KritikaPunta GrandeNem fog a macska...Fábry Sándor
Punta Grande titokzatos tóparti panzió, valahol az argentin pampán. Egy német család bűnbeesésének édene. A mítosz, akár a nagy mell, kétélű fegyver: olykor élteti, másszor maga alá temeti hordozóját. Akadnak, akik hajlott korukban is képesek „viselni” ennen legendájukat anélkül, hogy szánalmat keltenének, mások időben fölismerve ennek nehézségeit, a mítoszhibernáló önpusztítást választják.
Altorjay nevét egy megilletődötten kézbevett 1966-os meghívón olvastam először, amely a kor underground divatjának megfelelően happeningre invitált, Az ebéd címmel, in memoriam Batu kán. Altorjay mellett Erdély és Szenjóbi neve szerepelt, mint a korszak szubkultúrájának megfellebbezhetetlen tekintélyű papjaié. Erdély már nem él, viszonylag bő terjedelemben és tisztes formában kiadott elméleti munkái dacolni látszanak az idővel, a galeristává konszolidálódott szőke herceg, St. Auby Műcsarnokbéli gyűjteményes kiállítása üdítő meglepetés, és akkor most itt ez a film, meg ez az Altorjay, aki Szentjóbihoz hasonlatosan a legendamentés harmadik útját, az emigrációt választotta. Időközben csak annyit hallottam róla, hogy Hamvas Karneválját ülteti át Goethe nyelvére. Tiszteletet érdemlő, gigantikus föladat.
És most hazatért. Legalább egy film erejéig, amely tán alkotója hányattatásait is megtestesíti: német, magyar és argentin együttműködés terméke. Vélhetőleg német benne a szoftver egy része, no meg a zab, magyar az életünk és a vérünk, de hogy mi benne az argentin? Nagyjából annyi, mint a spanyol módszerről szóló erotikai példázatban az ollé. Ugyanis a mégoly szépen világított és húsosan fölvett képek ellenére az elsőtől az utolsóig kínozza az embert a később bizonyossággá váló gyanú: a szerzők, akár a Vadnyugaton sosem járt May Károly, egy kockát sem forgattak Argentínában, noha filmjük ott játszódik. Becsületükre legyen mondva, a film végefőcímében mindezt töredelmesen bevallják, megtudjuk, hogy Schleswig-Holsteinben jártunk.
Nekem evvel némiképp gellert kap a meglehetősen szimpatikusan induló történet, mely a végtelen „pampák”, a csodálatos mesetó és a furcsa kísértetház egybejátszatására, azaz a miliőre, az atmoszférára meglehetősen sokat bíz. „Meszidzsét” József Attila két sorával summázhatjuk: „ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret.”.
Az alaphelyzet a következő: egy kiegyensúlyozottnak látszó német házaspár és tízévesforma kislányuk az argentin pampákat járja, naná, hogy juppie-jeepen. Néhány napra enyhet lelnek egy Punta Grande nevű, enyhén szólva furcsa tóparti panzióban, melyet egy rendmániás, nőcikülsejű alkoholista német és nővére üzemeltet. Miközben az asszonka a latin bártenderrel hancúrozik, az ura a karbunkulus tekintetű helyi Carmennal szűri össze a levet. Séma a köbön, de nyilván ez benne a formabontó, avagy az a gyanús, ami nem gyanús. Kislányuknak helyi játszópajtása is akad, a kis szerelmesek lesznek a történet rezonőrjei: meglepő, olykor koravén érettséggel kommentálják, amint a titkaikat elrejtő példaszülők kifordulnak német elvágólagosságukból.
Mindez jó darabig meglehetős izgalmatosan, kiválóan vezetett színészekkel adatik elő, az alkoholmámorban és klöplifüggönyben táncot lejtő, magányosan gramofonozó padron jelenete Herzogot idézi. Amikor a kukkoló férj rádöbben, hogy felesége szereti, ha üvegasztalra kötözve hátulról gyakják, de előbb kissé elfenekelik, a film egyik legjobb pontjához érkezünk. Tényleg, mi van ilyenkor? Sto gyelaty? – Iljiccsel szólva. Hősünk nem rendez jelenetet, ő más kultúrkörökből érkezett, idegen tőle az azonnali vendettába torkolló in flagranti. Ehelyett sután lepottyan és azon basszamázik, hogy gallyra ment vadonat skárpija.
A történet ellenére, sőt, másnap a kihűlni látszó családi nyoszolyát azért megtöltik némi tartalommal, férjemuram erekció reményében hevülten mesélteti magának a fekete misén történteket. Lehet, hogy neki is kéne egy kis ruha, csak nem tud róla?
Ügyes elem a vízparti magányos házikó, mint cselekményszervező tér, ahol semmi nem marad titokban. Ígéretes a főhősnő – Martina Schiesser – lompos erotikája, akár egy Polanski-filmben is lehetnénk. De nem vagyunk. Az első szakaszban ügyesen eldugdozott patronok az istennek se akarnak robbanni.
Férjemuram úgy érzi, megtalálta a sohasem érzett igaz szerelmet, imádottjával a vaginális szimbólumként is értelmezhető csónakház óvó öléből fallikus ladikon a tóra siklik. Az idill fokozhatatlannak tűnik, ugyanakkor a vélhető szerzői szándék ellenére nem tud vérciki camppé nemesedni. Olykor kétség gyötör: ez a lónyál komolyan van véve. És ez baj. Pedig a kurrogó német családapa (Josef Bilous) a sosemvolt aranykor boldog bőségét fricskázandó olykor puszta kézzel ránt elő a vízből egy-egy halat. Ez bizony másként, mint paródia, aligha értelmezhető, de valahogyan nem tud szárnyra kapni az irónia sasmadara.
Legyünk példás férjek és családapák, de közben balalajkázó Minnesängerek módján helyezzük magunkat az imádott nő lába elé, legyünk mintaszerű feleségek, ugyanakkor keféljünk velőtrázóakat – ejnye, ejnye. Teátrális öngyilkossággal hívni föl magunkra a figyelmet, de életben maradni, példásan kardélre hányni a gaz csábítót és mégsem gyilkolni, örök ideig élvezni Punta Grande sajátos idilljét és megbízható munkaerőként helytállani a német munka frontján, együtt tartani ezt a különös nyári kvartettet, ahol idővel tán egynemű keresztlabdák is lehetségesek, ugyanakkor haladéktalanul és polgári dérrel-dúrral távozni erről a bűntanyáról – megannyi ösmerős, egyben föloldhatatlannak látszó ellentmondás. Valamennyien egyszerre szeretnőnk kint s bent egeret fogni.
Érteni véljük Altorjay szándékát, amikor mindezt meg is „valósítja” a filmvásznon: hősünk fölrobbantja magát, majd a legnagyobb természetességgel tér vissza a történetbe, akár az általa húsvágó bárddal gyomronixelt gaz csábító. Mindez azonban a kívánt hatás helyett inkább csak puffanik egyet, mert úgy hág át alapvető műfaji szabályokat, hogy abból biza nemigen jön létre újfajta minőség.
Nem mind arany, ami avantgárd.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1059 átlag: 5.37 |
 |
|
