Magyar MűhelyBudapest, a mozgó városZsivaj a NépbüfékbenDániel Ferenc
A város képe a filmek hátteréből főszereplővé lép elő.
Mik volnánk? Bűnös város lakói, lakolpatrióták, a magyar vidékről felszármazottak azaz nem őshonosak? – két szépszál férfi: Bródy Sándor (Hevesből) és Krúdy Gyula (Nyírségből) battyog a századelőn, télen, a margitszigeti Kisszálló elhagyatott fertályán, azon töprengnek, hogy lakótársuk, Franci (Molnár Ferenc), Pest kegyeltje, vajon el fog-e kurvulni vagy sem? Akiben nincs némi lelkifurdalás fővárosi mivolta miatt, az hályogszemmel, boldogan, ám történelmen kívül él (A Pál utcai fiúk eszméje ekkor még fel sem rémlett). A modernitás mint folyamat megállíthatatlannak tűnik: építészetben, életmódban, a nők emancipációjában, technikában, színházban, sajtóban, irodalomban. A monarchia politikája gondokkal terhes, feszítő kérdés. A fent említett két urat a „tünetek” élénken foglalkoztatják, de nem repdesnek mindenért felhőtlenül. A dráma vezérlő műfaja, igen. Hogy a kinematográf is szólhatna valamiről, eszükbe se jut. Heltai Jenő is adós még páratlan „mozi” szavunkkal. S hol vannak még Karinthyék, Babitsék?
*
A film technikai újdonság mivoltából s kurkász természetéből egyenesen következnék, hogy a pesti kurblis férfiak (mint, mondjuk, párizsi kollégáik) naprakészen megörökítsék életük színtereit, agóráit, a növekvő-egymásra építkező világváros eseményeit. Ferenc József udvari fotográfusai ugyancsak lencsevégre kapták a népes császári ház s még népesebb alattvalóinak jövés-menéseit. A mi archívumunkban, úgy tűnik, több hézagra, hiányra bukkanunk, mint eredeti dokumentumra. Miért? Lehet, hogy sok nitró elégett. Lehet, hogy történelmünk viszontagságai nem kedveztek a megőrzésnek. Valószínűbb, hogy kültelki jellegű mozijainkban a népség-katonaság jobban vonzódott az importált melodrámákhoz, szkeccsekhez, mint a passzióból forgatott honi látványosságokhoz. (Lásd Jirka Menzel prágai kurblisainak keserédes, groteszk kálváriáját.)
Toloncház. Detektív urak. Hírhedt bűnöző asszony. Temetések. A vérvörös csütörtök 1912-ből. Balkáni csataterek. Háborúk, háborúk. „Megállj, megállj kutya Szerbia.” Tisza István Ő császári Felségénél. A határrendőrség fellép a csempészet ellen. Szalámirudak elkobzása. Galicia, Isonzo, Károlyi Mihály. A kommün. Ekkor a korszerű médium, a dokufilm (agitka) összeért az erőszakos, látványos történelemcsinálással? A feudális-burzsoá, önhitt Budapest proletárforradalmi átalakításával? Itt, a vörös filmhíradók sorában rögzítettek egy enigmatikus jelenetet: nyílt téren a fiatal Bajor Gizi verset szaval Lenin-fiúk karéjában. Kinek miféle versét? Hogy adta elő? Ki szervezte a haknit? A színésznő kapott-e gázsit? Hogy tetszett az alkalmi közönségnek? Hová autóztak az esemény után? A némafilm mindebből semmit sem árul el.
A Színházi Életben ekkor jelenik meg a leleményes Désiré, Kosztolányi Dezső tollából a „Hová tűntek a látcsövek?”-szösszenet, miszerint az úri közönség helyét végre a proletárok foglalták el: páholyoktól a karzatig. Eme népszerű lap 1919–1920-as évfolyamai (sok fehérlappal cenzúrázva) élénken illusztrálják a rettegő főváros transzformációit a románok közjátékától Horthy fehér paripás belovaglásáig: „Kik írják az újból megnyitott Otthon-körben a legjobb irredenta vicceket? Karinthy Frigyes és Heltai Jenő.” S bizonyára nem véletlen, hogy a Trianonnal, terrorral újra berendezkedő csonka ország két legkényelmetlenebb kulcsfigurájának, Prónay Pálnak, páter Zadravecznek titkos naplói félévszázados késéssel bukkantak fel könyvtármélyekből: „Begazolunk! Begazolunk!” – hajtogatta a Britannia szállóban (ad analogiam Andrássy út 60.) tábort vert tengerészkormányzó. S elküldte a búsba Prónayt.
Nem akarnám a Filmvilág olvasóit politika, film, közízlés művelődéstörténeti útvesztőibe kalauzolni. Akit manapság Bruce Willis, Kevin Costner, Sharon Stone, Robin Williams avagy a Meseautó remake-je vonz a kényelmes multiplexbe, nem meditál azon, hogy dédanyáinktól máig rejtve gombolyodik egy ariadnéi fonál: Rudolf Velantino, Clark Gable, Jávor Pál, itt-ott Greta Garbo, Alain Delon… Chaplin és Kabos Gyula különszám. Tetszési index helyszíneként Hollywoodhoz viszonyítva Budapest inkább snassznak bizonyult. Kivéve persze idegenforgalmi látványosságainkat. Királyi Vár, Halászbástya, Gellérthegy, Országház, Hősök tere! – Amikor Jancsó Miklóst felkérték: forgatna filmet Budapestről, kis tétovázás után e nevezetes szép terünk repetícióiból, történetileg százszor átfestett változataiból épített montázst. Műfajilag: ironikus látleletet.
*
A protokoll-filmkritika értékállításaival perlekedve én mindig is úgy véltem, Fábri Zoltán életművében, ekképp a modern magyar film maradandó alkotásai között a Hannibál tanár úr alapvető mű. Sistereg benne 56 lázongó szellemisége. Mélyen átélt, átgondolt az olasz neorealizmus benső hatása, magyarrá kristályosítva. A cselekmény ideje negyedszázadig „hatol vissza”, kvázi Bibó tekintetével lesvén zsákutcás történelmünk panoptikumát teljes alá-, fölérendeltségi viszonylataiban. Magát a „késedelmet” Fábri fölényesen szarkasztikus stílusban igazolja: a népes szereplőgárda, élén Szabó Ernővel, hús-vér típusokat alakít. A fővárosi helyszínek, intim belső terek éppúgy, mint a tömeges látványosságok színterei nem díszlettervezői toldás-foldásként szolgálnak hátterül, doku-hitelük van, arról tanúskodnak, hogy egy kiszolgáltatott közép-európai nagyváros mindig megerőszakolható. Jövevények által is. „Bentlakók” által is.
Rákosi-Révaiék nem tudták megfúrni a Hannibál-filmet. Aczél-Kádárék mindent elkövettek, hogy Fábri Zoltán nagyívű életpályája inkább a tiszta dráma, a tisztán forrongó költőiség magaslatai-mélységei közt ingázzon. Így adódhatott, hogy ama Pál utcai sztorit amerikai koprodukcióban, felismerhetetlenül hollywoodi módra stilizálva adta elő. Az eredeti nyolcadik kerületet számba se vették. Egy sajátos korszak bukfenceként.
Bizarr, bizarr: erőltették az úgynevezett munkásfilmeket, mégis, mintha a szocializmusbeli gyári lét nyomtalanul múlt volna ki. Emberek mínusz nehézipar. Kőbánya: a malátaszag elillant. Csepel: a forró kohósalak megkövesült. Vágóhidaink: mély illegalitásban. A Római-parti csónakházak proli nyaralóiról fotók maradtak fenn. Mátyás templom: vasárnapi misén az elektronizált szentbeszéd, akár egy járási párttitkár békeszózata, hangjai szertefoszlottak. Budafok barlanglakóinak bútorzatát penész ette. Edénycsörömpölés, zsivaj, szürcsölés a Népbüfékben, helyükön ma márvány borította bankfiókok. Kocsmák, presszók, gangos bérházak, belső udvarok, lépcsőházak, pályaudvarok, csikorgó villamosok, rakpartjaink „dolgában” jobban állunk. Ám mennyire észrevétlen maradt a falusias Budapest motorizációja a jelen őrjöngéséig! A hiánygazdaság sok kis turpisságától, még több oktalan szenvedésétől a fogyasztói gyönyörökig.
Mérlegünk jobbik serpenyőjében ott súlyoz az irodalom: Déry, Ottlik, Lengyel József, Mándy, Örkény, Hunyady Sándor, Karinthy Cini és mások. Bízvást állíthatjuk filmeseinkről, túl a történetmesélésen fogékonynak mutatkoztak az írók Budapest-vízióinak hangulatai, részletei, archetípusai iránt is. Provincia-lét. Szűkösség. Társbérletek. Szubkultúrák. A magánszféra válságai, örömei, konfliktusai majdhogynem elvtársak nélkül (ők szabták meg a keretfeltételeket félévszázadon át). Ha nem is kollaboráció, hát engedelmes bensővé tétele az adottnak.
Mérlegünk jobbik serpenyőjét Gothár, Gazdag, Jeles, Tarr, Bódy, Xantus, Szirtes, Dárday, Bereményi, mások, a dokumentaristák egykor új nemzedéke nyomta teljes erőből. Számukra nyomasztó evidencia volt, hogy ahol semmi sem igaz, ahol hallgatásba burkolózik mindaz, ami megtörtént – országosan, tehát az ország központjában s minden úgymond társadalmi rétegében – ott a mozgókép hivatása, hogy a hazugságot jelenítse meg. A kis Valentino történetesen nem leplez le semmit. Fekete-fehérben, nyomasztó szürkében mozgatja céltalanul kóválygó fiatal antihősét rideg, stupid, ellenséges, befelé forduló helyszíneken, amelyek akár felcserélhetőek is lehetnének, függetlenül napszaktól, pótcselekvésektől, attól, hogy a füstölgő dédnagymamát eloltják-e rikácsolva? hogy a szűk utcaközben összefutó haveroknak van-e mondandójuk egymás számára? hogy egykedvű programtalanság kedvéért érdemes-e pénzt sikkasztani? hogy a körzeti rendőrség annyira őrizetlen, kihalt, kihaltabb nem is lehetne a magát bátortalanul feladni kész vétkes fickó szemében? adódik „action gratuit”, amely artikulálhatná létezésünket? kirótt rabsággal?
*
Záradék helyett: úgy sejtem, most, 2002-ben egyidejűleg épül át s bomlik agglomerátumokra édes fővárosunk. Másként mutatkozik a tárgyaikra félénk újgazdagoknak, másként a lakótelepieknek, másként a nyomorban vackolódóknak. Nemzedékek néznek át egymás fölött. Gyarmati stílusú a fegyelmezés a privátszférában. Beijedt polgárok keresik jobb híján identitásukat szektákban, gyógyászoknál, divatos mágusoknál, támadékony egyletekben. Az ideológiai meghasonlásokról inkább hallgatnék. S nem kérném számon a jelen filmeseitől, hogy up to date „ábrázolják ezt a zaukaulalát”. Ama Kisszálló környékén (ki emlékszik rá?) csend honolt.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1039 átlag: 5.64 |
 |
|
