KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró

• Schubert Gusztáv: A prófécia éve 2001. Űrodüsszeia
• Bodoky Tamás: Időmátrix Beszélgetés Galántai Zoltánnal, Székely Lászlóval és Szilágyi Ákossal
• N. N.: Az Űrodüsszeia és a technika
• Dániel Ferenc: Űrkaland és laposfogó MIR-képek
• Nyírő András: Se HAL, se drót
• Karátson Gábor: Szkifisztalker Tarkovszkij jövőképe
• Schubert Gusztáv: Dr. Mocsok A rosszízlés diadala
• Pápai Zsolt: A néző meztelen Tabu a kukában
• Beregi Tamás: Excrementum sacrum A betiltott test
• Békés Pál: Tök sirály! Szleng-szinkron
ANIMÁCIÓ
• Varró Attila: Utópia a rajzlapon Miyazaki Hayao
• Láng István: Dragon Ball, a kultuszmese Botrány-anime
MAGYAR MŰHELY
• Bársony Éva: Ideológiai kalandfilm Beszélgetés Fekete Ibolyával
TELEVÍZÓ
• Mihancsik Zsófia: Képszabadság Beszélgetés a magyar médiáról Dessewfy Tiborral és Kovács András Bálinttal
• Bóna László: Csevegő fejek Távduma
• Bodolai László: Perpatvar és paragrafus Jogi show
KRITIKA
• Zoltán Gábor: Pacsmag Egyszer élünk
• Bori Erzsébet: Álomalkotó népek A másik ember iránti féltés diadala
• Bikácsy Gergely: Vándorvitorlán Agyő, édes otthon!
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A vágy forradalma
• Ágfalvi Attila: Vatel
• Boronyák Rita: Pokémon
• Varró Attila: Blöff
• Pápai Zsolt: A 6. napon
• Békés Pál: A Kelet az Kelet
• Mátyás Péter: A bájkeverő
• Kézai Krisztina: Apádra ütök
• Strausz László: Zűrzavar
• Tamás Amaryllis: Charlie angyalai
• Hungler Tímea: Sátáni játszma
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Illés

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Fekete Ibolyával

Ideológiai kalandfilm

Bársony Éva

Miért és hogyan fognak fegyvert emberek eszmei zűrzavar idején?

 

Három földrészen forgatta második játékfilmjét Fekete Ibolya. Akárcsak az itthon és a nemzetközi fesztiválokon elismeréssel fogadott Bolse Vita, a magyar-horvát-ARTE-chilei koprodukcióban készülő Chico is a közelmúlt és napjaink emberi kataklizmái közé vezet.

 

– A Chico, magyarul fiú vagy kölyök, egyelőre csak munkacím. Kire utal?

– A film egy fiatalember útját követi a Latin-Amerikában töltött gyerekkortól kezdve, amely a hatvanas-hetvenes évek fordulójának forrongó, politikai küzdelmekkel és forradalmakkal feszült légkörében zajlik: Che Guevara még ott menetel a halálba a szomszédos hegyek között, Salvador Allendének lehet integetni a mindennapos, lelkes tüntetéseken... Ebből az átfűtött gyerekkorból érkezik hősünk a hetvenes-nyolcvanas évek – legalábbis langyosnak nevezhető – Magyarországára, ahol semmilyen harc nem folyik semmilyen eszméért, és ha valamit, hát a konfrontációt mindenki igyekszik nagy ívben elkerülni. Aztán egyszer csak, néhány évtized, mondjuk így, „nyomott” békéje után minden felbolydul, és kitör a harc, nevezetesen a délszláv háború. Hősünk útja egyenesen vezet oda, a horvát oldalra.

– A Bolse Vita előzménye Az apokalipszis gyermekei című dokumentumfilm volt. Ezúttal is valóságos történetből született az ötlet?

– Hogyne, az alaptörténet Eduardo Rózsa Floresé – eléggé ismert is a médiából –, az ő életútjának főbb állomásaira és helyszíneire épül. Annyira ritka képlet ez, hogy ilyet kitalálni nem is lehet. Ami azonban létrejön, az fikció, ahogyan ez már játékfilmeknél lenni szokott, nem azonos az ő élettörténetével. Eduardo nagyvonalúan bocsátotta rendelkezésemre a történeteit.

Tovább cifrázza a képet, hogy a film főszerepét is ő játssza – színészként, azt a figurát, azt a személyiséget alakítja, akit én megírtam. Remek színészi képességekkel rendelkezik, és végül is sokkal jobban oldotta meg a feladatot, mint ahogy amatőr szereplőtől remélné az ember. Egyébként kerestem én hosszasan színészt a szerepre, és voltak is kitűnőek, de ezt a különös kombinációt, a „latinság” és a közép-kelet-európaiság keverékét valaki vagy hordozza magában, vagy hiába minden igyekezet. Amúgy sem nagyon hiszek abban, hogy például a mégoly zseniális amerikai színészek hihetően játszanának, mondjuk, oroszokat. És még valami, ami egy ilyen jellegű filmnél nagyon sokat számít: Eduardo hallatlanul otthonosan mozog a legkülönfélébb terepeken és közegekben.

 – Hol készültek a felvételek?

 – Horvátországban, Chilében, Albániában, Izraelben és itthon – valamiképpen a végeken. Ezt így előre végig sem gondoltam, menet közben csapott meg mindnyájunkat, hogy mennyire elképesztő világokban járunk – kicsit tudálékosabban fogalmazva: mennyire furcsa fénytörésű változatai annak a kultúrának, amelyet ismerni vélünk. Nagyon intenzív élmény volt, amellett hihetetlenül nehéz feladat is, mert rendkívül kevés pénzből gazdálkodtunk. Az impozáns koprodukciós lista ellenére is csak egy erősen „low budget” költségvetést sikerült összekaparni, különösen a vállalkozás nagyságához képest. Jószerivel gyalog mentünk Albániába és úszva Chilébe. De hát ezek fantasztikus helyek, úgyhogy az anyag meglehetősen látványosnak ígérkezik, nem kis mértékben Jancsó Nyikának és a második – olykor BETA – kameránál dolgozó Erdély Mátyásnak, valamint egy kivételesen eltökélt és leleményes stáb tehetségének köszönhetően. Mint általában, itt is rengeteg emberi energiával és találékonysággal kellett ellensúlyozni a pénzhiányt, mégpedig oly mértékig, hogy végig az volt az érzésem: utoljára lehetett így leforgatni egy filmet. Nem lenne szabad pusztán a stáb áldozatkészségére alapozni a produkciót egy olyan világban, ahol egyébként minden marhasággal egy rakás pénzt lehet keresni. Másfelől rendkívül inspiratív, ha rákényszerül az ember, hogy – a szokásos előkészítés híján – annyit próbáljon az adott világból belelapátolni a filmbe, amennyit csak bír. Ez mindenesetre igényel bizonyos dokumentarista elszántságot.

– Forgatókönyvből dolgozott?

– Hogyne, ez egy megírt történet, megírt jelenetekkel. De sokszor tényleg mintha dokumentumfilmet forgattunk volna. Részben a helyszínek miatt – példának okáért egy horvát háborús terepet létrehozni csak csillagászati összegekért lehetne, de nem is érdemes. Gyorsan forgattunk, amíg még lehetett, az utolsó megmaradt romok között, a helyszínekhez igazítva a jeleneteket. Gyakran igazodtunk amatőr szereplőkhöz, sőt, valóságos személyekhez. Skodrában például rekonstruálni szerettük volna azt a misét, amelyet tíz évvel ezelőtt a katolikus temetőben tartottak, mert a katedrális még sportcsarnokként üzemelt. És azzal a legendás öreg pappal, Don Simon Jubanival, aki akkor szabadult huszonöt év börtön után. Mármost ezt nem lehet úgy, hogy „úrfelmutatástól tessék szíves lenni még egyszer”, tehát valóságos misét forgattunk le dokumentumfilmes módra. Chilében szerettem volna egy muralt valamelyik jelenethez, ez a fajta politikai „falfestészet” az Allende-korszakban volt a csúcson. És a magyarnál nem kevésbé elszánt chilei stáb, isten tudja, honnan, előhalászta azt a férfit, aki annak idején, 18 évesen a legzseniálisabb mural-festő volt Santiagóban. És eljött, és huszonhét év után még egyszer odafestett a falra egy gyönyörű szép politikai plakátot, egy igazit, annak minden érzelmi erejével. Ilyenkor az embernek fogalma sincs, hogy játék- vagy dokumentumfilmet csinál-e. Később megtaláltuk azt az archív felvételt, amelyen 18 évesen fest. Szeretnék sok archív anyagot használni, ezekhez ugyancsak igazodni kellett.

 – A Bolse Vitában a történelem és a történet különböző technikával rögzített felvételeken jelent meg. Milyen szerepet szán a „kevert módszernek” új filmjében?

 – Még jobban keveredik benne minden, mert nagyobb korszakot fog át a történet. A chilei évekről fekete-fehér nyersanyagra készültek a dokumentumfilmek, a kilencvenes évekről BETA-ra, de megpróbálunk magunk is belecsalni az anyagba Super 8-ra forgatott úgynevezett „családi amatőrfilmeket”. Annyira eklektikus és egyenetlen az a képanyag, ami ma ránk zúdul a világból, hogy azt remélem, megint csak elfogadtatja magát egy filmben a különböző anyagok efféle keveredése, nincs szükség valamiféle irodalmi logikára, mely megindokolná. Az összegyűjtött archív anyag különös tanulsággal szolgál. Sok szó esett már a televíziós dokumentum- és még inkább a híradó-snittek kiüresedéséről – ahogyan látszatra egyre célratörőbbek és dramatikusabbak, úgy egyre inkább kilúgozódik a valóság- és igazságtartalmuk, önmagukban még csak nem is informatívak. Szembeszökő a különbség, mondjuk a hetvenes évekből származó chilei és a kilencvenes évekbeli háborús anyagok jelentésgazdagsága között. Utóbbiak jószerivel bárhogyan értelmezhetőek, ritkán van kényszerítő erejű, saját belső tartalmuk.

 – Ha címkézni akarnánk, nevezhetnénk közép-kelet-európai kalandfilmnek a Chicót?

– Hát, elég kalandos a történet, de legalább ennyire szól eszmei kalandozásokról. Ez a térség telítve volt ideologizával, és hallatlan zavarodottság támadt, amikor ez az ideológia kipukkant. Támadt helyébe indulat és düh. Hogy a düh mikor indokolt és mikor pusztító, erről csak érzeteink vannak, mércénk nincs rá. Ezekben a kérdésekben nagyon izgalmasan méri meg egymást ez a közép-kelet-európai közeg és egy azonos dilemmával küzdő, de merőben más rugókra járó „latin” mentalitás. Nem valami nőies dolog, de engem nagyon erősen foglalkoztatott a délszláv háború, Szarajevó ostroma óta sokat járkáltam háborús helyszíneken, mindig úgy éreztem, hogy oda kell mennem, ha meg akarom tudni, hogy milyen világban élek. Ma sem tartom ezt a háborút pusztán egy szörnyű, ámde lezárult epizódnak. Minden egyes szakasza folytatólagosan demonstrálja, mekkora tévesztésekkel reagált az az európai értékrend, amelybe minden reményünket vetettük. Nem a háborúról akartam filmet csinálni. Az érdekel, miért és hogyan fognak fegyvert emberek eszmei vákuum vagy éppen zűrzavar idején, amikor már csak a „terepen” érzékelhető valami percenként változó, ide-oda mozgó igazságféle. És egyáltalán: most akkor van háború, vagy nincs?

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/01 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3177