Dokumentumfilm

Beszélgetés Ember Judittal

A szegények dühe

Tamás Amaryllis

Nagy vihart keltő dokumentumfilmek rendezője, Ember Judit beszél az új vaskorszakról, az itt kavargó indulatokról, félelmekről és az objektivitás esélyeiről.

– „Szegénynek lenni annyi, mint kínainak lenni: megmásíthatatlan.” – ezzel a Márai-idézettel zárja Lengyel László a szociofilmről írt tanulmányát. Az idei szemleviták igazolni látszanak a magyar dokumentaristákkal kapcsolatos gondolatait, miszerint a nézők és a filmesek elfásultak már, más világot élünk, mint két évtizede, amikor erkölcsi kötelessége volt a dokumentumfilmesnek, hogy a szegények mellé állva filmjeivel szembesítse a rendszert annak be nem tartott értékrendjével. Most, hogy a többség került margón kívülre, már nem lehet a „korábbi módon” filmet forgatni a nyomorúságról. Ön ezt hogyan látja?

– Nem ismerem Márainak azt az írását, amelyben ez a mondat szerepel. Alighanem az elkeseredés íratta vele. Bizonyára nem gondolta komolyan, hogy a génjeinkben hordozzuk a szegénységet és a gazdagságot. Mert ha így volna, akkor a harmadik évezredben a társadalmi problémákat a génsebészek fogják megoldani. Hol a gazdag-gént, hol a szegény-gént szippantják ki az embrióból, mikor melyiket tartja majd „hibás” génnek a világ. Lengyel László szerint a hetvenes és a nyolcvanas években az értelmiség szociális érzékenységét nem a szegények iránti szimpátia, hanem a rendszer-ellenesség motiválta. Node ’89-ben Kádár meghalt, és a rendszere megbukott. Ettől kezdve tehát anakronizmus szolidárisnak lenni a szegényekkel... Úgyhogy miért csinálják a dokumentumfilmesek továbbra is a régi módon a „szegénypártolást”...? Miért gondolják, hogy beavatkozhatnak abba a társadalmi folyamatba, amelyben a gazdagok gazdagodnak, a szegények szegényednek? „Elég már a szociohorrorból!” – mondták a szemle zsűritagjai. Az ember elképed, mert ahol egy tízmilliós ország egyharmada a létminimum alatt él, másik egyharmada a létminimum közelében, tehát tízmillió emberből több mint hatmillió küzd a puszta létért, ott ilyet mondani bűn.

Kifogásolják, hogy a filmes módszerek még mindig ugyanazok, holott a társadalom megváltozott. „Új műsorhoz új férfi kell”? Csodálatos dokumentumfilmeket láttam a televízióban a rendszerváltás után is. Olyan halkan és szerényen jelentek meg két műsor között, hogy még stáblista sem volt rajtuk. Úgy kellett kinyomoznom, hogy a Zötyögőket például Vadas Mihály rendezte. Akkoriban éppen érvényben volt egy – a nagycsaládosoknak szánt – vasúti kedvezmény. A film szereplője egy hajléktalan sokgyermekes család, amelyet összetartott a familiáris kohézió, és a különféle segélyekből, gyes-ből, gyed-ből meg tudták fizetni a Budapest-Debrecen retúrjegyet. Este felszálltak a Debrecenbe induló vonatra, megágyaztak maguknak a kupéban, és reggel ismét Budapesten ébredtek. Napközben a pályaudvaron lófráltak, de mindig együtt voltak. Fogták egymás kezét, élték a maguk családi életét. Mi a dokumentumfilmes feladata? Azt észrevenni, azt dokumentálni, hogyan élünk mi Magyarországon. Hányféleképpen. A középkori freskókon, mintha vonalzóval húzták volna meg a fejmagasságot – senki sem lehetett egy centivel sem magasabb. A Kádár-rendszerben azért ez nem volt ennyire szigorú, de senki nem tehetett szert nagy vagyonra, mert börtönbe került (mint a „meggymagos” feltaláló-vállalkozó)... És ’90-ben hirtelen fantasztikus vagyonok nőnek ki... Azt kellene a dokumentumfilmesnek megmutatnia, hogy hogyan? Hát megemelném a kalapom az előtt, aki megmutatná, hogyan keletkeztek a szocializmus talaján a milliárdos magánvagyonok, hogy a rendszerváltók adományokkal, adókedvezményekkel hogyan nevezték ki a nemzeti burzsoáziát. Szóval, ha valaki filmmé tudná varázsolni... Csak úgy ne járjon, mint a Nagyítás fotósa, akinek művészi ambíciói is vannak. Olyan világba merészkedik, amelyik nem akar feltárulkozni, mert őrzi a titkait – örülhet, hogy megússza szárazon. Nem akkor, amikor csodálatos Nikon gépével – divatfotós létére – szociofotókat készít a munkásokról (akik befogadják, és hagyják magukat fotózni). Hanem akkor, amikor természetfotózáshoz szottyan kedve, és véletlenül tanúja, sőt megörökítője lesz egy előre eltervelt gyilkosságnak. Fellini Nyolc és féljében is arról van szó, hogy azok a gazdagok, akik pontosan tisztában vannak a személyiségi jogaikkal, minden eszközzel megakadályozzák, hogy az őket „kompromittáló” titkokról bármi megjelenhessen újságban, filmen. De a francia dokumentumfilmesek sem véletlenül mentek Afrikába a törzsek életét filmezni egy idő után, nem véletlen, hogy a francia dokumentumfilmezés etnográfiaivá vált.

– Nem lehet a „más hangot, más módszereket, más témákat” javasló hozzászólásokat úgy értelmezni, hogy a dokumentumfilmeseknek arról kellene filmet csinálniuk, „miért nem háborodunk föl” ?

– Ezeknek az olvasata számomra inkább az, hogy „ah, lágyabb ének kell nekem”... tehát andalítsatok el... Harmadéves főiskolásként a vizsgafilmemre készülve, Kántás László pszichológussal fél évig jártunk egy általános iskolába, ahol a harmadik osztályos napközis tanár bácsi furcsa pedagógiai módszert alkalmazott: veréssel jutalmazott és veréssel büntetett. Amikor megismertem a történetet, leírtam a forgatókönyvet, pszichodrámaként akartam megcsinálni. Nagyon büszke voltam az ötletre, azt hittem, felfedeztem a spanyolviaszt, a forgatókönyvet az egyik tanárnak büszkén odaadtam, az továbbadta egy másik tanárnak, és egyszercsak fegyelmit kaptam. Mondván, hogy egy imperialista pszichológus, Moreno módszerével tönkre akarom tenni a gyerekeket.

– Gondolom, nem ez volt az igazi oka annak, hogy megfeddték.

– Valóban. A fegyelmi után megkérdeztem Herskót, nem értem, miért mondta azt az esztétika-tanárnő, hogy „nem tartom tiszteletben a hollywoodi filmtörvényt”, azaz, hogy egy gyereknek nem szabad a fenekét megmutatni demonstrálandó a „le a gatyát, fel az asztalra!” – jelenetet. Hiszen – érveltem – ez egy terápiás módszer, amelynek révén a gyerekek eljátsszák önmagukat vagy saját apjukat. Mire Herskó félbeszakított: „Hát nem érti? Itt nem arról van szó, hogy a tanárnő fél a gyerek testének-lelkének összetörésétől. Nem a gyerekről van szó: ő önmagát félti. Benne van a vizsgabizottságban, meg kell néznie a filmeket, szembesülnie kell azzal, hogy az a világ, amiről azt hiszi, hogy ’a létező világok legjobbika’ – talán nem is olyan jó.” Ez a régi történet engem kísértetiesen emlékeztet arra, ahogy most azt tanácsolják nekünk, hogy hagyjuk abba... Volt, aki azt mondta, hogy már „a valóság feltárása” kifejezéstől libabőrös lesz. Aki ilyet mond, önmagát félti, mert szembesülnie kell azzal, hogy más számára esetleg kellemetlen világban ő kellemesen érzi magát.

Ha vannak olyan dokumentumfilmesek, akik elhiszik: ma másképpen kell és másról dokumentumfilmet csinálni, akkor támad egy „luk”, s harmincnegyven év múlva azt mondhatják: „Hát miért nem szóltatok akkor? Miért nem figyelmeztettetek?” A szemle szegényfilmjei nem ugyanarról a családról szóltak! Én ezért nem értem, hogy nem jöttek rá a dokumentumfilmek számát sokallók arra, hogy a mennyiség társadalmi minőséget jelez.

A nyolcvanas években filmet akartam forgatni Kistarcsán, mert azt hallottam, hogy a háború után úgy „nevelték meg” a nyilasokat, hogy kidobták őket az ablakon. Azt akartam megtudni, mit szóltak ehhez a kistarcsaiak. Egy újságíróval mentem – maga is kistarcsai –, aki tudta, ki volt akkoriban a jegyző, a rendőrség vezetője... Sok kommunista (Rajk László és Gobbi Hilda is) ott volt lecsukva, s kiderült, hogy sok zsidót onnan vittek el. Az emberek csak arra emlékeztek, hogy ez a hely egy Rajk Lászlóról elnevezett tanintézmény, rendőrtanoda volt. Jártunk házról házra, és mindenütt azt kérdezték, ki talál ki ilyen rágalmakat, hogy ott internálótábor működött? Mígnem az egyik házban egy haldokló (a kistarcsai koporsókészítő) elmondta, hogy ő is majdnem ottveszett. Kint lévő szerzetesek üzentek neki, hogy nem tűrhetik, hogy egy bent lévő atyát szenteletlenül temessenek el, s ő megcsinálta a koporsót. A papok titokban egyházi temetést rendeztek – a Duna gátjába temették el a papot. Amikor ez kitudódott, elkapták a koporsókészítőt is... Én tudtam, hogy létezett az internálótábor, hiszen Donáth Ferencné és az édesanyja, Demény Pál felesége, lánya is ott volt Kistarcsán, tehát arra a következtetésre jutottam, hogy „a nép, az istenadta nép” hazudik. Nem csináltam meg a filmet. Lengyel Lászlónak abban igaza van, hogy a ’70-es, ’80-as években az egyszerű emberekről nem húztuk le a leplet, mindig csak a hatalomról ...Végül egy férfi – aki ’45-ben rendőr volt Kistarcsán – elmondta: persze, volt itt internálótábor, a falu tulajdonképpen ebből élt. Mosni, főzni kellett az őrzőkre is, akik ugyanúgy be voltak zárva, és talán ezért nem tudja a részleteket a falu... Az őrzők havonta egyszer, kettesével mehettek haza a családjukhoz. És amíg az egyik eleget tett a házastársi kötelezettségének, addig a másik kint vigyázott, hogy „közben” ne beszéljenek... Majd: szerepcsere. Engem kilelt a hideg, valószínűleg hasonló okokból nem tudtunk Recskről sem. Rókafogta csuka: rabságban volt az őrzött is, meg az őr is...

– Almási Tamás filmje, a Meddő egyes vélemények szerint „nem korszerű eszközökkel készült.” Ha a hetvenes években jött volna létre, akkor(!) nagyobbat szólt volna.

– A hetvenes években Ózdon nem voltak ilyen viszonyok. A Meddőben olyan képek vannak, amelyeket el sem tudtam volna képzelni. Hogy egy házaspár 1995-ben úgy teremti elő napról napra a betevőt, hogy a meddőhegyen kalapáccsal ütögeti az ormótlan kőzetdarabokat, és kifinomult fülhallással felismeri a vasércet! És ha 50-100 kilósat találnak, akkor kézzel megragadva azt a sehogyan sem megragadható darabot – egy félelmetes, kihalt tájon, a hátukon cipelve, patakpallón egyensúlyozva szállítják az átvevőhelyre. A vaskorban élhettek talán így az emberek. Vagy az atomtámadás utáni napok, hetek, hónapok lehetnek ilyenek.

– Mint egy anti-„Kopár-sziget”.

– Számomra ebben a filmben nemcsak az félelmetes, ami szavakkal elmondható, hanem ahogy az ember szemébe, fejébe az a táj, az a pallórendszer kitörölhetetlenül beleégődik. Ez a meddő-életforma, ez a teljes kilátástalanság meg kell hogy maradjon más emberek recehártyáján!

Elhangzott az is a szemlén, hogy az a jó, ha „a dokumentumfilm fikcióban kulminál”. Egy dokumentumfilm szerintem ne kulmináljon fikcióban (tulajdonképpen a dokumentumfilm maga is fikció, hiszen a valóság egy szelete). Egy dokumentumfilmes nem teheti meg azt, hogy darabokra szakítson mondatokat és azokat különböző helyeken használja a filmben. Azt, hogy itt és most történtek a dolgok, itt és most hangzott el ez és ez – nem szabad meghamisítani.

Számonkérik a dokumentumfilmektől a „modern technikát”, a klipszerű vágásokat, és azt is állítják, hogy a „kisrealizmus mára unalmas”. A meddőbeli zónát, a kiszikkadt földet így kell megmutatni, a porszemeken kell szép lassan svenkelni. Lukács György a nagyrealizmust kedvelte, gyűlölte a tényirodalmat, azt nem tartotta irodalomnak. Thomas Mannt szerette, holott ő a József és testvéreiben kisrealista módszerrel dolgozott, halálpontosan tudta, hogyan éltek akkor az emberek, milyen volt az életterük.

– Miközben a rendszerváltás nyerteseiről szóló filmek elkészültét szorgalmazzák sokan, egy – a kárpótlási hercehurcákba lelkileg belerokkant, Bakonyban élő hetvenéves (negyven év munkaviszonyt igazolt) cigányember így summázta nekem a kétéves klagenfurti munkaszolgálatért kapott harmincezer forint kipostázását: „Lehetséges, hogy most is az lesz ezzel a szegény osztályú néppel, mint volt a háború előtt...” Egy újabb Dachautól fél.

– Állandóan arra figyelmeztetnek bennünket, hogy Magyarország imázsát megőrzendő mosolyogni kell: „hű, de jó itt”... A Rákosi-rendszerben ezt nevezték hurráoptimizmusnak. A Kádár-korszak végén ezt már nem kérték tőlünk. Az előbb már említettem a Zötyögőket, és most – Bikácsy Gergellyel egyetértve, aki szerint „lehet, hogy a filmet Edison találta fel, de a vonatot minden kétséget kizáróan a Lumière-testvérek” – egy másik vonatos filmről szeretnék beszélni. Kis Ervin Egon A harangok Szajolba mentek című dokumentumfilmjéről. 1944-ben úgy döntöttek a nyilasok, hogy le kell szerelni a harangokat, be kell önteni, hogy a tankokat a frissen öntött rézágyúkkal állítsák meg. A harangokat szállító szerelvényt Szajolban az angolok lebombázták, de a közlekedésnek mennie kellett, dombot emeltek a harangok fölé és síneket. Az alkotó megkeresett néhány embert, akik erre emlékeztek, megkereste a volt főjegyzőt, aki ma valahol Szabolcsban él. És valami egészen elképesztő, hogy a főjegyző ugyanazt a nótát fújja, mint akkor. Én azt hiszem, úgy gondolja, hogy „visszajött a mi időnk”, hogy ez a csodafegyver – a harangokból öntött rézágyú – lesz az, ami „isten segedelmével” megállítja a bolsevikokat.

Nekem „babonám”, hogy ami megtörtént, az nem véletlenül történt meg, és annak a tanulságait le kell vonni. Az emberekben mindenféle rémképek meg vágyálmok kóvályognak és arról beszélnek, hogy néha a sínek alatt megkondulnak a harangok... Amikor nemrég Szajolnál kisiklott a vonat, volt, aki azt mondta, nem véletlenül történt: „a harangok bosszút álltak”.

A harmadik „vonatos” dokumentumfilmben – amelyet most említeni szeretnék – Egyed László felkeres egy kis Záhony előtti állomást, Tuzsért, ahol már nem állnak meg a vonatok, mert amint megállnának, nem tudni honnan, nem tudni kik – mint a termeszek – bújnak elő, és abban a pillanatban ripityára szedik a szerelvényt. A vagonajtók környező falvak nyaraló-viskóin tűnnek föl. Nekem az a József Attila sor jutott eszembe: „Szegényember akkor lop, ha éhes / akkor se lop, dehát nagyon éhes”. A József Attila-irodalomban olvashatjuk:József Attilának felrótták, hogy „ez olyan olcsó”, meg „annyira itt jön ki már”... Akkor is ezt mondták, hogy ezzel semmi újat nem közöl... Én úgy gondolom, hogy a „géprombolás” (amikor szétszedik, amikor kővel dobálják a vonatot) – a szegények dühe. A vonat dühöt vált ki, meg kell semmisíteni, mert a vonat – a sebesség. Ez persze csak az én feltételezésem.

– Nem felelőtlen gyerekek virtuskodása, ahogy ezt minősítették?

– Eddig miért nem csinálták?... Én úgy gondolom, a dühöt az váltja ki, hogy azok „mennek”, azoknak „van”... Sára Cigányok-filmjében kinn állnak a purdék és a felnőttek egész nap a hídon, és nézik a sebességet... Nem hiszem, hogy Sára odaállította őket. Sára észrevett valamit. Hogy a hídon állók úgy érzik, ez ellen a fergeteges sebesség ellen tenni kell, hiszen számukra a normál helyváltoztatásra se nagyon van mód. Vagy ahogy Tóth Tamás filmje (Vasisten gyermekei) mondja, „lángpisztollyal minden megoldható”. Lángpisztollyal be lehet nézni a női öltözőbe, ki lehet rabolni a raktárt, meg lehet rohamozni egy vonatot...

Szóval miért is irányítanák sokan másfelé a dokumentumfilmeseket? Ott tartanánk, mint az olasz neorealizmus a második világháború után, amikor – van ennek filmtörténeti előzménye, mintája is – elunták, hogy a szegényemben „az igazság bajnoka”? Az Országúton Zampanója megszakította a sort. A világ azért ennél bonyolultabb, hogy azt kellene elmondani, hogy a szegényember bizony lop, bizony megveri a feleségét, veri a gyerekét, hogy a „szegényember maga tehet arról, hogy szegény”!

Én is csináltam úgynevezett szegény emberekről filmet, a Tantörténetet még elviselték, „mert olyan szépen beszélnek benne magyarul”. A Fagyöngyöket már kevésbé, mert szembe kellett nézni a ténnyel, hogy a mama a munkahelyéről „kis lábaskájában” hazahozza a saját ebédjét, és azt osztja el egy család. Azt mondták nekem „de hiszen ezek vegetálnak, hát ezek nem élnek emberi életet, nem járnak színházba...” Elképeszt az a vélekedés, hogy ha valaki nálam két fokkal, tíz fokkal lejjebb, rosszabb körülmények között él, másként osztja be az idejét, az életét, akkor az „nem emberi élet”.

– A sikersztorikat hiányolják a vászonról.

– Az „operabált” – olvastam az újságban – Zwack Péter a saját családja sikersztorijaként élte meg. Míg az előző, 1936-os operabálon ők voltak a jól megfizetett személyzet, a világ annyira „megyen előre”, hogy ő most egy páholyt bérel a lányával, a sikeres üzletasszonnyal, és az elsőbálozó unokájával. Egy hét múlva lehetett értesülni a „botrányról az operabál körül”. Mert akik szervezték, megrendezték, elszámították magukat, és a személyzetet – többek közt, aki a büfét adta – nem fizették ki. No hát tessék, a vesztesek és a nyertesek egyetlen történetben. A belvárosban szinte kéthavonta váltogatják egymást az üzlettulajdonosok, mert olyan gyorsan akarják magukat megszedni, hogy belebuknak. Egy dokumentumfilmesnek csak le kellene tenni a kamerát, vagy hetente odamenni ugyanazon üzlet elé. De ehelyett a „dokfilmesek” kimennek a szeméttelepre, hogy összeguberáljanak egy filmet. És némelyik milyen jót!

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1996/06 24-27. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=311

Cikk értékelése:

szavazat: 952 átlag: 5.54