KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/január
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Carné és Casarès
GREENAWAY
• Forgách András: Greenaway, bőrkötésben Párnakönyv
• Kovács András Bálint: Testírók Beszélgetés Peter Greenaway-jel
CYBERVILÁG
• Schubert Gusztáv: Menekülés Utópiából Időutazók
KÉPREGÉNY
• Tóth András György: A rejtett város Brüsel
• Láng István: Jövőképregények Dredd bírótól az őrzőkig
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Cyberdelia Douglas Rushkoff könyvei

• Földényi F. László: Meghalni mindenki fiatal Berlin, Alexanderplatz
• Bikácsy Gergely: A képzelet anarchistája Fassbinder olvasása közben
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Felborogatott kukák évadja Filmemlékezet
• Kovács István: Kie¶lowski nélkül Beszélgetés Krzysztof Piesiewicz-csel
• Gelencsér Gábor: Reneszánsz jókedély Elo Havetta
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Nem minden görög Zorba Thesszaloniki
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Öreg bútor Infománia
• Nagy Eszter: Variációk a harmadik dimenzióra Térhatású mozi
• Politzer Péter: Variációk a harmadik dimenzióra Térhatású mozi
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Ki mit másol? Égi manna
KRITIKA
• Mátyás Péter: Solitude Kansas City
• Fáy Miklós: A kőszívű ember szaxofonja
• Turcsányi Sándor: Ha pénz áll a házhoz Váratlan halál
LÁTTUK MÉG
• Asbóth Emil: Ragadozók
• Schubert Gusztáv: Daylight
• Bérczes László: Váltságdíj
• Harmat György: Hull a pelyhes...
• Bori Erzsébet: Hugicám
• Hungler Tímea: Fejjel a falnak
• Barotányi Zoltán: Felejthetetlen
• Nevelős Zoltán: A bátrak igazsága

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Thesszaloniki

Nem minden görög Zorba

Csejdy András

Fűti a görögöket a bizonyítás vágya, szeretnének revansot venni Atlantáért. 1997-ben Thesszaloniki lesz Európa kulturális fővárosa, a kontinens a Balkánról nézve egészen másmilyennek látszik.

Egy amerikai-görög filmes ismerősöm négy éve döntött. Athénben fog élni és szorgalmas polgára lesz annak az államnak, ahol az apja született, munkát vállal, drahmában adózik. Mára beszéli a nyelvet, ismeri a konyhát, kikupálta magát történelemből és jól van. Igaz, januárban bevonul, hiába múlt el harminc, fél évig képezik majd katonánakmegcselekszi, amit megkövetel a haza.

Egy metaxázásba torkollt recina áztatta estén arról beszélt nekem Thanosz, hogy gyűlöli ugyan a reklám világát, ahol keresi a betevőt, de talán mégis szerencsésebb fogyasztásra ösztökélni a tömegeket, valós vágyakat ébreszteni bennük elérhető tárgyak és termékek iránt jobb, mintha azon tökölnének otthon, helyes-e c-vel írni Makedóniét, jogos-e, hogy az albánok

saját hősüknek tekintik az illír Nagy Sándort, rendjén való-e, hogy Konstantinápolyt Isztambulnak hívja a tizenhat millió muszlini lakos. Görögországban az óriásplakátok négyszer nagyobbak a magyar sztenderdnél, és egyelőre kivételnek számít az a konfliktus, amikor nyáron ciprióta hazafiak nekimotoroztak a demarkációs vonalnak.

 

 

Eposzi opuszok

 

Manos, a Hádész (Szteliosz Haralambopulosz) negyvenes főszereplője menő ügyvéd, irigylésre méltóan él, felesége, kocsija mutatós, vállalatokat ad, vesz, és amikor egy asszony felkeresi az irodájában, hogy elmesélje Evanthia történetét, a monoton brusztban szikárra csupaszodott ügyvéd elhatározza, hogy felkutatja a negyed százada eltűnt asszonyt. A történet melegágya természetesen a mitológia. Hádész, a holtak birodalma, a föld alatt található, a filmben egy elmeháborodott mutatja is a bejárati szakaszt. Ha valaki nem hiszi, csak köveket lát, mondja. Szó, mi szó, a kopár szirten temérdek a szikla. Evanthia, a gyönyörű, mediterrán lány 69-ben ment feleségül Faniszhoz, aki Albánia irányából áttörte a vasfüggönyt. Határtalan csupán a szerelmük, mivel a férfi családja odaát maradt, Evanthia pedig átszökik, hogy kimenekítse kedvese övéit, de elfogják, életfogytiglani kap. Akárcsak Euripidész drámájában Alkéstisz, aki átvállalja férje, Admétosz király Moirák-írta korai halálát. A kortárs variánsban huszonöt éve él a házaspár egymástól távol, fájó magányban, amíg az athéni ügyvéd meg nem érkezik helyre tenni a dolgokat. Rögeszmésen, megszállottan nyomoz a majdnem néma északi emberek között, könyvtárakban kutat, embercsempészekkel tárgyal és BMW-s neppereket ken meg. Küldetése sikerrel jár, a Hádészból van visszaút, a szerelmesek mégsem képesek szembesülni egymással ennyi idő után, és az ügyvéd sem képes többé beilleszkedni abba az életbe, amit maga mögött hagyott. Szakállas, hangsúlyozottan értelmiségi férfiak menekülnek a valóság elől, amelyben nem érzik otthon magukat, kiszakadnak a megszokásaikból, levetkőzik gátlásaikat, és nyomorultul egyedül vannak.

Cherhez la femme a központi motívum az Álom egy fehér háttér előtt (Dimitrisz Szpiru) című metamoziban is. A történet egy szenvelgő és kútmély filmrendezőről szól, lakásában kifogástalan a dizájn, dzsippjéből sosem fogy ki a benzin, amikor körbebámészkodja a Peloponézoszi félszigetet, és az ág is húzza. Mivel nem talál forgalmazót a filmjéhez, megfogadja barátja tanácsát, és kis vidéki mozikban házal a tekercsekkel. Odüsszeiája közben alkalma nyílik megmutatni a vidéki mozihálózat elsorvadásának jelen állapotát: egy idősebb tulaj saját kézzel retusálja a terem oldalfalát díszítő, plakát szerű freskót, egy másik öreg pedig éjszaka a tengerparton Ouzózik, vetíti magának a Országútont, fejből mondja fel a térség mozgóképházainak történetét, berzenkedik az égi csatornák dömpingáradata ellen, és szíves örömest kölcsönzi mobil szerkezetét, hogy a megszállott athéni kolléga vetíthessen a falucska főterén poharazóknak. A közeli városban aztán a frissen renovált filmszínház kapva kap az alkalmon, és hősünk filmjével nyitja meg kapuit: az előadás végén felállva tapsol a közönség, ováció van, brávó és hogy volt! A mitológia, mondja egy helyütt a rendező, kimeríthetetlen, majd definiálja is a kincses kalendáriumot: a tudat vágyódása a határtalan teljességre. Nehéz a teher a görög filmiskolán. Azok a sikerültebb darabok, amelyek, felismerve saját kereteiket, lemondanak erről a nagyot akarásról.

 

 

Sok a panasz

 

Az Inepolisz (Nikolaosz Davasz) inkább a kortárs mítosz- és motívumkínálatból válogat, antiutópisztikus, kisköltségvetésű, radikális és nézhetetlen. Pedig a szüzsé kifejezetten izgalmas: 2026-ban vagyunk, a harmadik balkáni háború napjaiban, Inepolisz (ex-Görögország) és Iszamopolisz (ex-Törökország) a hadviselő felek, a Chaotics nevű terrorista szervezet pedig merényletet tervez egy diplomata ellen az amerikai követség előtt. Ez a dolgozat az állatorvosi ló, diagnosztizálható rajta a low budget minden rákfenéje, beszélő fejek sulykolnak belénk képtelenségeket, mert megmutatni a fantázia szüleményét nem áll módjukban: látunk meleg párában játszó Athént nagytotálban, mozgólépcsőn utcaszintre érkező átlagmelós görögöket, és közben a bevilágítatlan kocsibelsőben és napsütötte tisztásokon felvett jeleneteken doktrinér hülyeségeket kiabálnak elnyomásról, nemi elidegenedésről a szereplők – lassan ódalog ki a néző a térről, még ha a viszonyok ismeretében egy ideig meg is felelteti a látottakat a „November 16” nevű terrorbrigád tetteivel.

Tavaly aratott le minden babért a Korszakhatár (Antonisz Kokkinosz), a görög Megáll az idő, a hatvanasból hetvenesbe forduló tized narratív meséjét kétszázezren látták a moziban, ami már piacilag mérhető sikernek számít. Az ottani Nagy Generációs meghatározottságot egy egyetemi csapat szétforgácsolódásán keresztül tárgyalja a rendező, aki talán azért talált rá a megfelelő hangütésre, mert ízlésesen keverte az egyénített sztorikat a sztereotipikus, nemzedék egészére jellemző általánosságokkal. Norvégmintás a garbó, és kalózrádiót üzemeltetnek a fiúk, teherbe esnek a lányok és egyikük másikuk édesanyjához jár ágyra, apáikhoz nincs közük, kedvencük az angol pop, Ionesco Rinocéroszának színpadra állításával akarják kifejezni magukat, lázadnak, és nézik a nappaliba állított az első televíziókészüléken a teflonedény-reklámokat.

A Hiányzókban (Nikosz Grammatikosz) ugyanez a korosztály keresi magát egy szigeten, a cselekmény hét évet ölel fel, 87-től 94-ig tart. Hat huszonéves barát találkozik nyaranta, ökörködnek, úsznak, isznak és esznek, előttük az élet. Aztán évről-évre távolodnak egymástól, más-más értékeket választanak maguknak, egyikükből tengerész lesz, az érzékenyebből alkoholista költő, hárman, úgyis mint szociológus, belsőépítész és médiamunkás a középosztály hasznos tagjaként gyarapítják a nemzetgazdaságot és a bankszámlájukat. Ez a film látlelet egy villámgyorsan kapitalizálódó társadalomról, ahol szemesnek áll a világ és szükségszerűen hullik a férgese. A nyitójelenetben ártatlan, szelíd későkamaszok tombolnak a tévé előtt, amikor Görögország három ponttal veri az EB döntőn Jugoszlávia kosárlabda-válogatottját, a záróképben pedig az egyedül, megtörten poharazó narrátorról egy másik tinédzsercsapatra svenkel a kamera, akik még fiatalok és megrontatlanok. A fesztiválközönségnek a hazai kínálatból ehhez a filmhez volt a legtöbb köze.

A Szél a város felett (Petrosz Szevasztikoglu) egy moszkvai görög első nagyjátékfilm kísérlete, a hellén filmgyártás egészére jellemző poszt-tarkovszkijánus orosz iskola mintapéldája. A mágikus realista történetben egy egyszerű kétkezi olvasztár fiú belehabarodik a kisvárosba érkező vándorszínész társulat primadonnájába, fokozatosan mosódik össze a színpadi valóság a falansztert homokra építő, munkanélküliség sújtotta, vodkaszagú rögvalóval. Vihar tombol a Zónában. Ezt a szépen képezett leput, Marina Vlady érett nőiességét, a játékosan becketti betéteket azonban tönkreteszi a rendező elmondanivalója, a szimbolizálás kényszere, a színházi közhelyek untalan használata, hogy a pisztolynak Sztanyiszlavszkij mester óta el kell sülnie, ha mégoly keresett és indokolatlan is.

„A mai görög filmek olyan lassúak, hogy még schnell-ben is unja őket az ember.” Ez az egyenes idézet egy direkten kliségörényre mintázott forgalmazó szájából hangzik el az egyik műben, miközben irodájában flipperezik, és mielőtt útjára bocsátaná az előszobázó fiatal filmest, ad neki egy jó tanácsot: használja az amerikai receptet. Mit is kellene hát tenniük?

 

 

Mozi à la U.S.A.

 

A programot aranyszponzoráló sörgyár közvéleménykutatása a Ruth állampolgárt (Alexander Payne) hozta ki nyertesnek, ami az égető társadalmi kérdésekből erkölcsi és gazdasági tőkét kovácsoló szervezeti lobbiknak tart görbe tükröt: a Laura Dern alakította narkós lumpenprofi lány terhessége szolgáltatja az apropót, hogy a magzata fölött csapjon össze a vallási fanatikus abortuszellenes lobbi, a szabad választás jogáért küzdő szalonliberális elvakultakkal. Felállva tapsolt továbbá az auditórium az Összekötve (Larry & Andy Wachowski) vetítésén. A maffiát hintába ültető, firkás leszbi lányok krimije a másságot önértéknek feltüntető hollywoodi panelgyár vágószoba-friss tucatterméke, bizton találkozunk vele majd itthon is. Az első-, másodfilmes függetlenek vagy helyből bátortalanok és jól megcsinált kis történeteikkel középszerűen riszálják magukat a menő producereknek, vagy túl kiszámíthatóan dolgozzák fel valamelyik kurrens devianciát. A Sundance-en ünnepelt Fehér ringyó  (Bruce LaBruce) például bizarr komédiát kerekít a Los Angeles-i Santa Monica Boulvard-on strichelő „buzikurvák” életéből, tetovált, félmeztelen izomkolosszusok billegnek a húspiaci flaszteren, szolgáltatásaik közé tartozik minden perverz szadomazo csíny, ha kell, zsilettel szabdalják a gúzsbakötött vendéget vagy amputált lábszárcsonkkal szereznek örömet farban... Unalmas is, kevés is. Különösen azért, mert ugyanebben a témakörben, sőt, pontosan ezen a helyszínen készült egy másik első film, a Bőr és csont (Everett Lewis), amely ennek a világnak a fonákját mutatja be felkavaró színészi alakításokkal: pontos szerkezet, újító filmnyelvi igény – a veszedelmesen keskeny, de járható csapás, ahol Jost és Mekkas tette meg az első lépéseket.

A homogén thesszalonikii felhozatalból toronymagasan emelkedett ki néhány sztárokkal tűzdelt, máshol díjazott vagy tökéletesen ismeretlen alkotás. Hogy Al Pacin III. Richard-változatát, a Richárd nyomábant megkockáztatja-e valamelyik magyar forgalmazó, csak remélni lehet, aki látta a Titanicon a szóban forgó művet, tudja, mennyire ránk férne pedig. Legjobb rendezés, legjobb női és férfi alakítás – a francia Nénette és Boni (Claire Denis) locarnói mérlege. Ez a stílben tartott, profi munka nem került föl a görög versenylistára, az „új Horizontok” kategóriában mutatták be a mi Vászkánkkal együtt.

Hogy a lelkesen fesztiválozó görög közönség mire vevő, hogy a neo-balkáni művek, vagy az egzotikusabb, közel-keleti darabok jönnek be nekik jobban, többnyire prognosztizálhatatlan. Saját filmgyártásukkal azonban fokozottan kritikusak, új hangra, szempontokra, stílusra várnak. Nem lehet őket az orruknál fogva vezetni, ezért passzolták el például a Hét szolgáló (Daryush Shokof) című, szürreális, nonszensz hülyeséget. Anthony Zorba Quinn egy milliomost alakít, akiben a lelket fekete, fehér, sárga és rézbőrű, Benetton-szabvány szolgálói tartják a mutatóujjuk segítségével: a hibbant öreg orrlyukait és fülnyílásait a nap huszonnégy órájában eldugaszolják, s ezáltal egy test, egy lélekké lesznek. A görögök, akár a többi nép, magukról akarnak mozit látni, konkrét és komoly, vicces és könnyed balkáni darabokat, mert torkig vannak a hősökkel, a mítoszokkal és szenvelgéssel.

Reméljük, a jövőt – mondták nekem mezei mozistők – Dimitrisz Jatzuzakisz és Vaszilisz Budurisz jelenti. Egyikük filmje (Ne nyúlj hozzám) egy kényszeres tapenálóról szól, másikuk vígjátékában (Biznic a Balkánon) egy leleményes vidéki vállalkozó román örömlányokat importál a falujába... Ők tudják.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/01 44-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1377