KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/január
• Schubert Gusztáv: Sorsrulett Alternatív történelem
• Hungler Tímea: Film fatal Végzet a moziban
• N. N.: Sorsmozi
CYBERVILÁG
• Vaskó Péter: Istenek alkonya Mátrix – Forradalmak
• Herpai Gergely: Géplélek Robotok és emberek

• Géczi Zoltán: Neuro-kibernetikus odüsszeia Páncélba zárt szellem
• Wostry Ferenc: Daigoro a vérzivatarban A Kozure Okami-sorozat
• Varró Attila: Manga-Kurosawa A Kozure Okami-képregény
• Kubiszyn Viktor: Szamuráj 45-össel Seijun Suzuki-portré
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: Ami a habokból kilátszik Titanic
• Bori Erzsébet: Dívány és történelem Titanic-dokumentumok
• Andor Tamás: Arcvonások Dokumentumfilm a televízióban
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Bomba a határon A gonosz érintése
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Határesetek Deus ex machina
• Bikácsy Gergely: Szép, fáradt színek Mióta Otar elment
• Báron György: Éjjeljárók Az ember, aki nappal aludt
• Kubiszyn Viktor: Az egydimenziós néző Reklámzabálók éjszakája
LÁTTUK MÉG
• Zoltán Gábor: Swimming Pool
• Szabó Anita: Titkok
• Vaskó Péter: Szigorúan piszkos ügyek
• Pápai Zsolt: Titokzatos folyó
• Elek Kálmán: A szemközti ablak
• Nevelős Zoltán: Kémkölykök 3D
• Dóka Péter: Táncos a házban
• Köves Gábor: Gyönyörű mocsokságok
• Hámori Dániel: A medál

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Titanic-dokumentumok

Dívány és történelem

Bori Erzsébet

A Titanic rakományában a dokumentumfilmek mindig ritka kincsek. A világ dokutermése csak elvétve jut el hozzánk.

 

A Titanic dokumentumfilm-szekciójára idén nem lehetett panaszunk: nemcsak változatos volt, de még kellemes meglepetésekkel is szolgált. Csak azt sajnálhattuk, hogy nem kaptunk belőle többet, hiszen a Francia Intézet vagy az Örökmozgó egy-egy válogatásán kívül nemigen van alkalmunk találkozni a világ dokumentumfilmjeivel.

A program összeállítói biztosra akartak menni: a hat film közül négy széles körben ismert, úgymond nagy emberekkel foglalkozik. A világsztár Chaplintől a világpolitika-csináló Robert McNamarán át a magyar történelemcsináló Gimes Miklósig terjedt a sor.

 

 

Elveszett tavasz

 

De a negyedik hősön, egy csehszlovák filmesen is átgázolt a történelem. A kertben című „csehes” utánérzés szlovák rendezője, Martin Sulík az egyik nagy előd, Pavel Juracek naplói alapján készített műfajsértő portrét. A hatvanas évek kezdetétől 1972-ig tartó időszakot archív felvételek idézik föl: torokszorító képek a korai szocializmus nyomott, szürke barakklétéről, drámai jelenetek Prága szovjet katonai megszállásáról vagy a Jan Palachot gyászoló tömegről. A történelmi eseményeket egy családi amatőrfilm semmivel sem derűsebb töredékei központozzák: életképek Juracek válságba jutó házasságáról, a több gyerekkel egyszobás lakásban nyomorgó barátokról, filmes pályatársakról.

Juracek a cseh újhullámos nemzedék egyik legnagyobb ígérete, meghatározó, programadó figurája. Olyan filmek forgatókönyvírója, társszerzője, mint a Hétvége az Ózon szállóban (Schmidt), a Senki nem fog nevetni (Bocan), a Százszorszépek (Chytilová). Nálunk jószerivel csak egy rendezése ismert, a Josef Schmidttel közösen forgatott Josef Kilián (1963), ez a minden tekintetben – nemcsak témájában, motívumaiban, fojtogató, szürreális világában, hanem humorában is – kafkai darab. Arra gondolok, hogy ha hihetünk a kortársaknak, akkor Kafka barátai a hasukat fogták A per felolvasásán, Hermann Broch „filmváltozatában” pedig a Marx-fivérek játszották volna A kastély főszerepeit. Így röhöghették végig Juracek kortársai a macskakölcsönzős filmet, amelynek láttán az újabb évjárat nézőit kileli a hideg.

És ez – szinte – minden: a Josef Kiliánon túl Pavel Juracek csak egy önálló rendezést (Minden fiatalember, 1965) és egy monumentális kudarcot tud felmutatni. Swift Gulliverének adaptációjára éveken át készült, újra meg újra átírva a forgatókönyvet az akkori, gyakran és hektikusan változó politikai irányvonalak, cserélődő fejesek követelményei szerint, míg végül tökéletesen elidegenedett tőle. Ráadásul a forgatásra 1968-ban került sor, egy időben a prágai tavasz és a szovjet megszállás viharos eseményeivel. Ma már hihetetlen, de hónapokon, egészen pontosan 189 forgatási napon át dolgozott a Gulliver utolsó utazása munkacímű, majd Egy kezdő hóhér első ügye címen 1969-ben évtizedekre dobozba került filmen, vagy inkább mozgóképes filozófiai esszén, amely kínosan, fájdalmasan nézhetetlenre sikeredett. Lehet, hogy Jan Nemecnek volt igaza, aki valami olyasmit mondott, hogy Juracek az intellektuel köztük, márpedig intellektuelek (és művészek) nem tudnak jó filmet csinálni.

Alkohol, depresszió, önemésztés, korai halál: tipikus sorsa a cseh újhullám elsöpört, megcsúfolt generációjának. De addig volt néhány igazán mozgalmas évük, nagy sikerekkel, világhírnévvel, Oscar-díjakkal – és azzal az oktalan, tavaszi reménnyel, hogy a rendszer egy nyár alatt megreformálható, s akkor jó lesz majd Prágában (meg Budapesten) élni. Na, ezek az eufórikus évek maradnak ki teljes egészükben Sulík filmjéből, csak a két ótvart kapjuk, s köztük semmi, nehogy már fellélegezhessünk. (Csak azért tudjuk meg például, hogy Juracek Párizsban járt – ahol bizonyára nem érezte annyira rosszul magát –, mert hazajövetelekor a felesége várta a repülőtéren, bejelentve, hogy elválik, Nyugat-Németországba települ és a gyereküket is magával viszi.)

Hogy mi a filmben a csavar, azt csak a stáblistából tudjuk meg: a fölöttébb meggyőző amatőrfilm-részletek Juracekről, a családjáról, a barátairól és a munkatársairól – miért ne készülhettek volna ilyenek abban a körben, ahol mindenki hivatásos filmcsináló volt? – nem igaziak, hanem rekonstrukciók. Martin Sulík forgatta le őket, Juracek második házasságából született fiával, Marekkel a főszerepben. A maguk nemében viszont hiteles másolatok.

 

 

Háborús játékok

 

Az amerikai Errol Morris ugyanennek az évtizednek egy negatív hőséről, Robert McNamara hadügyminiszterről készített filmet. Ami a franciáknak Marcel Ophuls, az az újvilágiaknak Morris: dokumentumfilmes sztárrendező és fenegyerek. Első darabja miatt Werner Herzog megette a cipőjét... Herzog tanára volt Morrisnak, és nem hitte el neki, hogy egész estés dokumentumfilmet fog készíteni az akkortájt még újdonságnak számító kisállat-temetőkről (A mennyország kapui, 1978). Az „American way of life” terepén végzett mélyfúrások közül a négy megszállott figuráról készített Fast, Cheap and Out of Control (1996) bizonyult a legsikeresebbnek, de jó nagyot ütött a Mr. Halál: Fred A. Leuchter Jr. felemelkedése és bukása (1999) is. Talán ismerős a név: ő az a bizonyos mérnök, aki „humánus” kivégzőeszközök feltalálójaként szerzett nevet, majd egy világtörténelmi vállalkozással tervezte megkoronázni életművét: egy Zundel nevű holokauszttagadó megbízásából elutazott Auschwitzba, titokban tégla- és habarcsmintákat gyűjtött, amelyeknek laboratóriumi elemzése után „bebizonyította”, amit a megbízója elvárt tőle. Leuchter világtörténelmet akart írni, de csak szégyen és gyalázat jutott neki, amikor kiderült, hogy munkaadója elfelejtette tájékoztatni egy apró tényről: az auschwitzi kemencék nem eredetiek, hanem utólag épült múzeumi tárgyak. Ahogy mondani szokták, senki nem lehet próféta a saját hazájában. A pironkodó Leuchter talán nem is sejti, hogy Magyarországon a szélsőjobb hőse lett, a bátor, megalkuvást nem ismerő tudományosság zászlóvivője.

Errol Morris működésének távoli szemlélőjeként az a benyomásom, hogy egyik fontos, ha nem a legfőbb témája az emberi hiúság. A szakadék, ami magasröptű vágyaink, törekvéseink és mélynövésű képességeink, lehetőségeink közt tátong. Hiúságaink, ha akarom, tragikus, ha akarom, nevetséges vására.

Vegyük például Robert McNamarát. Az alulról jött és magas polcra jutott katonát, Kennedy védelmi miniszterét, aki a vietnami háborúban játszott szerepének köszönhetően máig tartó közgyűlölet tárgyává és a Ludas Matyi egyik negatív hősévé küzdötte fel magát a hatvanas években. A Johnson-kormányban is megőrizte tárcáját, később elnöke lett a Fordnak meg a Világbanknak. Nyugdíjba vonulván megírta visszaemlékezéseit (1995). Meglepő módon nem érte be önmaga fényezésével és élete mentségével, hanem a mai eszével végiggondolta egynémely világtörténelmi eseményben játszott szerepét. Lényegében ugyanezt teszi Errol Morris filmjében is: most galamb-nézőpontból vizsgálja az egykori héja tetteit. Az iraki háború fényében ez kivált aktuálisnak tűnhet, de ne legyenek illúzióink. A mai héják nem fognak magukba szállni egy veterán katona önkritikájának hatására, a ma Kennedy helyén ülő személy aligha fog intellektuális és etikai kérdéseken vívódni későbbi irodalmi munkásságában. McNamara sem akkor vívódott, amikor ezzel még történelmi jó szolgálatot tehetett volna. Ma már röstelli a japán városokra szórt gyújtóbombákat (még az atom előtt), de akkor szükségesnek ítélte, mert rosszak voltak a hatékonysági mutatók: az elesett amerikaiak számához mérten nem volt elég sok japán áldozat. Ma már elismeri, hogy csak a szerencsén, a vak véletlenen múlt, hogy nem lett világkatasztrófa a kubai rakétaválság elnevezésű ügyből, de akkor meggyőződése volt, hogy erőt kell mutatni, mert „azok” csak az erőből értenek. És így tovább, 11 lecke Robert S. McNamara életéből, ahogy az alcím mondja. A tanulság, amelyet a jó útra tért ex-hadúr levon, riasztóan soványnak tűnik: minden katonai vezető követ el hibákat, ezek százak, ezrek, felsőbb vezető vagy nagyobbacska hiba esetén százezrek életébe kerülnek, de népirtani akkor is csúnya dolog.

Ez eddig egy szimpla portréfilm lenne, amiből tizenkettő egy tucat. De Errol Morrist nem (csak) a témaválasztásai tették pápává. A háború ködében egyik nagy érdeme, hogy először hallhatók benne McNamara és két elnöke (Kennedy, Johnson) magnóra vett telefonbeszélgetései. A filmhez Philip Glass szerzett eredeti zenét, aki már évek óta alkotótársa Morrisnak. Ez itt már nagypálya: Morrisnak nem jelent gondot, hogy a Született gyilkosok meg a Casino Oscar-díjas operatőrével (Robert Richardson) vagy más hollywoodi profikkal dolgozzon, de választhat maga mellé független ifjú tehetséget is; válogathat a céljainak megfelelő, legújabb, legdrágább technikai eszközökből, de ha egyik se tetszik, akkor feltalál és legyártat magának egy másikat, az Interrotront, teszem azt, amelynek segítségével a riportalany egyszerre nézhet szembe a kamerával és a kérdező-beszélgető társsal.

A már alapötletükben, témájukban, elkészítésükben is kiemelkedő filmek a vágóasztalon kapják meg azt a hozzáadott értéket, ami egyben a rendező áruvédjegye. (Első filmjeit még sk. vágta). A háború ködében jellegzetes példája Morris kivételes szerkesztői tehetségének. Zsonglőrként dobja fel és cifrázza, táncoltatja a legkülönbözőbb anyagokat, formátumokat: a McNamara-inter archív felvételekkel, fotókkal, korabeli rádióadásokkal, az említett telefonbeszélgetésekkel, színes a fekete-fehérrel, celluloid a videóval, Phil Glass zenéjével, gondolat a képpel, hang a mozgással szövődik egybe, és az egész bonyolult szerkezet annyira kompakt egészet alkot, annyira a helyén van, hogy közben a nézőnek akkor és ott meg sem fordul a fejében, hogy ebben kemény munka van.

 

 

Személyes történelem

 

Vannak nekünk is hőseink, akik beleszaladtak a világtörténelembe, de nem tudtak olyan jól kijönni belőle, mint McNamara. 56-nak mára kialakult egy többé-kevésbé kanonizált olvasata/nézete, amelyet csak látszólag szakít széjjel a politikai táborok és aktuális érdekek amúgy is marginális ellentéte. A nemzeti emlékezetben díszhelyet foglalnak el a forradalom mártírjai, és Gimes Miklós az egyik főalak a panteonban. Mindegy, hogy ki és mi volt valójában, az se számít, hogy tudunk-e róla valamit: számunkra az élete eleve elrendeltetett, mindössze néhány, egymásra következő lépés, amely szükségszerűen az akasztófához vezet. Pontosan tudjuk, milyen(nek kell lennie) egy Gimes Miklósról készített portréfilmnek, és azt is tudjuk, milyen módon árnyalja a képet, ha ezt a filmet a fiú készíti az apáról, akit alig ismert. A rendező Gimes Miklós mintha számot vetett volna mindezzel, amikor úgy döntött, hogy nem az apjáról, hanem az anyjáról forgat filmet. Persze ennek is – a mártírfeleség portréja, a fiú filmje az anyáról – megvannak a maga veszélyei, de miután megnéztem a Mutter című filmet, azt kell mondanom, hogy Gimes Lucyval nulla kockázata volt a vállalkozásnak.

Lucy háromgyerekes szegedi zsidó polgárcsaládban születik, de az idilli gyerekkornak korán véget vet a mama halála. Az apa rideg, merev ember – a fényképen mintha valamilyen egyenruhát viselne –, Lucy 6-7 éves korától érzelmi vákuumban él, és már nagyon fiatalon megtanulja, hogy csak magára számíthat. Akkor is, ha a boldogulás a tét, akkor is, ha a puszta túlélés.

Megtévesztő alkat: látszólag rideg, kemény és józan, mint egy sarokba támasztott seprű, a kutató, kérdező, kalandozó intellektusnak éppúgy nem adja jelét, mint ellágyulásnak, érzékenységnek, érzékenykedésnek. Hibátlanul beszél magyarul, de inkább németül fogalmazza meg a válaszait: amennyire megítélhetem, szabatosan és lényegretörően.

A vészkorszak idején fiatal lány létére önállósítja magát, hamis papírokkal él, előbb Pesten, majd egy nyugat-magyarországi városban, bárzongorista élettársával. Itt történik az az eset, hogy a férfit egy óvatlan megjegyzése miatt följelentik, elviszik, mire Lucy (a hamis papírjaival) patáliát csap a Gestapónál, hogy engedjék ki. Sikerül kihoznia az emberét, de a városban nem maradhatnak. Végül a Galga-mentén, vándorcirkuszosok közt bujkálva éli túl a megszállást.

A háború után ismeri meg élete nagy szerelmét, Gimes Miklóst. Bekerül a baloldali intellektuel (magyarul kommunista) GimesMarkos „klánba”, abba a rokoni, baráti, eszmetársi körbe, amelynek a forgatás idején még élő tagjai (Kende Péter, Molnár Miklós, Vásárhelyi Miklós, Méray Tibor többek közt) szerepelnek is a filmben. Lucy 56-ban Svájcba ment az akkor hatéves fiával, és csak 1989-ben jött haza. Az újratemetés után együtt ünnepelt a családi és baráti kör, ám ezután Lucy minden kapcsolatot megszakított velük. A filmben elmondja, hogy mindig idegenül érezte magát köztük: ő nem értelmiségi családból származott, nem volt elég olvasott, nem értett sem a művészethez, sem az ideológiához. Gimes Miklós a párt főideológusának, Révainak a jobb keze, és ahogy egyre magasabb polcra kerül a Szabad Népnél, úgy emelkedik a felesége ázsiója is: a szakszervezetben dolgozik pártkáderként, Lucy szépítés nélkül beszél arról, hogy egy elnyomó rezsimet szolgált, végezte (nem túl jelentős) munkáját és nem tett fel kérdéseket. A Rajk-per – amely sokakat megingatott a hitükben – neki nem okozott erkölcsi dilemmát, meg sem fordult a fejében, hogy a vezetők hazudnak. Gimesnek, a barátok tanúsága szerint, voltak kételyei, de ezeket nem osztotta meg a feleségével. Végső kiábrándulását mégsem elvi vagy politikai okok váltották ki.

Hanem egy svájci kiküldetés. A szembesülés azzal, hogy valójában milyen a világ, és hogyan élnek az emberek. Milyenek az újságok, milyen ruhákban járnak a nők, és milyen érzés egy kávéházi teraszon ülni a napsütésben. Hogy egészen tisztán lássunk: Gimes Miklós a kiváltságos elit tagja volt egy embertelen, szélsőségesen elnyomó rendszerben, amelyet még a kivételezettjei is elviselhetetlennek éreztek. Svájcból hazatérve nem tudott többé visszaállni a régi kerékvágásba, elintézte, hogy párizsi tudósító lehessen. Odakint újra találkozott régi szerelmével, és arra készült, hogy elválik, s nem tér vissza Magyarországra. Ez már Nagy Imre színrelépésének ideje, és Vásárhelyi Miklós, a miniszterelnök bizalmi embere meggyőzi Gimest, hogy haza kell jönnie, mert nagy dolgok vannak készülőben, és szükség van rá. Idehaza valóban egymást érik a történelmi események, amelyeknek Gimes is tevékeny részese, de a család, a feleség nézőpontjából nem egészen úgy festenek a dolgok, ahogy az a történelemkönyvekben írva áll. Egy jelentős Petőfi-köri felszólamlása után Gimes megismeri a szép szőke színésznőt, Halda Alizt. Az ország ugyan jó pályára áll, de a házasság válságba jut. A forradalom napjai az aggodalom jegyében telnek (ez mondjuk nem csak a Gimes családra jellemző), az oroszok bejövetele után már nincs miért szorongani: Gimesre holtbiztosan letartóztatás, börtön vár.

A rendező olyannyira következetes, hogy a Gimes sorsát megszabó, életét formába öntő októberi napokról, magáról a forradalomról szinte semmit nem tudunk meg a filmből. Hiszen Lucy otthon volt a gyerekkel, és fogalma sem volt, merre járhat a férje. Pedig Gimes Miklós – a fiú – még Halda Alizt is megkereste, megszólaltatta. Ez a történet csak így válhatott hitelessé: a szerető közvetlenebb szerepet játszott a feleség életében, mint az utcán dörgő fegyverek. Noha Halda Aliz éppen a forradalom napjaiban költözik össze Gimessel, politikai működéséről ő sem tud sokkal többet, mint Lucy.

November 4. után Gimes illegalitásba vonul, az ellenállást szervezi, és ebben a nők már csak zavaró tényezők. Lucy nem akar menni, de a férje rákényszeríti, hogy emigráljon a gyerekkel. Férje peréről és kivégzéséről már Svájcban értesül. Hogy milyen volt az élete Svájcban – kemény, rideg, örömtelen –, azt a fiúnak pontosan kell tudnia, most csak azt próbálja megérteni, hogy miért. De Lucy egy ponton túl nem nyílik meg. Vannak dolgok, amikről egy anya nem beszélhet a fiának.

Az itthon maradt Halda Aliz, ha lehet, még rosszabbul járt. Egy egész élettel fizetett azért az együtt töltött tíz napért. A föld alá vonult Gimes rákényszerítette, hogy elmenjen abortuszra. A Kádár-rezsim feketelistára tette, búcsút mondhatott színésznői karrierjének, és már csak egy szerep jutott neki: ő lett a nemzet özvegye.

De még ezt is kettős szereposztásban. Emlékeztem néhány faramuci jelenetre abból az időből, amikor Lucy hazajött a fiával a hivatalos exhumálásra és az ünnepélyes újratemetésre. De csak most értettem meg, milyen nehéz lehetett méltósággal viselni a két özvegy méltatlan helyzetét. Lucynak, ha másért nem, a fiáért vállalnia kellett a szerepet. De Halda Aliztól sem lehetett elvenni, aki évtizedekig játszotta egyedül, és megszenvedett érte.

A visszaemlékezéseket Dés László zenéje s az eredeti helyszíneken készült korabeli és mai felvételek, történelmi archívok, családi fotók kísérik. A Mutter hol költői, hol prózai, hol drámai, hol – ha a nagybetűs Történelem belép az emberi sorsokba – tragikus. De Gimes Lucyhoz nem illik a tragikai kiállás. Sem ő – sem a végig a háttérbe húzódó rendező – nem hajlik arra, hogy hőssé magasztosítsa, történelmi alakká stilizálja Gimes Miklóst. Tőlük várnánk a legkevésbé annak kimondását, hogy Gimes bizony nem volt egy morális atléta. És tőlük fogadjuk el egyedül.

Vannak történeteink, amelyeket nem lehet elégszer elmesélni. Nem számít, hogy kívülről fújjuk már őket, nem számít, hogy időnként úgy érezzük, elég volt, unjuk... Még a százegyedik elbeszéléskor is fölmerülhetnek merőben új elemek, mozzanatok, megjelenhet egy eredeti, egészen sajátos nézőpont. És 1956 az egyik ilyen történetünk. A holokauszt meg a másik.

 

 

Múltunk a díványban

 

Olyan sok változatban találkoztunk már vele, hogy amikor elénk tesznek egy filmet, amelyben amerikai haszid leány a gyökereit keresi Magyarországon, óhatatlanul menekülhetnékünk támad.

Pearl Gluck viszont a műsorfüzetben olvashatónál szerényebb programmal indult útnak. Keresd meg a díványt vagy találj magadnak férjet! – ezzel bocsátotta útra a papája. Ez vállalható program egy huszonéves lánynak, s mivel jó férjet találni nem könnyű eset – s mivel az európai bolyongások történetébe szőve végigkövethetjük a dívány restaurálását egy New York-i kárpitosműhelyben –, nem sok kétségünk lehet afelől, hogy melyik részét teljesítette a hősnő az atyai imperatívusznak. Annál is inkább, mert úgy érezte, tartozik ennyivel a családnak és a haszid közösségnek, amelyet hűtlenül elhagyott.

A már odakint, Brooklynban született családtagok csak a nagyszülők elbeszéléseiből ismerik a legendás óhazai bútordarabot, amelyen a híres Kossony rabbi aludt. Ám a rokonság nem fogadja osztatlan lelkesedéssel Pearl tervét, vannak, akik hóbortnak, őrültségnek, pénzkidobásnak tartják átutaztatni a fél világon egy ócskaságot. Náluk megértőbbnek mutatkoznak azok a haszid származékok (van köztük zenész, költő, egyetemi tanár, feminista önsegítő csoport vezetője, lapkiadó), akik Pearlhöz hasonlóan szintén szakítottak ortodox közösségükkel. Ők most, akár egy pszichiáter rendelőjében, sorra helyet foglalnak a szépen felújított díványon, és elmondják, miért tagadták meg a haszid hagyományt, és hogyan kötődnek hozzá még mindig ezer szállal.

De közben még be kell járnunk azt a hosszú utat Magyarországon, amely a díványhoz vezet. Meglátogatjuk Pearl Gluck rokonait, akik kézről kézre adják a messzire szakadt családtagot, amíg el nem jut az ország legkeletibb végébe, annyira keletre, hogy ott már Ukrajnának hívják. És csodák csodája, megvan még a dívány, porlepetten áll egy üres házban, amelynek gazverte udvarán több száz zsidó gyűlt össze hajdan a környék falvaiból és kisvárosaiból az ünnepeken, valamelyik híres rabbi érkezésére várva.

Hasonló időutazásban van részünk, mint Jancsó Miklós Kövek üzenete-sorozatában: a vidéki zsidóság megszűnt létezni, csak elhanyagolt temetők, düledező, téeszirodának befogott zsinagógák emlékeztetnek rá. És néhány furcsa találkozás. Ha idegen autó érkezik, máig előjönnek az emberek a házakból kíváncsiskodni, érdeklődni. És akkor egy gumicsizmás, pufajkás öreg paraszt vagy egy fejkendős, otthonkás néni rákezd jiddisül magyarázni... Az el nem múló gyász, a romok és kiheverhetetlen veszteségek mellett ott van az újjáéledő hitélet és haszid hagyomány is: népes világtalálkozó a debreceni Arany Bikában, megújult zsinagóga Hodászon.

Amíg Pearl Beregszászra utazik megnézni egy még nevezetesebb díványt, amelyen nem is egy, de négy rabbi aludt, váratlan fordulatot vesz a családi dívány ügye. A tulajdonos, akinek addig eszébe sem jutott az öreg fekvőalkalmatosság, most úgy dönt, hogy inkább közelebbi rokonainak adja a díványt, már telefonált is New Yorkba meg Jeruzsálembe. Hősnőnk nem rejti véka alá dühét és csalódottságát. De akkor milyen díványt restauráltak a műhelyben, milyen díványon üldögéltek a hitehagyottak?

Erre is megkapjuk a választ: a rendező fogta magát, kiment az ecserire, és vett magának egy ugyanolyant. Pearl Gluck egészségesen önironikus, jó humorú és laza, egyszer szomorú, másszor vidám filmje ezzel a csattanóval kerekedik igazi haszid történetté.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/01 46-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1743