KritikaEgyszer élünkPacsmagZoltán Gábor
Molnár György filmjében az örök vesztesnek is van mit vesztenie: asszonyt, családot, gyereket.
Amikor Balogot, a vasutast hazaeresztik a kórházból, már csak a kisfia, Zolika vár rá. Már csak ő hiszi, hogy apja életben van. Mintha a hit, a fiúcska állhatatos hite segítené haza ezt az embert, amikor már a faluja, de még a családja is lemondott róla. Balognak súlyos balesete volt, tolatásnál megnyomta a vonat, és hónapokba telt, mire a városban úgy-ahogy össze tudták rakni.
Mármost ezt a forgatókönyvet hasonlóképpen rakták össze Tar Sándor novelláiból a film készítői, köztük maga az író, mint az orvosok a szerencsétlenül járt vasutast, azzal a különbséggel, hogy Balog valaha egységes egészet alkotott, míg a novelláknak felismerhetően más és más a szemlélete, a nézőpontja. A történetek külön-külön hitelesek, de így forgatókönyvvé, filmmé összeszerkesztve olykor némileg zavarják egymást. Arról van szó, hogy egy novella, bármilyen erős és szuggesztív, önmagában nem adna elég anyagot a másfél órás filmhez.
Tar elegánsan, szűkszavúan ír, még a párbeszédeket is inkább csak fölvillantja, mint végigviszi, az Egyszer élünk forgatókönyvében tehát a jelenet-töredékeknek kell egymást kölcsönösen kiegészíteniük, a történet-szilánkoknak kell egymást folytatniuk és értelmezniük. A törekvés annyiban sikeres, hogy született egy központi figura, akinek története van, akit el lehetett játszani – és elmondható, hogy az alakítás létrejött. Szarvas Józsefnek köszönhetően a film nézői megtudhatják, milyen az, amikor valaki, szinte már a sírból, hazajut az övéihez, és közöttük látnia és éreznie kell, hogy senki nem számított a visszatértére, csak legkisebb gyereke; a három nagyobb, meg az anyjuk nehezen élt ugyan a távollétében, de valahogy mégis elvoltak, és attól, hogy ő, az apa végül csak megjött, nem várnak semmi többletet. Fölösleges férfi, akinek persze munka sem kínálkozik a faluban, akinek nincsenek barátai, de főként akinek nem tartották fenn a családfői szerepet. Az apa szerepét, a férj szerepét.
Balog megpróbálja bebizonyítani: nincs semmi baj, ő a történtek ellenére családfő. Minden rendben lesz, rá igenis szükség van. A film elején még van valaki, aki hisz benne, aki támogatja és mellette áll. A film végére nincs. Egy ember sok mindent elveszített, és kiderül, hogy még mindig van mit veszítenie; és amikor azt elveszti, még akkor is megvan a puszta élete, az az egyszeri. Nem sok, és mégis túl sok.
Szarvas József belakta ezt a kaszáló mozgású férfit, a törött és megvasalt tagjaival, a látszólag törhetetlen kedélyével. A maradék erő hirtelen föl-föllobban benne. A fáradtságot, a fájdalmat titkolja inkább, mintsem kimutatná. A színészi munka azért érdemel figyelmet, mert egyrészt gátlástalan a helyenkénti nyerseségével, az indulataival, másrészt példásan önkorlátozó, amennyiben nem törekszik rá, hogy meghasson, hogy azonosuljunk vele. Nincsenek finom kis játékok, szeretnivaló pillantások. A színész nem azon dolgozik, hogy a nézőt meggyőzze átélésének mélységéről: Szarvas szinte mást se tesz, csak alakoskodik, hazudik. Erőt hazudik, kedélyt, potenciát. Hitet hazudik: annak a hitét, hogy a dolgok még rendbe hozhatók, hogy ami szétesett, újra összerakható.
Lehetett volna ebből a szép, szomorú történetből rémséges giccset csinálni, ám a rendező, Molnár György kerüli a könnyzacskóbokszolást, amiért hála illeti. Ugyanakkor nem találta meg azt a stílust, amely Tar Sándor szavainak képi megfelelője lehetne. Sok szereplővel nem tudott mit kezdeni, így például a gonoszkodó gyerekekkel, élükön egy bizonyos Gál Tibivel, aki előbb Balog Zolika testi-lelki kínzója, majd a példaképe, ám aki – vagy elhibázott szereplőválasztás, vagy rossz színészvezetés miatt – csöppet sem félelmetes. Pedig ha egy keményebb ifjú főgonoszt láthatnánk, aki be tudja tölteni a községi bandavezér, egyszersmind fiatal hím szerepét, akkor szorosabbra zárulna a kisfiú és apja körül a bántalmak, megaláztatások lánca. Akkor a történet végső, brutális fordulata egyrészt indokoltabb, másrészt erőteljesebb lehetne.
A két Balog-lányt alakító fiatal szereplőknek (Nagy Ilona és Vass Teréz) vannak tiszta nézései, mozdulatai, de hogy ők ennek a Balognak volnának a gyerekei, azt valahogy nem lehet nekik elhinni. Mint ahogy nem jelenik meg sem az arcukon, sem a hangjukban az a vágy, amely a férfiak felé vonzza őket, amelyről viszonylag sokat beszélnek, és amely a film világában olyan fontos. De inkább csak a helye van meg, eljátszaniuk nem sikerült. Egyébként nemcsak nekik, hanem a felnőtt, tehetségüket sok színházi és filmes szerepben bizonyított színésznőknek és színészeknek sem. Kivéve talán Csere Ágnes egy rövid jelenetét: ahogy ő, mint otthonkás fiatalasszony megkívánja a sütkérező Jenőt, Balog nagyobbik fiát (Hajdu Szabolcs), ahogy incselkedik vele, az fölmutat valamit a vágyból — kár, hogy a jelenet oly kurtán marad abba, s hogy se előzménye, se folytatása.
Általában Molnár rövidebbre szabja a történéseket a kelleténél, valahogy sose marad idő arra, hogy ami elindul, ki is bontakozzék. És igazán nem a pornográfiát kérem számon, de így, ilyen tartózkodóan semmi értelme nincs a szexus bemutatásának. A film kilencven percében sok emberi test találkozik, gyötri magát és a másikat a gyönyörért, ám ezek a találkozások rendre nincsenek elkezdve, nincsenek befejezve. Nem történnek meg. Ami elég nagy hiányosság; ha a film rendezőjének és/vagy szereplőinek ennyire nincs mondanivalójuk a testi vágyról – se a beteljesülésről, se a kielégületlenségről –, akkor jobb lett volna más anyagot választani.
A forgatókönyvben pedig benne van a lehetőség, hogy egy falu és azon belül egy család tagjainak érzéki-érzelmi viszonyaiból egész rendszer épüljön ki, a viszonyok sokféleségével. Finom ellentétek és párhuzamok figyelhetők meg, melyek egymást értelmezik. Ilyenek például a kocsmáros és Jenő, illetve a Zolika és Balog közötti vonzalom egymás szomszédságában elhelyezett jelenetei, amelyekben az apa-fiú kapcsolat változatait lehetett volna eljátszani. Egész skála a szemérmes gyöngédségtől, a testközelség ősi, állati igényétől a homoszexualitásig. Csupán a szöveg szintjén, de észlelhető, hogy a férfiasságnak milyen sokféle lehetősége, megnyilvánulási formája létezik ebben a világban. És ez olyasmi, amiben a Tar novellái alapján megcsinált film végre nemcsak loholhatott volna a próza nyomában, hanem megvolt rá a lehetőség, hogy valamit hozzá is tegyen az írásokhoz. Mondjuk így: a testek valóságát.
Mindazon jelenetekből, amelyek azt mutatják be, hogy Balog kolduló zenészként, kisfiával az oldalán vasúti kocsik ülései között botladozik, énekel és harmonikázik, hiányzik a kezdet; az, ahogyan az utasok meglátják a közéjük érkező koldust, hiányzanak a nyomorúságos alakot és a gyerekét fölmérő nézések, amint nincsenek meg a távozások, az elkotródások pillanatai sem. Mely pillanatokról az egyébként roppant szűkszavú novellában igenis olvashatók szemléletes mondatok, és azokból talán nem ártott volna valamit átmenteni a látványba, onnan kiindulva további szituációkat, képeket kidolgozni. Mert így nem érlelődik meg rendesen a szégyen: Zolika szégyene. Vannak képek, egy kedves kisfiú arca, csörgedeznek könnyek, de az a fokozatosan növekvő, súlyosbodó megalázottság, amelynek nyomán a gyerek meggyűlöli az apját, nem jön létre. Lehet – ebben az esetben is –, hogy a gyerekszereplő (Galgóczi Gáspár) nem igazán jó. Hogy alkatilag nem teljesen neki való a szerep, az valószínű; Gál Tibi azt mondja erről a Zolikáról: olyan sovány, hogy ha pislog, lemegy a makkjáról a bőr. Ez mondatnak rendben van, de a gyerek látványa csöppet sem kelti ezt a hatást. Mennyire más volna a helyzet, ha lehetne látni egy olyan vékonyka gyerektestet, mint amilyet például az Árvácskában – nem kellemes néznivaló, de onnantól kezdve sem a szegénység, sem a kiszolgáltatottság nem szorul további magyarázatra. Viszont a kisfiú végül is nem ügyetlen. Helyenként vannak egészen tiszta megszólalásai, nézései. Talán nem a választás, hanem a színészvezetés bizonyult kevéssé sikeresnek. Vagy mintha nem lett volna elég idő a jelenetek kidolgozására. A végső gesztus, mikor Zolika az apja ellen fordul, és bevonatozik az erős és érzéketlen férfiak világába, létrejön a filmen; a baj csak az, hogy nem támaszkodhat gondosan fölépített előzményekre.
Nem jutott idő arra, hogy a szereplőgárda – kicsik és nagyok, kezdők és nagyhírűek, együttesen vagy ki-ki külön – megnézze magának, milyen is igazából ez a helyszín, milyenek ott az emberek. Hogy ellessék és eltanulják a beszédüket. Brit vagy amerikai meg német színészeknél ez alapkövetelmény. A nem szinkronizált filmekben hallható is, milyen sokféle és különös módon tudnak beszélni. Sajnos az Egyszer élünk kitűnő szereplőgárdája ilyen tudással, ilyen ambícióval nem kápráztatja el a nézőt. Ugyanúgy szólalnak meg, mintha Molière‑t vagy Csehovot adnának a deszkákon. És a ruhák, melyeket viselnek, jobbára jelmezek maradnak rajtuk. Igen találó jelmezek, de a legtöbb esetben nem válnak az alakok természetes viseletévé. Szarvas József ebből a szempontból is kiemelkedik: nála nem érezni, hogy betanult szöveget mond, hogy ami rajta van, mások választották a számára.
Tanulságos ez a jelenség! Mennyire messze van a művészek mindennapi életterétől egy ilyen község, amilyenben a filmen elbeszélt események lejátszódnak. Valóságos expedíciót kívánna, hogy eljussanak odáig a filmesek. Ugyanolyan hosszú és sok részletre kiterjedő előkészületet, mint mikor régi korokba mennek vissza, és megtanulják, miképp ettek, lovagoltak, vívtak, ruházkodtak az emberek anno. Vagy még hosszabbat, még alaposabbat – hiszen melyik néző töltött akár csak egyetlen napot a középkorban; ám Debrecen környékére hébe-hóba azért elvetődik az ember. Vagy ha nem olyan vetődős, hát bújja a könyveket, lehet, hogy épp olvasta is Tarnál, milyen furán veszi ki magát, amikor azon a tájon valaki kimondja az l hangot, és nem dóga van, hanem dolga…
Egyik nagytekintélyű pályatársa írta Tar Sándorról: „Ő még tudja, mitől lesz hirtelen csend a kocsmában”. Ez bizonyosan igaz Tar novelláira, ám tudását ebbe a produkcióba nem tudták az íróval együtt átmenteni társai, a filmes szakemberek. Ebből a filmből nem tudjuk meg, milyen; nem hallható az a csend. Egyébként nem hallható a kocsmazaj sem, csak valami pótlék, műkocsma műzaja.
Kardos Sándor képei segítenek abban, hogy kialakuljon az a távolságtartás, amely nem engedi giccsbe fordulni a szomorú mesét. Kardos szereti az akadályokat, szeret valamit odarakni a kamera meg a tárgy közé, szereti a zavaró momentumokat: ez sokszor teremt szépelgés nélkülien szép képeket.
Van egy csöndes beszélgetés Zolika és az apja között. „Gál Tibi – meséli a gyerek – azt mondta, pacsmag vagy. Mi az, hogy pacsmag?”
Meg lehet tudni az Egyszer élünk című filmből. És ez nem kevés, ezért már érdemes megnézni, és érdemes volt elkészíteni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 790 átlag: 5.56 |
 |
|
