Láttuk mégHibátlanokKöves Gábor
Kevesebbek lettünk egy legendával. Pedig szép lett volna, nem vitás: Joel Schumacher, a szuperprodukciók levezénylésében megfáradt profi visszatér a tiszta forráshoz, figyelmét a számítógépes story-board-ról a történetre és színészeire fordítja, kis pénzből nagy filmet csinál, afféle szerzőit. Szinte hallom, ahogy fellélegzik: végre, csakis magának (no meg azért egy kicsit az örökkévalóságnak is) dolgozhat!
Ő nem akart mást, csak megmutatni, hogyan látja ma a világot, s benne az embert – mondta volna, majd a tévénézők rászegeződő tekintetétől és az állva tapsoló kollégák örömujjongásától kísérve, látszólag kissé zavartan, de minden mozdulatában méltóságteljesen távozik a reflektorfényből. Hogy mit tart a kezében? Naná, hogy a legjobb rendezésért járó Oscart.
A homofób, amúgy érzéssel tangózó egykor hős zsaru (a fásultan játszó DeNiro) és a szomszédjában lakó, fiúnak született díva (a tehetséges Seymour Hoffman) kapcsolatát bemutató kamaradarab (a zsaru lebénul, s hogy újra beszélni tudjon, a transzvesztitától kell énekórákat vennie) úgy lett kitalálva, hogy fontos film legyen. Hogy hivatalosan sem került az áhított kategóriába, a díjosztók ritkán megnyilvánuló tisztánlátását mutatja.
Az őszinteség már szándékszinten kiveszett a projectből, mégis a film szinte minden kockájáról süt az író-rendező küldetéstudata. Hiába az elegáns címke, a drágának hitt parfüm pacsuli-szagot áraszt. Ennél már az is jobb, amikor Schumacher egyszerűen nem tudja, mihez kezdjen. Ilyenkor a giccsből krimibe, kisrealizmusba, (ritkán, de legalább működő) szatírába vált. Hőseink, Rusty és Walt hajlamosak az önbecsapásra, e gyengeséget mégsem ők példázzák a leginkább hitelesen. A Hibátlanok annyiban őszinte, amennyiben rendezőjét őszintén lehet sajnálni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1487 átlag: 5.55 |
 |
|
