FilmszemleJátékfilmekA finnugor kapcsolatBori Erzsébet
Régi titkos vágyam, hogy legyen végre vége a nyafogásnak. És kezdődjék el a filmcsinálás. Annyiból, amennyink van, úgy és ahogy lehet. Most elkezdődött.
Nem szeretnék abban az országban élni, ahol nem készülnek olyan filmek, mint a Szenvedély. Mint a Hosszú alkony. Mint a Sátántangó. Bírom én a Csinibabát, azt se bánom, ha a miniszter félrelép, virágozzék mind a tíz virág, amit csak felnevelni bír ez a jó magyar föld.
Ezt az elvi nyilatkozatot azért bocsátom előre, mert mind többen, mind hangosabban állítják, hogy ők ismerik az egy igaz utat, amely jó irányba vinné a vihartépte magyar filmet. Különös elképedéssel hallgattam a Közgáz Vizuális Brigád jeles tagjaitól, hogy a zsűri rosszul döntött, amikor zsákutcát képviselő filmet tüntetett ki. A KVB nemrég még helyet kért magának a nap alatt... és milyen gyorsan napszúrást kapott. Czabánék nincsenek egyedül sarkos véleményükkel, mások is siettek közzétenni, hogy a Szenvedély vetítésén a közönség egy része tüntetően elhagyta a termet. (Bizonyára ők is a napra igyekeztek a zsákutcából.) De ez mind semmi: én olyan vetítésen is voltam, amelyről az egész közönség kivonult. Történt ez a szemle utolsó estéjén, nem sokkal az eredményhirdetés után, hála a magyar film egy névtelen jóakarójának, aki bombát helyezett kilátásba.
Ami pedig a zsákutcát illeti: Fehér György 1939-ban született, harminchárom évesen forgatta első komoly munkáját. Ez volt a III. Richárd. A legjobb darab, ami odáig készült a magyar televízióban, és szép csöndesen megváltoztatta a műfajról való gondolkozásunkat. Ötvenévesen készítette el első – és tegnapig egyben az utolsó – nagyjátékfilmjét. A Szürkület egész egyszerűen remekmű, amely iskolát teremtett a honi filmművészetben. Úgy sejtem, a Szenvedéllyel az a baj, hogy olyan, mint a Szürkület. Nem jobb nála (ez azért nehéz lett volna), csak ugyanolyan jó, és nem csinált második vizuális forradalmat. Lehet fanyalogni.
Igen, akkor 1990 volt, most meg 1998 van, és újak a jelszavak: „Arccal a közönség felé!” meg „Mi is tudjuk azt, amit Hollywoodban”. Való igaz, hosszú évtizedek óta most látni reményt először arra, hogy a nézők visszatalálnak a magyar filmhez. Számos és nyomós oka lehetett az elhidegülésnek, de eljött a történelmi pillanat, amikor mindkét fél késznek mutatkozik a kapcsolat helyreállítására. Az alkalmat persze hogy üstökön kell ragadni, de a vérmes várakozók alighanem csalódnak: a filmcsinálás drága, a fizetőnéző kevés, arra pedig józan fejjel nem lehet számítani, hogy majd ráállunk a Csinibabák sorozatgyártására. A siker váratlanul szokott beütni, de azt már nem nevezném esetlegesnek, hogy kinek a kezéből szalad ki. Tímár Péter nem kurzuslovag, jó ideje dolgozik már a közönségfilm elnevezésű munkadarabon, várható volt, hogy előbb-utóbb kirukkol vele. Ahogy várható volt az is, hogy a sikert nem lehet indigóval másolni, és a Zimmer Feri nem lesz olyan csini baba. Tímár megbízható tehetsége köré szerveződött egy befektetői kör; először történik meg, hogy nem intézményi, hanem magánszponzorok állják a cechet. De nem árt a körültekintés: a nagy tolongásban könnyen beszorulhatnak – a zsákutcába, ha úgy tetszik – Tímár követői, amire valóságosabb esélyt látok, mint arra, hogy Fehér György majd tömegeket ragad magával magányos farkasi útján.
Illenék talán nyafognom, de én elég jól éreztem magam az idei szemlén (ha a disszonáns záróakkordtól eltekintek). A Corvin mozi minden korábbi színhelynél alkalmatosabb a filmnézésre, és a szervezőkre sem lehet panasz: például elég rugalmasak voltak ahhoz, hogy amikor csődöt mondott a jegyrendszer, nagyvonalúan eltekintettek tőle. Idén a játékfilmek alkotói abban is versenyre keltek egymással, ki tud a legkisebb költségvetésből kijönni. De a mostani low budget darabok üres zsebbel is a közönség kedvét keresték, és nem a rokonságnak vagy a baráti körnek szóltak. Ebben a nemben szép, érett példány Czabán György és Pálos György Országalmája, ami közönségfilm – KVB módra. Kicsit mintha hosszabb volna a kelleténél, a harmadik harmadban lankasztóvá válik, de erről részben a fergeteges kezdet tehet. Rég nem nevettem már olyan jókat, mint a Bábolna Tv (nem fikció) két lelkes munkatársán. Szerkesztő-rendező és operatőr elindul BAZ megyébe, Baktakék és Csenyéte felé, egy híres cigánykupec, a Csulánó nyomában. Az expozícióban felvonul a humornak minden jobb fajtája, a tárgyalórészben pedig kibontakozik egy régi-új mese: Mátyás király Gömörben, Kolozsvárott, akarom mondani Csenyétén. Van ennek az alkotópárosnak egy nagyon jó korábbi munkája, Piroska és a farkas, a Pálos- és a Czabán család előadásában, ami sok tekintetben emlékeztet az Országalmára. Én azt szeretem bennük, hogy a legteljesebb profizmussal használják fel az amatőrfilm értékeit, módszereit, világlátását. Ettől nyerik el ezek a darabok azt a földönjáró, valóságközeli jelleget, ami nem naturális vagy keze-feje realista, hanem hol abszurd, hol meg lírai.
Hasonló nyelven, csak más akcentusban beszélt a Bírós emberek, Martinidesz László filmje. Három nyugdíjas férfiú érkezik a fővárosba munkát keresni, szerencsepróbálni. Ők a bírós emberek – így hívják a faluban azokat, akik boldogulni akarván egy időre nyakukba veszik a világot. Rendes munkát nem találnak ugyan, de nőt meg egymilliót igen, hogy aztán mindent elveszítsenek, kis híján még magukat és egymást is. A bohém, a szoknyavadász meg az istenes groteszk kalandokba keveredik, furcsa dolgokat tapasztal, aztán vert seregként, de élményekben és önismeretben gazdagodva tér vissza a faluba. Lesz mit mesélni a kocsmában... Innen lassan átlépünk a negatív költségvetési tartományba, és megérkezünk Igor Buharov, Ivan Buharov, Horváth László, Nyolczas István filmjéhez, A programhoz. Itt minden olyan, mint az igazi, de semmi nem az, aminek látszik. A leghétköznapibbnak mutatkozó figurák egymás álmait látogatják, és váratlanul filozofikus kérdéseket tesznek fel. A Bírós emberek át-átlendült a transzcendensbe, A programot pedig a szürreálisban hajtják végre. A programozók vagy ördögök csapata likvidátori szerepkörében minduntalan keresztezi az emberek útjait, fehér köpenyt visel és Barkasszal közlekedik. A Konvoj című híres film készítői elbujdosnának szégyenükben, ha látnák, milyen impozáns és fenyegető képsorokat lehet előállítani egy szál videókamerával: a Barkaszok bevonulása. Videó. Végre elmúltak azok az idők, amikor a – jobb híján vagy akarattal – videóra készített munkák pironkodva álltak be az „igazi” 35 mm-esek közé. Az idei mezőnyt a vegyes technika jellemezte, volt minden a keskenyfilmtől a digitálisig, még egyazon filmen belül is: például az Országalmában videóra és celluloidra rögzített képek váltakoztak a legteljesebb egyetértésben. Videóra elképzelt kísérletnek szánta Dárday István és Szálai Györgyi a Tükröződéseket. Láthatólag nagy munkát fektettek az untig használt és közhelyessé lett videónyelv megújításába – túl sokat is. A reflexióknak kerestek vizuális kifejezést, és az eltorzított, úszó-lebegő, villódzó képekben találták meg, s ha megtalálták, használták is. A képek helyenként valóban szépek és hatásosak, de közel két és fél órán át nézni őket majdhogynem elviselhetetlen. Hiába rokonszenves Dárdayék eltökélt művészi programja és nagyratörő vállalkozása – egyetlen, nagy erejű látomásba sűríteni az ezredvéget –, kísérletük most nem járt sikerrel. A konstrukciót négy város, négy metafora – a XX. század második felének két legszörnyűbb katasztrófája, Hirosima és Csernobil, illetve két emblematikus helye, Velence és New York – közé feszítették ki. A torzított képeken sugárbetegségben haldokol egy magyar férfi, aki korábban tán New Yorkban élt, még korábban, a végzetes pillanatban Csernobilban járt egy delegáció (?) tagjaként, és most Velencébe jött meghalni. Mindezt egy homályos történet elszórt fragmentumaiból rakja össze a néző, aki leginkább attól boldogtalan, hogy a film hőse, kit 140 percen át van alkalma figyelhetni, nem létezik. Míg őt nézzük, azalatt valóban haldokolnak sugárfertőzött emberek, kevésbé metaforikusan, kevéssé szépséges díszletek között valahol a volt Szovjetunióban... Tudom én, hogy földhözragadt vagyok, de nem azonosulhattam egy fiktív személy nemlétező sorsával, és nemlétező tudatának kivetüléseit úgy nézhettem csak, mint virtuális valóságot. De volt egy jelenet, ami tényleg megragadott: a főhős kórházi vaságya hosszan ringatózik a reális Canal Grandén, reális turisták kirándulóhajói, gondolák és mentrendszerű vaporettók között, és a valóság adja hozzá a hangkulisszát is: éneklést, zenét, nevetést, kiabálást, motorzajt, vízcsobogást.
Szomjas György új filmjében ismét vízre szállt a nagy videóguru, Grunwalsky Ferenc is. Úgy rémlik, vele kezdődött az egész, amikor nagyon nem lehetett, csak nagyon muszáj volt mégis filmet csinálni, Grunwalsky fogott egy videokamerát, és kitalálta magának a hozzávaló képi világot. A képcsatán túl a magyar valósággal is heroikus küzdelmet vív az alkotópáros. A magyar valóság a magyar filmes legrohadtabb ellensége, nem hajlandó megadni magát, és szépen felfeküdni a vászonra. A szemlén vetített Gengszterfilm ígéretes, ám érvénytelen kísérlet, a végleges változat még nem készült el. Annyit azért elmondhatunk, hogy Szomjas és Grunwalsky a kényszervállalkozói szférába vezeti a nézőket: a mellékfigurák butikban, játékteremben és taxiban utaznak, és mennek a csődbe, míg a főhősök a gazdasági vállalkozás kevésbé kockázatos és hasonlíthatatlanul kisebb közterhekkel járó formáját választják – a bűnözést.
Nehezebben tudom összehozni az általam ismert vagy ismerni vélt valósággal Gyöngyössy Bence filmjét, a Romani krist. Az egészségtelen és emberhez méltatlan cigányputrik felszámolása legalább negyedszázada nincsen napirenden – ha ezek nem szem előtt, a belvárosban vannak, hanem valahol az isten háta mögött, miként a filmben látjuk. A Cigánytörvény szép film, de nekem túl euro-konform. Története a Lear király és megannyi népmese toposzára épül, sorra ismerhetünk rá elmúlt idők nevezetes roma tárgyú filmjeire (Találkoztam boldog cigányokkal is, A cigánytábor az égbe megy, Cigányok ideje), és biztos, ami biztos, az etnikai kisebbség mellé felléptet még egy „értelmileg deviánst” is. Leginkább az fáj nekem, hogy mekkora dramaturgiai terhet róttak szegény Tamáskára: az alkotók csak a lábukat lógázzák, a bolond megcsinálja helyettük a konfliktust apa és lányai között, megspórolva a nemzedékek és értékek összeütközésének ábrázolását. Marad a könnyes búcsú, és a szép, színes mese egy egzotikus népről.
Egy más világ: ez önmagában is el tudja vinni a filmeket – legalábbis egy darabig. Elsősorban ez az érdekes Tóth Tamás szerelmes filmjében, a Natasában is. Már a Vasisten gyermekeiben is elkápráztatott, mennyire igazi, egyszersmind valószerűtlen volt az a városnyi vaskohó, és azoknak az embereknek a világa, akik gladiátorként küzdenek életre-halálra, rókát tartanak házikedvencként, ágyút öntenek fusiban, szabadszombaton pedig elugranak vonatot rabolni a tajgára, ahol tevék méláznak a hómezőn. Ugyanez az idegen levegő, a valószerűtlenség levegője csapja meg az embert a Lomonoszov egyetem kollégiumában, amely valóban Bábel tornyát idézi. E monstruózus építményben ott nyüzsög a föld összes nációja, napkeleti hercegek és szibériai sámánok, kínai lány és arab démon, egy Puskin nevű szerecsen és hősünk, a magyar nyelvészhallgató. Ők adják a hátterét Ferenc szerelmi és nevelődési regényének, amit nem ártott volna jobban kibontani és kevésbé misztifikálni.
Utólag már bevallhatom, hogy nekem a Presszó volt a nagy meglepetés. Kiderült, hogy hajlamos vagyok az előítéletre: az egy színtérben játszódó kamaradarabról, egy helyen lecövekelt kameráról hallva úgy képzeltem el a dolgot, mint anekdoták laza füzérét, a magyar színészeket meg úgy, mint akik eleve alkalmatlanok arra, hogy természetesen mozogjanak intim megvilágításban. Ehhez képest Sas Tamás első rendezése több mint ígéretes: jó film. A színészek pedig felkapják, és viszik. A titok roppant egyszerű: Németh Gábor olyan dialógusokat írt, amilyeneket nem nagyon hallani a magyar filmekben. Itt a presszózók úgy beszélnek, mint az emberek. Majdnem úgy. Mert ez film, és ha pontosan, atomra úgy beszélnének, az már hiteltelenül naturális lenne, úgy hatna, mint egy paródia.
Nem maradt más hátra, mint rátérnem a címben pedzett finnugor kapcsolatra. Az istent Aki Kaurismäkinak hívják. Ahogy ő pénz nélkül, eszköz nélkül, ésszel és szívvel filmet csinál, az a szellem diadala az anyag felett. Régi titkos vágyam volt, hogy legyen végre vége a nyafogásnak, a mutogatásnak, és kezdődjék el a filmcsinálás. Annyiból, amennyink van, ott, úgy és akkor, ahogy lehet. Most elkezdődött. Makk Károly kapott egy szakajtó pénzt, forgatott belőle egy csillogó filmet (A játékos). Sopsits Árpádnak volt egy videokamerája és néhány lelkes tanítványa, elhívták Kovács Lajost, és csináltak közösen egy darabot saját magukról. Fehér Györgynek, Dárdaynak és Szálainak évek munkája fekszik a filmjében. Kivárták. Enyedi Ildikót felkérte a francia Arte, hogy ilyen és ilyen feltételekkel vigyen vászonra egy történetet a 2000. évről. Bereményi Gézát, aki eddig csak szerzői filmeket csinált, a televízió kérte fel, hogy Nagy András forgatókönyvéből rendezzen meg egy ’56-os tévéjátékot. Erre az alkalomra filmesített meg Sólyom András is egy Mészöly Miklós-történetet. Ezek a filmek elkészültek, ki-ki választhat magának közülük. Lehet, hogy volt ennél dicsőbb éve a magyar mozgóképgyártásnak, de konstruktívabb aligha. Most tényleg mozog.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 921 átlag: 5.52 |
 |
|
