Kritika

Balra a nap nyugszik

Észak, északnyugat

Báron György

Fésős András – generációjából alighanem egyedül – a masszív filmtörténeti hagyomány örökösének vallja magát.

A címbéli mondókát két hintázó kisgyerek skandálja németül a Balra a nap nyugszik záróepizódjában. A film kettejük közelijével indul: erősödő tengerzúgás hallatszik, hinta kötelének csikorgó zaja, majd kivilágosodik a vászon, s a ködből két, váltakozva közelítő gyerekarc bukkan elő, arról filozofálnak, hogy ez most már mindig így lesz-e. „Mindig, azaz megint?” – kérdez vissza a kisgyerek, ám társa válasz helyett arról mesél – alighanem a Lear metaforáját idézve –, hogy a világot óriás játékának képzeli, mely óriás maga is apró játékszer egy (még hatalmasabb) óriás markában… Gyors totál Alexről, a főhősről, amint öreg cabrióban autózik önfeledten, majd Mariát látjuk hajat szárítani félhomályos otthonában, közeli egy – kezdetben puskacsőnek tűnő – távcsőről, Alex fürkész vele valamit, újabb váltás, középkorú férfi ül egy kerti székben, s Martin Buber-szöveget olvas fel jövevények magányáról és egymásra találásáról, szintén németül.

Ebben a főcím előtti kétperces prológban a film összes fontos motívuma fölvillan, ám mind az időt, mind a teret, mind a történést illetően bizonytalanságban hagy és fölkelti kíváncsiságunkat. A gyerekek párbeszédének első fele egyértelműen az időről, a történések ismétlődéséről szól, ám nem tudjuk, mi az idő- és térbeli kapcsolat a gyors váltásokkal bemutatott képek – beszélgetés és felolvasás, illetve zenével aláfestett dialóg nélküli cselekvések – között, melyik esett meg előbb és melyik utóbb, van-e közük egymáshoz, s egyáltalán: merre járunk? A német nyelv sem segít, csak még jobban összezavar. Nem prológ ez, inkább nyitány, amelyben a szerző előjátssza a mű fő szólamait: férfi, nő, autó, utazás, idő, ismétlődés, látás, erőszak, otthontalanság. E témákról Wenders ötlik az eszünkbe: mintha egy Wenders-film motívumait soroltuk volna fel. Nem véletlen a hasonlóság. A német rendező Fésős András példaképe, hatása ott érződött eddigi munkáin is. Wenders talán az utolsó filmes, aki még kapcsolatot tud teremteni a mozgókép múltja és jövője között, aki közvetíteni képes a hagyományt a fiatalok felé, közös áramkörbe kapcsolva Ozut, Rayt, Fullert, Alekant Jarmusch-sal, Egoyannal, Kaurismakival, vagyis még benne él a (lassan lezáruló) filmtörténetben. Fésős – generációjából alighanem egyedül – maga is e masszív hagyomány örökösének vallja magát, tudatosan és szenvedélyesen, nem véletlen hát, hogy első egészestés filmjén ott érződik a mester hatása (kinek vannak ma rajta kívül mesterei?). S nem csak a motívumokról van itt szó, hanem a legszélesebb értelemben vett stílusról, az asszimmetrikus levegős totálokról, az utazás lüktető élményét megidéző erőteljes gépmozgásokról, a diszharmonikus, olykor takarásos félközelikről-közelikről, Szemző Tibor lendületes rockzenéjéről, s mindenekelőtt magának a történetnek mint formai elemnek a felhasználásáról történeten túli, metafizikus tartományok bejárására. Fésős – akárcsak Wenders (ki ezt az eljárást elsősorban az amerikai bűnügyi irodalom és a film noir klasszikusaitól tanulta) – úgynevezett alaptörténetet mond el, bűnről és szenvedélyről. Vagyis filléres történetet, első látásra ócska, nyűtt melodrámát. Kábítószeres kriminek indul a film: Alex, kiről nem tudunk semmit, elmegy Németországba, hogy hazacsempéssze az anyagot, ám egy benzinkútnál titokzatos családi veszekedésbe csöppen, autóbalesetet szenved és megvakul. Az első félóra után a bűnügyi szál elhalványodik, s a fő szólammá az Alex és Maria között szövődő vonzalom diszkrét, finom dallama erősödik. Vak fiú és távoli lány telefonszerelme: vonzza a giccset. Nem kis merészségre vall ily szentimentális történetbe belevágni. Ám Fésős előadásmódjában a történet feltöltődik energiával, rólunk kezd szólni, akik nem vagyunk sem vakok, sem kábítószercsempészek, nem Rügen szigetén élünk, magányosan, vagyis „Emma mi vagyunk”.

Vegyük sorra azokat az elemeket, amelyektől a film épülete egyszerre lesz szellős, elegáns és harmonikus, ugyanakkor tömör és stabil. A sztori – láttuk – ingatag alap volna, ám önmagában minden sztori az. Bár kétséges vállalkozás a kész mozgóképből visszakövetkeztetni a forgatókönyvre, annyi azért megkockáztatható, hogy már a filmnovella szokatlanul erős anyagú lehetett. A történet nyílegyenes és pofonegyszerű: két fiatal – „kiket egymásnak rendelt az élet” – egymásra talál, gyönyörű és tiszta románc, nem zavarja fel semmi, az első perctől az utolsóig következetesen halad a kiszámítható végkifejlet felé. Bár a főszereplőket mindvégig jótékony titokzatosság lengi be, mindkettejük köré teljes világ épül, életük helyszíneivel, macskaútjaikkal, emlékezetes mellékfigurákkal. Fésős leheletfinom eszközökkel érzékelteti Maria és német barátnője leszbikus vonzalmát, ennél kicsit harsányabb Alex és barátjának viszonya, de ez abból (is) eredhet, hogy a két színésznő diszkrét, visszafogott játéka meggyőzőbb, mint a budapesti fiúpáros erőteljesebb, darabosabb játékmodora. Régóta nem hallottam magyar filmben olyan életszerű, természetes párbeszédeket, mint a Balra a nap nyugszikban. Még az íróilag gondosan megmunkált filmekben is zavaróan mesterkéltek a dialógusok: a szereplők úgy diskurálnak, mintha a Marsról vagy a stúdióértekezletről jöttek volna, mintha nem köztünk élnének, hanem egy elképzelt magyar filmvalóság mesterséges univerzumában. Fésős és forgatókönyvíró társa, Németh Gábor szövegei nem különböznek azoktól a szövegektől, amelyeket a moziból kilépve, az utcán hallunk, s ez önmagában jelentős vívmány. A forgatókönyv igazi bravúrja, ahogy a kényes, giccsgyanús alaphelyzetet, a vak Alex és a távolban élő Maria telefonon át szövődő szerelmét biztos ízléssel regéli el, elkerülve az olcsó szentimentalizmus csapdáit. Maria és Alex párbeszéd-duettje invencióban és érzékenységben nem marad el a műfaj klasszikusától, Cocteau Emberi hangjától, melyből Rossellini készített emlékezetes filmet, Anna Magnanival a főszerepben.

Fésős annyiban is hű Wenders-tanítványnak bizonyul, hogy a bűnügyi történetből kibomló szerelmi románcba finoman, alig észrevehetően misztikus elemeket sző bele, melyek a nyitány és a zárókóda kommentárjaival együtt újabb rétegekkel gazdagítják a művet, mintegy tovább sűrűsítik anyagát. A szerelmi szál, a két fiatal végzetszerű egymásra találása maga sem nélkülözi a misztikumot (erre utal a vakság motívuma is), ám a legerőteljesebb misztikus epizód a veszekedő család három különböző verzióban bemutatott – egyszer a valóságban (?), másodszor Alex megelevenedett elbeszélésében, harmadszor Maria képzeletében (?) lejátszódó – története, melynek sem okairól, sem következményeiről nem tudunk meg semmit; s e történeten belül a gyermek titokzatos rajza a házról, ami távolról rárímel a tengerparti házra, a szerelmesek egymásra találására, s a történetet keretbe foglaló hintázó gyerekek képeire.

Nagy Andrásról már közhely leírni, hogy az újabb magyar operatőrnemzedék egyik legnagyobb tehetsége. Stílusa összetéveszthetetlenül személyes, ugyanakkor hajlékonyan alkalmazkodik a rendező beszédmódjához. Már a Közel a szerelemhez képein megcsodálhattuk, milyen egyformán erős a lendületes, sokmozgásos akciók és az intim, bensőséges pillanatok megörökítésében, azaz tehetsége egyszerre lírai és epikus. A Balra a nap nyugszikban más stílusban fotografál, ám az erények ugyanezek, kibővülve a tőle eddig ritkábban látott lassú, statikus távoli képkompozíciókkal. A film egységes, nehéz hát szétszálazni kié – s miből – az érdem: rendezőé, íróé, fotográfusé, zeneszerzőé? S nem utolsósorban a színészeké, akiknek – elsősorban a két főszereplőnek – hatalmas terhet rakott a vállára a rendező. A lehetetlent kell elhitetniük: a távolból, telefonon át szövődő végzetes szerelmet. S ha ez önmagában nem volna színészpróbáló föladat, Szabó Győzőnek vakot kell alakítania, úgy, hogy a figura ne legyen se szánnivaló, se nevetséges, büszke legyen és autonóm, olyan, aki vállalja és ki tudja hordani ezt a szerelmet. A legnagyobb dicséret, ami elmondható róla, hogy megoldja megoldhatatlannak tűnő feladatát, bár időnként lehetne visszafogottabb, főleg a Keszég Lászlóval közös jelenetekben. Talán csak azért tűnik ez fel, mert partnere, az eddig számomra teljesen ismeretlen Takáts Andrea alakítása: hibátlan. Tudom, könnyebb az ő dolga, mégis, ilyen finom, visszafogott eszközökkel, ilyen hitelesen jelen lenni a filmvásznon – nos, ez több színészi tehetségnél, ritka adomány, egyfajta filmérzékenység, ami harmonikusan belesimul Fésős András filmjének érzékeny világába.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2000/10 54-55. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3087

Cikk értékelése:

szavazat: 1131 átlag: 5.7