CybervilágDouglas Rushkoff könyveiCyberdeliaKömlődi Ferenc
A cybertérrel, világhálóval visszatért a pszichedelikus hatvanas évek szelleme. A mai lázadók digitális ellenkultúrát építenek, s Douglas Rushkoff az ő prófétájuk. Médiatársadalomban élünk. Az informatikus-digitális világ kultúrájának technikai aspektusai már régóta – de legalábbis a nyolcvanas évek második felétől – a mainstreamhez sorolandók. Az Internet használatáról úton-útfélen olvashatunk, hallhatunk. A számítógépek működéséről tudósító szakirodalomban sem szenvedünk hiányt. Helyenként a vírusokra is felhívják figyelmünket. Meg leginkább arra, hogy Informatika-Digitália vívmányait miként aprópénzesítsük a vállalkozói szektorban.
Aztán hirtelen működésbe lép egy vírus, vagy egy amatőr videós véletlenül lencsevégre kapja a Rodney Kinget püfölő zsarukat. A NET-en pedig a totális ellenőrzést támadók titkos szövetségeket alapítanak. A mainstreamnek egyáltalán nem számító Timothy Leary a VR-ről zeng(ett) dicshimnuszokat. A bárpultnál tudattágító elixíreket árusítanak. A szomszédos táncparketten a raveőrület az E-volúció cyborgállapotához közelít. Az establishment pedig döbbenten tátja a száját: mielőtt – gondos munkájuk eredményeként – teljesen elbutultunk volna, (többségükben) tizen-huszonéves ifjak megteremtették a digitális ellenkultúrát. Hiába tombolt a juppi-öntudat, hiába a konzervatív múltbatekintés, hiába országolt Reagan és Thatcher oly sokáig: visszatért a pszichedelikus hatvanas évek szelleme, Leary mester pedig épp akkor vált halhatatlanná, amikor végleg kilépett földi porhüvelyéből. Igaz, az Apple-alapító Steven Jobbs is bátorítja a hackereket. Bill Gates meg egyetemista korában a tudattágító szerek jelentős aktivistájának számított. Stanley Kubrick mesterséges intelligenciákról forgat filmet. A Leary-utód, Terence McKenna pedig 2012. december 21-ét jelölte meg a lineáris történelem végpontjaként, onnan ugrunk át a hiperdimenzióba. A ma és a holnap techno-lázadói – hatvanas évekbeli elődeikkel ellentétben – nem fejjel rohannak a falnak: a lassú agóniára ítélt társadalomtestet (média) vírusokkal rongálják. Annak reményében, hogy egy szép napon mindannyian megérkezünk Cyberiába. Marshall McLuhan szellemi örököse, a New Yorkban élő újságíró, Douglas Rushkoff (a Media Vírus!, a GenX Reader és a Cyberia szerzője) ennek a „szép, új világnak” a krónikása.
A pillangó szárnycsapasai
Bugyuta reklámok, váteszi politikusokoskodások, egy-egy baseball-meccs, esetleg Schwarzenegger legújabb remeke, majd egy tucatwestern, CNN, digitális pénzzel kifizetett – és természetesen házhozszállított – vacsora, némi Internet-szörf, majd a reggeli metrón, munkába menet, mobiltelefonon megvitatni az előző est pszeudotörténéseit, utána érdektelen üzleti tárgyalások, és így tovább... Az átlagpolgár Digitáliájára kár szót vesztegetni, annak torzarcát egyes negatív utópiák (Brazil) elég plasztikusan megmutatták. S azt is, hogy „ott, ahol mindenről döntenek”, valamennyiünknek ezt a sorsot szánták. A világfalut uraló, annak rendjét örök időkre kodifikálni igyekvő multinacionális cégeket Gibson regényeiből jól ismerjük. Igaz, döbbenetes társadalmi egyenlőtlenségek léteznek, a fejlett (észak)nyugati félteke mégis soha nem látott anyagi jólétben múlatja napjait. S mindehhez huszonnégy órában kapja az elektronikus agymosást. Talán nem véletlen, hogy az Egyesült Államokon infantilizmus-hullám söpör végig. Persze úgy is tehetnénk, mint az afganisztáni tálibok: egyszerűen kisöpörni a médiát, s a rádió reggeltől estig vallásos himnuszokat sugározna. Rushkoff javaslata ennél kézenfekvőbb: az elhülyítés mechanizmusát belülről kell felszámolni. Kreatív vírusokkal – ezekhez egyébként Cronenberg is szerfelett vonzódik, sőt, ha fogadtatásukat nézzük, egy-egy Cronenberg-film maga is vírusként funkcionál. A teória a káoszmatematikából elhíresült pillangóhatásra épül, mely szerint egy lepke szárnycsapása Pekingben olyan láncreakciókat indíthat el, hogy végeredményként New Yorkban felhőkarcolók sora dől romba. (E teóriát szépen illusztrálja például Az elveszett gyerekek városa vagy a már említett Brazil. De a Rodney King-videó és annak utóélete – Los Angeles-i megmozdulások – is...) A kiszámíthatatlanság elve azonban nem ennyire egyszerű, a folyamatban matematikai ismétlődések fedezhetők fel! Csakhogy ezek modellálására a hagyományos geometriai szimbólumok (háromszög, négyzet stb.) helyett a fraktálok a legalkalmasabbak. (Ilyen lehet egy hópehely, egy felhő stb.) Milyen hosszúak a brit partok? – hangzott az elméletet megalkotó Benoît Mandelbrot híres kérdése. A válasz látszatra egyszerű. Azonban soha nem vették figyelembe, hogy egy-egy partszakasz nem szabályos egyenes, hanem különböző kaotikus, töredezett (fraktális) formák halmaza. Azaz, a kérdésre tulajdonképpen nem adhatnánk pontos választ, ha ezek a formák törvényszerűen nem ismétlődnének, nem alkotnának szerves rendszert... Makrokozmosz és mikrokozmosz egysége ekként summázható: ha a világegyetem fraktálok összessége, akkor annak nanorészecskéi is fraktálok. A működési elv pedig nem oksági, nem lineáris, hanem egyrészt spirális, másrészt a mozgásoknak önmagukba – egy magasabb szinten – történő visszacsatolásán alapul. A művészetekben ennek megfelelően érvényesül Brian Eno gondolata: a struktúrákat a textúrák váltják fel. De a pszichedelikus LSD-utazás vagy az E-cstasy-élmény is ugyanezen elven nyugszik. A számítógépes hipertextúra úgyszintén. Fraktálokra épül a Future Sound of London zenéje, s legillusztrisabb videójuk, a Lifeforms (1994) is: euklidészi geometriával nem leírható idomok cyberdelikus táncát látjuk. A frenetikus hatás másik alapfeltétele, hogy készítői a médiavírus MTV által meghonosított dinamikus kameramozgásokat és vágóeffektusokat bőségesen felhasználták. Merthogy – Rushkoff szerint – az MTV világképünket és a mozgóképről alkotott felfogásunkat gyökerestől alakította át. A tudattágító, barokkosan zsúfolt képhalmaz az establishment testén ütött újabb seb, akárcsak a tömegbálvány, mindent elbizonytalanító, posztmodern médiaikonok: az androgin, feketéből fehérre plasztikázott Michael Jackson, a szexualitást az aszexualitás paroxizmusáig hajszoló Madonna. Vagy az ostobánál is ostobább Beavis és Butt-head kettős. Meg a helyenként agresszíven fehérellenes rapzenészek.
Sámán-vírus
A provokációnak sokkal áttételesebb formái is léteznek, például egyes gyermekműsorok: a Simpsonok vagy a Ren & Stimpy Show. Igaz, a dinamitot a bugyuta Módlik felszíni látszatostobasága alá felettébb egyszerű becsempészni. Pszichedelikus díszleteket, tripszerű beavatási kalandokat, kutyamacska barátságnak a homoszexualitást igenlő, burkolt allúzióját megfelelő beleérző készséggel az általános iskolások számára a legkönnyebb beadagolni. Az ostoba cenzor mindebből csak ritkán vesz észre valamit – Ó-Hollywood is kijátszotta a Hayes-kódexet – és a vírus máris befészkelte magát a legnyitottabb korosztály tudatalattijában.
Egyről azonban soha nem feledkezzünk meg: ezek a vírusok nem negatív alaptermészetűek. A techno-világ a legmohóbban – paradox módon – a legősibb korokból merít. Cyberia sámánjai a kereszténység és a tételes vallások tiltómechanizmusokon alapuló erkölcsi szabálykönyve ellenében, az egykoron kényszerű társadalmi közmegegyezés szülte taburendszerrel meg a tomboló materializmussal szemben, az élő organizmusként felfogott Gaia védelmében indítottak frontális támadást. Timothy Leary számára az LSD soha nem végcélként lebegett, hanem – akárcsak a VR-ben – a tudat tágításának egyik járható útját látta benne. A Psychic TV vezetője, a nagyvárosi neoprimitivizmust, a Topy-mozgalmat elindító Genesis P-Orridge pedig – intimékszerezéssel, rituális, biomechanikus tetoválásokkal – evilági testében is a régmúlt sámánjaival azonosult. A tetoválások természetesen fraktálokat ábrázolnak.
Genesis a brit hatóságok elől menekülve Leary Beverly Hills-i villájáig meg se állt. Kaliforniában aztán vírusés metavírustervezők egész sorával – Earth Girl-lel és okos drogjaival, a cyberdelikus Mondo 2000 magazin nagyfőnökével, R. U. Sinus-szal, Mark Heley multimediális cyber dj-vj (videójockey)-vel, a káosz-elméletet pólókra varázsoló Jody Radzikkel, no meg Szilícium-völgy számítógépzsenijeivel – találkozhatott. Cyberiába ért...
Virtuális mennyország
Rushkoff csak egy évet töltött Cyberiában, de Cyberia szelleme örök időkig benne él. „Felfoghatatlan hallucináció” – írta Gibson a cybertérről 1984-ben. És ez a felfoghatatlan hallucináció Cyberiának csak részterülete, egyike az oda vezető utaknak. A számítógép képernyője előtt éjjel-nappal konszolzsokék várják a mátrixba történő bebocsáttatást. Nap nap után vizuális, verbális és auditív információk elképzelhetetlen tömegével szembesülnek. A végtelen teljességben száguldoznak. Alkotótevékenységük lényege már rég nem a produktum, hanem önmaguk. Cyberia művészei saját életüket formálják műalkotássá, akárcsak a nyugati kultúrkör két legnagyobb paradigmateremtő korszakának – a trubadúrvilágnak és a reneszánsznak – az igazi hősei. Rushkoff kedvence Sirius kedvese, Sarah Drew, a megtestesült cyborg, aki – pusztán az élmény kedvéért – az abortuszt LSD-trippel kombinálja. A Mondo 2000 szerkesztősége pedig a kilencvenes évek Factory-ja, ők az idők végének trubadúrjai, ők már McKenna biperdimenziójának kapujában állnak. A monitor előtt ücsörögve, avagy a végtelen rave – after-rave – rave körforgást áttáncolva minden materiális tér- és időélményünket elveszítjük. A formális logika tehetetlen 2012. december 21-ével szemben – a történelem vége pedig nem jelent végpusztulást, megsemmisülést, csak a homo sapiens létből lépünk át az evolúció soron következő fázisába. Hogy ebben mennyi a New Age misztika, s mennyi az ezredvégi csodavárás, arról kár vitázni. Cyberia egy lehetséges alternatíva. Gondoljunk csak a rave-ek pogány, szeretet-ünnep természetére... A racionális elmék persze teljes elszállásról regélnek, de ki az, aki nem került hipnotikus, kitágult tudati állapotba, mondjuk, a Monacóban évente megrendezésre kerülő Imagina videóit nézve? Vagy egy VR-maszkkal a fején? Esetleg egy house-partyn, Ecstasytól felpörgetve, önkívületbe kergető hang- és fényözönben? Cronenberg „hősei” vajon nem ennek a folyamatnak a köztes stációit járják? Vagy az Exotica sztriptíz-struktúrája nem a virtuálvalóság érzéki mámorát szimulálja? És – a tartalmi indíttatásában cseppet sem, de képiségében mindennél inkább cyberdelikus – Prospero könyvei nem a történelem utáni idők nagy leltára-látomása a történelmi korok kultúrájáról? Cyberia mindezen tudati állapotok állandósítása, az emberiség földi béklyóinak megszüntetését célzó nagy kísérlet. A paradoxonok felszámolása, a felfoghatatlan felfogása, Teilhard de Chardin Omega-pontja.
Az említett opuszokat bírálóik túlzottan mesterségesnek, művinek tartják. Hasonló szellemiségű kritika szajkózza a house, a techno embertelenségét is. Cronenbergre Cannes-ban tücsköt-bogarat összebeszéltek. Ugyanaz a közönség három éve kifütyülte A mâconi gyermeket. Számukra Cyberia puszta elképzelése is máglyáravaló gyalázat. Esetleg nagyon lassan és észrevétlenül ható (média)vírusokkal lehetne segíteni rajtuk. Hogy azon a bizonyos napon ők is készen álljanak. Talán addigra még a „Rushkoff-vírust” is megemésztik...
AZ ÖRÖKMOZGÓ JANUÁRBAN ÖSSZEÁLLÍTÁSUNKHOZ VETÍTÉSSORZATOT INDÍT. A MŰSORBAN A METROPOLIS FELÚJÍTOTT, 147 PERCES VÁLTOZATA IS SZEREPEL.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1201 átlag: 5.5 |
 |
|
