Magyar MűhelyParadoxonok Szőke AndrásrólFilmek fakamerávalBáron György
Ő az úr, a mű meg cifra szolga. Szőke András nem elbeszélni akar, üzeneteket postázni, számára a munka a fontos, az alkotó személyiség folyamatos működtetése. Filmjeinek kitüntetett tárgya Szőke András – aki éppen az adott filmet készíti.
Szőke András több mint tíz éve markáns szereplője a magyar (film)kultúrának, ám tevékenységéről (nem véletlenül használom e tág jelentésű kifejezést) eddig nem jelent meg komoly elemzés. Archívumokban kutatva rövidebb és hosszabb interjúk garmadájára lelünk, amelyek munkáiról, terveiről, öröméről-bánatáról, hobbijairól, köz- és magánéletéről tudósítanak, ám alig olvasható – az egyes filmjei bemutatóját követő szabványkritikákon kívül – összefoglaló dolgozat magukról a produktumokról, a már eddig is terebélyes életműről. Szőkét úgy kezelik, mint médiasztárt vagy csodabogarat, de hogy – esetünkben – a filmjei miként és mivel gyarapították a magyar mozgóképkultúrát, milyen új stílust, hangvételt hoztak, melyek a gyökerei, hol keresendők inspirátorai, társai, szellemi rokonai – erről alig esik szó. Érthető a bizonytalanság, hiszen e sokféle műfajú és jellegű tevékenységnek a gyújtópontjában egy különösen erős és invenciózus személyiség áll. Szőke eddig – a 69-et is beszámítva – nyolc egészestés játékfilmet rendezett–írt–játszott, több kisfilmet, tévésorozatot (többségüket a kilencvenes évek első felében a KVB-vel) készített, jónéhány fontos magyar filmben tűnik fel színészként és/vagy dialógusíróként, színházat csinál, pedagógiai filmtáborokat vezet középiskolásoknak és nevelőintézetis fiataloknak, zenél, ír, egyszemélyes show-kat tart, fest-rajzol, szórakoztató tévéműsorokban tűnik fel, a Tilos Rádió reggeli adásainak műsorvezetője, masszázsszalont nyit a belvárosban, beleássa magát a távol-keleti kultúrába, állandó szereplője és mesterszakácsa a kapolcsi mulatságoknak és a győri Mediawave-nek, újabban a Kapolccsal szomszédos Taliándörögdön gazdálkodik – utóbbi aligha magánügy, elvégre művei részben az életét dokumentálják, a faluról és a házról két filmben is beszámol: a Taliándörögdben és a Háromban. Rendező – író – színész – zenész – képzőművész – showman – rádiós – lemezlovas – pedagógus – szakács – masszőr, talán nem hagytam ki semmi fontosat. Nehéz föllelni ennek a sokirányú aktivitásnak a középpontját – alighanem ezért van, hogy a Szőke-jelenséggel sokkal többet foglalkoznak, mint a művekkel. Nem lehet ellenére ez Szőke Andrásnak sem, hiszen félszeg, suta modora mögül átsugárzik a különös tehetséggel megáldott emberek konok kevélysége: ő az úr, a mű meg, tudjuk, cifra szolga; vagyis nem elbeszélni vágyik, üzeneteket postázni, hanem maga a munka, az aktivitás a fontos, az alkotó személyiség folyamatos működtetése, „karbantartása”, az önelemzés és viviszekció, a másik emberhez, a közösséghez, az önkifejezéshez való viszony tisztázása, mindenekelőtt önmaga számára – ezért, hogy minden filmjének kitüntetett tárgya Szőke András, aki éppen az adott filmet készíti, in statu nascendi.
A fentiekből következik, hogy Szőke filmjeinek sora a leginkább paradoxonok sorával közelíthető meg.
Csapatban – egyedül
Szőke magányos burleszkhős: az igazi komédiások mindig egyedül állnak szemben a világgal, ez filmjeik dramaturgiai mozgatórugója. Csetlő-botló, különös mozgású és mimikájú figurája a filmtörténet nagy kisembereinek egyenes leszármazottja. Ugyanakkor – következik ez a közösségi filmezésre építő nonprofesszionális múltjából – állhatatosan csapatot verbuvál maga köré, kizárólag csapatban képes működni. Minden Szőke-film egyrészt Szőkéről szól, másrészt a bandáról, amely a filmet csinálja. Ilyen közösség volt a Szomjas György vezette Kőbányai Nonprofessional Stúdió, ahol Ács Miklóssal és a fiatalon meghalt Hajdú Józseffel kezdett, s ahol a következő csapattal, a KVB-sekkel találkozott. Változó színvonalú filmjeiben feltűnnek állandó stábtagok – Badár, Marinka, Merza –, régiek, akiktől elszakadt – Ács, a KVB-sek, a profi színésszé lett Ternyák Zoltán és Epres Attila, Ferenczi Gábor, a több filmet íróként–társrendezőként–operatőrként jegyző Dobos Mária –, új nevek – Tariska Szabolcs, Galkó Balázs, Markert Károly –; e stábok nem egy-egy filmre állnak össze, hanem alkotói korszakokat fémjeleznek. Aligha véletlen, hogy a legtöbb munkája csoportképpel zárul. 1996-ban, nem sokkal a KVB-vel történt szakítása után azt nyilatkozta a Magyar Narancs riporterének: „…könnyebb egy csapattal, de most, 33 évesen úgy gondolom, hogy az ember egyedül van. Csak ideiglenesen lehet létrehozni közösségeket”. Három évvel később Három című filmjében Taliándörögdön már arról beszél, hogy jó magányosan, mert csak önmagáért felel, nem okolhat mást a ballépéseiért, ám az ember soha nem lehet egyedül.
A közösség Szőkénél nem csupán a bandát, azaz a stábot jelenti, hanem azokat az embereket, akik között él, akiknek a mindennapjairól a filmjeit készíti. Senki filmes nem otthonosabb nála a „nyolckerület” lerobbant körfolyosós házaiban, a zajos udvarokban, gangokon, a mocskos kapualjakban, a bádogpultos-füstös kocsmákban – nem lelátogató szociofilmes ő, hanem ez a közege és a közössége; nem a szegénységről beszél ezért, hanem arról, hogyan élnek teljes életet az itteni emberek, hogyan alakítják ki kultúrájukat – ezt a világot az elmúlt tizenöt évben ő hozta be a legerőteljesebben a magyar filmbe. „A közeg, amiben élek… nem csak a VIII. kerületben található meg. Magyarország nagy része ilyen. Ahol kint van a folyosón a vécé, meg ahol gond, hogy kifizessék a gázt. Ahol isznak.” Szocbrutál, lumpenabszurd – írta róla találóan egyik kritikusa. Ugyanilyen természetes módon jelenik meg újabb munkáiban jelenlegi lakóhelye, Taliándörögd, a ház, ahol otthonra lelt, a szomszédság, a kocsmában ülő férfiak, a nyájat őrző juhász, a focicsapat. Bármiről szóljon a történet, ezekből a filmekből föltérképezhetőek Szőke életének helyszínei, barátai, emberi viszonyainak változásai. Megörökítődik a filmszalagon a taliándörögdi tágas ház és a belvárosi masszázsszalon – egy korszak kultúrájának távoli pontjai. Szőke egész lénye efféle paradoxon: populáris bohóc, külvárosi szegénylegény, ugyanakkor experimentális filmes, ínyencek és sznobok kedvence. Elnyomott, ki mindig a film perifériáján maradt, ám harmincnyolc évesen már nyolc nagyjátékfilmmel büszkélkedhet, többel, mint „profi” kortársai közül bárki.
A film története: a filmkészítés története
A legtöbb játékfilmje hátterében fölsejlik valami titokzatos történet, ám a mű igazából nem erről szól, hanem az elbeszélés esélyeiről: arról, hogy a csapat megpróbálja megjeleníteni az eseményeket. A 69-ben mintha kábítószeres bűnügyről lenne szó, A nagy húsleves krimi, melyben levesbe belefőzött konyhalány után nyomoznak, krimi az Európa Kemping is, melynek két suta detektívje – Badár és Vizi, remek burleszkpáros – dinnyényi bombát próbál föllelni, ugyanők a Vattatyúkban aranytojást tojó tyúk után koslatnak; a Kiss Vakond és a Citromdisznó dramaturgiai váza gyerekmese; több mese és történet torlódik egymásra a Háromban és a Boldog lovakban; a Helyfoglalás tárgya a mogyorók bejövetele, pontosabban az, hogy a stáb megpróbálja leforgatni a helyfoglalás hiteles történetét. Nem véletlenek a bűnügyi szálak a háttérben. A Szőke-filmek bizonyos értelemben rekonstrukciók. Az Európa Kemping és a Vattatyúk nyomozás folyamatát követi végig; úgy és annyit tudunk meg a rejtélyről, ahogy és amennyit a két nyomozó-narrátor megtud, azaz: semmit. E filmek a történetmesélés kudarcainak dokumentációi. A rendező nem titkolja a fiaskót. A Három végén kijelenti: „Megpróbálkozhatunk megint valamivel, aminek nincs megoldása. Bármeddig lehet csinálni. Bármennyi filmet lehet csinálni.” A Boldog lovak fináléjában közli: „Volt itt mindenféle történet, de hogy elég volt-e, nem tudom”. A Vattatyúk a következő vallomással zárul: „Beleástak a lelkünkbe, és az egész egy nagy gombóc, ami összeállt, s mennyi morzsa maradt még szerteszét, amit el kellett volna mondani…”
Szőke – akárcsak Godard vagy Antonioni – nem azért hagy lyukakat az elbeszélésben, tartja homályban a történtek egy részét, mert nem tud szabályosan mesélni, vagy bosszantani akarja a nézőt, hanem azért, mert a történet csak ürügy, formai elem. Filmjei igazából nem erről szólnak, hanem a történet megelevenítését célzó erőfeszítésekről. Az igazi mese Szőkéék története, akik újra és újra megpróbálnak elmondani valamit, átélve az ilyesfajta nekibuzdulások minden nehézségét. „Hogy a történet is menjen előre, meg be is mutassam őket – az a nehéz” – sóhajt fel a Boldog lovakban. A Helyfoglalásban ezt a dilemmát egy viszonylag egyszerű módszerrel oldja fel: a szereplők kilépnek a történetből, és fekete-fehér interjúkban vallanak önmagukról. „Most az elején összegezni kéne, mert eddig csak egy nagy összevisszaság az egész, s ezek nem képesek rendesen elmondani a történetet” – hangzik el. (A film egyébként, mint közlik, „fakamerával készült” emlékeztetve arra a bonmot-ra, amit Godard mondott egy középkorban játszódó film kapcsán: „a középkorban nem is volt kamera…”)
A Helyfoglalásban erőltetettnek hatnak a bevágott vallomások, ám a többi filmben a személyiségek, nevek, szerepek játéka ennél sokrétűbb és bonyolultabb. A szerepén (szerepein) kívül még egy figurát játszik mindenki: önmagát. A nevek és szerepek szétválaszthatatlanul összebogozódnak. Némely játszó a saját nevén szerepel, mások nem, egyesek kibeszélnek a filmből, mások nem. Az Európa Kempingben Badár nyomozó Badár Sándor a szentesi állomásról, a valódi kutyáival, ugyanakkor a többi szereplő – beleértve az Abhandzara Ottót alakító Szőkét – nem viszi be személyes sorsának motívumait vagy a nevét a történetbe. A Háromban mese mesébe ér, egymásba illeszkedve, akár az orosz babák, ám a kerettörténet valós: Cserna Antal és Szalai Kriszta ellátogatnak a rendező taliándörögdi házába. Szőke már első játékfilmjében, a 69-ben következetesen él ezzel a módszerrel. A filmben, melyben valami drogügyről esik szó (amiről, természetesen, nem tudunk meg semmit), ő maga három szerepet alakít: nagybajszos-kalapos parasztlegényt, pesti drogdílert és ablakpucoló-fotóst, aki filmre veszi a történetet. „Gábor nem én vagyok, én Gábort csak játszom” – mondja a kamerába, immár negyedik szerepében, melyben önmagát adja. Ugyanebben a filmben Epres Attila a következőket közli: „Még be sem mutatkoztam. Mondhatnám azt is nektek, hogy én Szőke Bandi vagyok.” Mivel maga a történet filmforgatás, s ily módon a történetről szóló film forgatásának történetére rárakódik a film forgatásának története, a 69 ideális tárgya az elbeszéléssel kapcsolatos kételyeknek és szerepjátékoknak. Szőke folyamatosan kommentálja az eseményeket – a filmbéli forgatást –, látjuk a rontásokat, a próbát, az ismétlést. „Utazással kéne kezdeni” – morfondírozik egyikőjük, s már peregnek is az utazás képei. „Ez most nem az a jelenet, ami jönni fog” – magyarázza a rendező, a színésznő nem ért rá, ezért elmondja, mi lenne a képen, ha ráért volna. A Háromban narrátor hangja meséli a történéseket (vagy azt, ami nem történik): „Gézát látjuk a vacsorázó asztalnál. Géza a lengyel piacon vásárolt trikót visel, vörös csíkkal”. Miközben e szavakat halljuk, látjuk Gézát az asztalnál ülni – zöld ingben. Filmforgatás képei elevenednek meg A nagy húslevesben is. Két fontoskodó nyomozó videóra veszi a tanúvallomásokat, így próbál a levesbe főzött nő nyomára bukkanni (mindhiába, természetesen). Egyikőjük nyomja a gombot, elkalandozik, elmegy az élesség, a másik kiabál vele: „mit vesz maga barom, az arcát vegye!” „Rekonstruálunk! rekonstruálunk!” – rikoltozza folyvást a felvevőgép elé cibált megrettent konyhai dolgozóknak.
Szőke minden filmje töredék, próbálkozás, amely pillanatnyi állapotot rögzít. Nem letisztított végtermék, érződik rajta a megmunkálás nyoma, a hibák és az esetlegességek. Semmi álszerénység vagy modorosság nincs abban, amit a Helyfoglalásról nyilatkozott: „Szerintem nincsenek dolgok hiba nélkül. Ez a film nem jó film. Komolyan mondom: pontatlan film. Nincsenek összegezve az üzenetei”. Nem a munkája értékéről vall ezzel, hanem a filmkészítési módszeréről. Hasonlóakat mond a film fináléjában: „Nem lehet annyi mindent beletenni egy filmbe. Sok történet, többszöri befejezés…”
Régi és új
Szőke filmjei experimentális munkák – remegő kamera, rontott-roncsolt képek, töredezett történet, kiszólások, reflexiók –, melyek a hagyományos népi kultúra farce-ait, vaskos bohóctréfáit, vásári bohóságait idézik. Ha van az életműben elmozdulás, akkor az experimentalista stílusjegyek túlsúlya a korai opuszokban, s háttérbe szorulásuk a későbbiekben, mindenekelőtt a Boldog lovakban, a Háromban és a Helyfoglalásban. Különféle kulturális rétegek rakódnak egymásra e filmekben, akárcsak Jeles András munkáiban. Valódi és áldokumentumok, animált betétek, (ál)régi fotográfiák, (ál)archívok, ócska slágerek és munkásmozgalmi dalok, a legkülönfélébb folk- és etnozene, hol ironikus hangfekvésben, hol komolyan. A Háromban Demjén Rózsi, a rocksztár néhány közhelyet mond nőkről, állatokról, halálról, majd elénekli a Hogyan tudnék élni nélküled? című slágert; ugyanebben a filmben népdalkórus dalol a klastrom előtt, Iva Bitová és az Animal Cannibals zenél, transzvesztiták táncolnak angol rockra egy félhomályos bárban, gitáros férfi dél-amerikai népdalt játszik-énekel, spanyolul, Szőke különös fúvós hangszeren valami keleti dallamot fúj. „Nekem a Balaton a Riviéra” – gajdolják a Helyfoglalásban, zeng a „Fel vörösök, proletárok!” és a „Vár ránk a síkság, végtelen mezőkön szél jár…” a Kiss Vakondban; ez utóbbiban a szocreál gyárak, ebédek, bankettek álarchívjai, akárcsak a Citromdisznóban a színjátszó-próbák, Jeles filmjeinek világát idézik, groteszkebb, kevésbé katasztrofikus hangfekvésben.
Hús és sör
„Enni kell, semmi más nem fontos, csak enni. Amit az ember megeszik, az bent van” – magyarázza Szőke összemenőfélben lévő barátjának a Töpörödőben. Ugyanez visszhangzik a Roncsfilm emlékezetes konyhai improvizációjában, melyben Béla az élettársába próbál belediktálni némi levest, olyan elementáris szeretettel, hogy a végén csaknem megveri. Abban a vásári, karneváli kultúrában, mely filmjeinek kiapadhatatlan forrása, központi szerepet játszik a hús, az étel, az ital. Szőke a Vattatyúk elején véres disznóhúst trancsíroz vad szenvedéllyel: a film, akárcsak A nagy húsleves, konyhán játszódik, középpontjában a főzés áll. Disznót vágnak és főznek a Citromdisznóban és a Helyfoglalásban is. A Taliándörögdben a helyiek akkurátusan elmagyarázzák, miként kell opálosra hűteni a láda söröket a meccs előtt; a Kiss Vakondban Béla egyfolytában bambán zabál, a Herskó játszotta asszonyságnak szüntelenül ennie kell ahhoz, hogy kapcsolatban tudjon maradni a gyerekükért aggódó vakondszülőkkel.
Házfoglalás
Szőke a KVB-vel készített Belsőségek egyik epizódjában az üres, szétbontott Nagycsarnok húsos pultja előtt áll, s azt mondja: „Depresszív alkat vagyok, sokat sírok.” Rendben van; minden bohóc megvigasztalhatatlanul szomorú. Ki derítené jókedvre a bohócokat? „Szerintem ezek nem vidám filmek, hanem lehangoló munkák, tele komplexussal, viszont meg kellett csinálnom őket, mert úgy éreztem, hogy másokat is érdekelhetnek, hiszen másoknak is vannak komplexusai” – mondta a Helyfoglalás kapcsán.
Legkomolyabb filmjében, a Háromban elsírja magát a kamera előtt. „Az a legszarabb az egészben – hüppög –, hogy amikor elmész valahonnan, nem tudod, hogy mi volt… és mindig újra kell kezdeni a történetet.” A Három elején aprólékos örömmel vezeti végig vendégeit és a nézőket a házán, s ugyanilyen szeretettel mutatja be Taliándörögd című dokumentumfilmjében az otthonává lett falut. A Három végén felirat olvasható: „Köszönöm a falunak és a háznak.” Nem tudom, köszöntek-e már meg filmet háznak (Tarkovszkij közel állhatott hozzá a Tükörben és a Nosztalgiában), de a rendezőnek ezt a gesztusát illik komolyan vennünk. „A végén aztán minden jóra fordult” – jelenti kényszeredett grimasszal Szőke, miközben azt látjuk, hogy a Taliándörögdöt elhagyó Kriszta és Tóni veszekszik a kocsiban, nem érezték valami jól magukat. Soha semmi nem fordult eddig jóra a Szőke-filmekben. A záró csoportkép mindig a fájdalmas búcsú jele volt: szétszéled a csapat. A Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele a Koltay-féle árvalányhajas giccsek kacagtató paródiája; ám a Három fényében úgy is érthető, hogy a hazatalálásról, az otthonteremtésről szól. A történet végén a varázslót játszó Szőke reményvesztetten arról beszél, megpróbáltak valamit közösen létrehozni, ám mindenki a maga feje után ment, széthullott a csapat, ráadásul a varázsitalról kiderült: méreg. Rossz varázsló vagyok, nem vagyok varázsló, motyogja talpig sárosan-mocskosan. A komor vallomást a forgatás önfeledt pillanatait megörökítő werkfotók ellenpontozzák. Passzé. Ez a helyfoglalás (is) szerencsétlenül végződött. Ehhez képest a Háromban tényleg minden jóra fordul: kerül hely és kerül ház is.
Szőke meg – újabb paradoxon – éppen akkor bőgi el magát.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1014 átlag: 5.57 |
 |
|
