Buñuellel, se barátja, se ismerőse nem volt, de pedáns monográfusa sem akar lenni, nem azért ír róla, mert Buñuel-rajongó, azért még kevésbé, mert Buñuel-szakértő. Buñuel nem csupán a vágy, a szellemi rokonszenv titokzatos tárgya, hanem jeladás, bizonyíték; ha Dulcinea létezik, akkor nem Don Quijote, hanem a világ együgyű, ha Buñuel létezik, akkor Bikácsy nem szegény kelet-európéer, szürke köpenyes életfogytos, hanem túszul ejtett világpolgár. Bikácsynak könnyebb dolga volt, mint a búsképűnek. Buñuel élt, élni fog. De ha képzelgés lett volna is. Don Quijote képzeleténél fogva emelte ki magát La Mancha vörös porából. Cenzorok, vigyázzatok a vártán! Minden nagy film, minden nagy könyv sok megatonnás gyúanyag. A hatvanas évek elején egy zöldfülű bérletes beül a Filmmúzeumba (nyilván az oszlop mögül nyújtogatja nyakát), ahol féltitokban Buñuelt vetítenek, majd más zugvetítésekre is besurran, és elkárhozik, nem hisz többé „a diktatúrák evilági és az istenhitek túlvilági paradicsomában”. Párizs szabad levegőjére vágyott, de nem mert, nem bírt menekülni. Tudta-e már akkor, hogy mégis sikerült. Egy halálraítélt megszökött. „Miben segített a Buñuel-élmény? Abban, hogy ne akarjak „következetes” lenni, meg „tiszta és határozott”. Hogy megbarátkozzam az ellentmondásokkal, az össze nem békíthető, a meg nem magyarázható dolgokkal.” Nem rózsaszín üdvtörténet kezdődött, Buñuel megszabadította a szerzőt a gondolattalan áhítattól, kimenekítette a bizánci alattvaló-létből, hogy cserébe a teremtés sötét titkába avassa be: Miért szenvedünk, ha van Isten? Talán mégsem mindenható? Vagy gonosz? „Vajon miért kéne imádnunk, férgeknek, a minket kínzó és elpusztító, számunkra érthetetlen, de életünket, világunkat szenvedéstörténetté alakító (vagy eltűrő) Teremtőt?” A szentségtörő kérdést vagy hatvan oldalon át görgeti fölfelé a szerző, nagy kétkedők segítik meg újra és újra, hogy valami olcsó bizonyosságért oda ne hagyja félúton a legkínzóbb dilemmát. A Buñuel-napló főszereplői a gondolat hősei, a tragikus szkeptikusok, a „reménytelenség géniuszai”: Pascal, Cioran, Dreyer, Bresson, vagy a röhögve lázadók, a groteszk mediterrán misztikusok: Sade, Breton, Camus, Pasolini, Fellini, és persze maga Don Luis. (És valahol közöttük: a sikolyosan mulatságos Hitchcock.) Bikácsy ellenfelei a Buñuelnél is sűrűn előforduló „vakok”: a vakhitűek, a sötétben tévelygők. (Borgest közéjük sorolni, csak mert Buñuel utálta, kevéssé bocsánatos tévedés.) És a vakhitekkel zsarnokoskodók: a politbürók urai, a lelküket stallumért odadobó egyházfiak. „A feltétlen hit minden formája gyalázatos!” – szakad fel valahol szerzőnkből egy voltéri kiáltás. Gyönyörű mondat, nem mondták még eleget magyarul.
Isten? Antikrisztus? Nem teológiai vitairatot szemlézek, a századvég legsúlyosabb, legmerészebb magyar filmkönyvét lapozom fel újra. Biztosan lesznek pedáns bölcsészdoktorok, akik rosszallják majd, hogy Bikácsy többet viaskodik Buñuel démonaival, mint a Buñuel-életrajz adataival. Ne hallgassunk rájuk. Lógjunk meg előlük, és keressük Bikácsy sétáló tanodáját. A bizonyosságnál érzékibb, gazdagabb a szűnni nem tudó kétkedés. „Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt.” És persze a Buñuel-napló lejtőjén felfelé igyekvő olvasókat is.
Bikácsy Gergely: Buñuel-napló. Osiris Kiadó, 1997. Szerkesztette: Zalán Vince. A kötet megjelenését a Magyar Mozgókép Alapítvány támogatta.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1131 átlag: 5.51 |
 |
|
