Reagan és Hollywood

Ronald Reagan Superstar

Elnökszerep

Békés Márton

Reagan nem túl sikeres színészi pályafutása igazából a politikai karrierjében kamatozott, az Egyesült Államok első olyan elnöke volt, aki tudatosan és mesterien használta a televízió propagandaerejét.

Amerikában nagy hagyománya van annak, hogy az egyes elnökök valamilyen szempontból egyedülálló voltát hangsúlyozzák. A XX. század második felének elnökei közül például Kennedy volt nemcsak minden idők legfiatalabb elnöke, de az egyetlen katolikus is. Nixon volt az első és az utolsó, aki önként távozott a végrehajtó hatalom birtokosai közül, s Carter volt az USA első olyan elnöke, aki magát újjászületett kereszténynek tartotta. Ronald Reagan pedig az Egyesült Államok egyetlen elvált, színész és korábban szakszervezeti tagsággal bíró vezetője volt. Megkülönböztető jellegzetességeit filmes pályafutásának köszönhette. 

Illinois-ból Hollywoodba 

Az Egyesült Államok 40. elnöke összesen harmincnégy évet töltött az amerikai médiaiparban. A New Deal korától kaliforniai kormányzóvá választásáig a média minden részét megjárta, kommunikációs pályafutása során fél évtizeden keresztül (1932 és 1937 között) rádiózott, majd több mint ötven filmben vállalt szerepet (1937 és 1964 között), és ezzel párhuzamosan másfél évtizedet töltött el televíziózással és szóvivői munkával (1950 és 1966 között).

Reagan a vásznon és a valóságban párhuzamosan futó Amerikai Álom történetében több szerepet is sikerrel vállalt, végül 1980 és 1988 között ő alakíthatta a szabad világ elsőszámú vezetőjének egyre mediatizáltabb szerepét. A történet happy enddel végződött, hiszen az akciófilmek kliséinek megfelelően a messziről jött vidéki fiú kemény munkával felküzdötte magát a csúcsra, az Eygesült Államok elnöke lett, és ráadásként az Amerikát fenyegető antagonistát is legyőzte.

Reagan rádiós munkájával, filmszerepeivel, tévéképernyős jelenlétével és szóvivői tevékenységével nem csak töviről-hegyire ismerte a XX. század arcát átformáló szórakoztatóipart és a pályájával éppenséggel párhuzamosan kibontakozó tömegmédia világát, hanem saját hangjával és arcával alakította is azt. Az évek során hamar kialakuló filmes habitusa, kiváló orgánuma és páratlan közismertsége nem kis mértékben segítette hozzá ahhoz, hogy előbb Amerika legjelentősebb államát hódítsa el a demokratáktól (aligha csupán a véletlen műve, hogy ez őutána csak egy másik színésznek, Arnold Schwarzeneggernek sikerült), majd két ciklus idejére az az elnök legyen, aki minden bizonnyal a legtöbbet szerepelt a képernyőn, és maga is egyfajta képernyős jelenséggé vált.

Reagan 1932-ben végzett az Illionis-i Eureca College-ban, majd rögtön egy iowai rádió sportközvetítője lett, és baseball-meccsekről tudósított. Miután főként a Chicago Cubs játékait közvetítette, egy ízben a csapatot elkísérte Los Angelesbe is, ahol szerencsét próbált filmszínészként egy próbafelvételen. Az 1937-es pilot olyan jól sikerült, hogy a Warner Brothers szerződést ajánlott neki hét évre. Reagan elfogadta a megállapodást, és munkát vállalt az álomgyár szalagja mellett. A metafora kedvéért mondjuk azt, hogy kezdetben betanított munkásként. Ezzel elkezdődött filmes karrierje, amelynek során közel három évtizeden keresztül szerepelt a mozivásznon és a tévéképernyőn. Filmográfiája szerint 1937 és 1964 között összesen 53 filmben játszott (Thomas Tony: The Films of Ronald Reagan. 1980). 

Gippertől Bonzóig 

Reagan fiatal színészként, a ’30-as évek végén, jobbára csak másodvonalbeli mozikban kapott szerepet, amelyek között a korszak jellemző kisköltségvetésű szórakoztató filmjei (melodrámák, romantikus vígjátékok, musical-komédiák) voltak többségben.

Debütálását is egy ilyesféle produkció szerepének köszönhette, méghozzá a ’20-as évek végétől 1945-ig alkotó B-film specialista Nick Grinde rendezésében készülő Love is on the Air-ben. Első, egyébként éppen rádiós műsorvezetőt megformáló alakítása jól sikerült, még 1937-ben újabb szerepet kapott egy zenés darabban (Hollywood Hotel). Ezt követően beindult a karrierje, hiszen 1938-ban kilenc, 1939-ben hét szerepet osztottak rá. Utóbbiak közül egy krimi (The Amazing Dr. Clitterhouse) és egy dráma (Dark Victory) hozta az első szerény sikereket. Mindkét moziban együtt dolgozhatott Humphrey Bogart-tal, a nagy közönségsikert arató Dark Victory-ben pedig a korszak ünnepelt dívája, Bette Davis és közkedvelt filmszínésznője, Geraldine Fitzgerald oldalán nyújtott kiemelkedő alakítást. 1938-ban – egy katonai akadémia növendékeiről szóló film (Brother Rat) forgatása közben – ismerkedett meg első feleségével. A majdan Oscar-díjjal jutalmazott Jane Wymant két évvel később vette el, a házasság kilenc évig tartott.

1940-ben ismét hét alkalommal tűnt fel a vásznon, s a Santa Fe ösvényben életében először játszott westernben. Hogy nem holmi másodvonalbeli moziban kapott szerepet, azt mi sem jelzi jobban, hogy a filmet az a magyar származású Michael Curtiz (azaz Kertész Mihály) rendezte, aki négy évvel korábban A könnyűlovasság támadását jegyezte, két év múlva pedig a Casablancát forgatta (kevesen tudják, hogy annak idején szóba került, hogy Reagan is szerepet kapna ez utóbbiban). A szintén 1940-ben készült Knute Rockne, All American hozta meg az áttörést. Ezt a munkát a sportfilmek között (is) az amerikai filmtörténet meghatározó darabjának szokás tartani, hiszen képileg és történetét tekintve is jelentős, ráadásul megtörtént eseményen alapuló alkotás, amelyben a University of Notre Dame futball-klasszisa (egyben iskolai csapatának első All American-játékosa) tragikus halála előtt még egyszer győzelemre vezeti csapatát. Reagan – aki egyébként a főiskolán maga is amerikai-focizott – a főszereplő Knute Rockne barátját, George ’The Gipper’ Gip-et alakította. Ekkor elhangzott egyik szövege nagyon sokáig emlékezetes maradt. A betegen fekvő Gip úgy szól csapattársához a döntő meccs előtt, hogy ha nagy bajban vannak, akkor gondoljanak rá, és győzzenek érte. A „Win just one of the Gipper” szinte azonnal szállóige lett, és ahogyan Nixon a Trükkös Dick, úgy Reagan a Gipper ragadványnevet kapta.

1941-ben további négy munkával bízták meg, amelyek közül az egyik ismét egy western-szerep volt (The Bad Man), s ebben az évben végre egy A-kategóriás vígjátékban (Million Dollar Baby) is lehetőséget kapott. 1942-ben jött el a nagy pillanat, méghozzá az általa és a kritikusok körében is legjobb munkájának tartott alakítás, a méltán híres Kings Row révén. A korszak meghatározó alkotásának számító érzelmes dráma egy kisvárosi fiatal társaság testi-lelki gyötrelmeit (erőszakos apa, elhanyagoltság, rejtegetett homoszexualitás, vagyoni irigység) mutatja be a neves direktor, Sam Wood rendezésében. „Ez a film tett sztárrá” – vallotta egyszer a melodrámáról, ahol a pin up-legenda Ann Sheridan mellett egy olyan fiút játszott el, akinek a város szadista orvosa szükségtelenül leamputálta mindkét lábát. Amikor az áldozat a beavatkozás után felébred, és meglátja, mit tett vele az őrült sebész, így kiált fel: „Where’s the rest of me?” Ezzel – rögvest a Gipper-mondat után – újabb filmes szólás született, amely az amerikai filmtörténet száz leghíresebb idézetei közé is bekerült. A szöveg érvényét jelzi, hogy Reagan 1965-ös önéletrajzi könyvének is ezt a címet adta. A darabot és az egyik központi figurát alakító Reagant nem győzte dicsérni a sajtó, de a szép filmes karriert megalapozó tőkét mégsem tudta kamatoztatni, a Kings Row második amerikai bemutatójának napján ugyanis behívták. Háború előtti utolsó filmjében brit pilótát játszott (Desperate Journey, 1942), amely ironikus módon előre jelezte, hogy a világháború megtöri az ígéretesnek bizonyuló hollywoodi karriert, pedig ’41-ben a harmincéves Reagant a mozi-üzemeltetők a fiatal filmgyári színésznemzedék ötödik legnépszerűbb alakjának választották.

Önként jelentkezett a frontra, de rossz látása miatt nem küldték csatába, ám a légierő mégis szívesen alkalmazta, méghozzá a hadsereg és a Warner-testvérek közötti szerződés révén létrehozott katonai stúdióban. A First Motion Picture Unit 1941 és 1945 között összesen négyszáz kisebb-nagyobb produkciót állított elő, amelyek közül Reagan hat filmben szerepelt és kettőhöz kölcsönözte hangját. 1942 elejétől 1945. decemberi leszereléséig főleg a US Air Force számára gyártott, lelkesítő repülős-bombázós filmekben működött közre, a hadsereg megrendelésére készített utolsó jelentős munkája a harcias Target Tokyo narrációja volt. Erőteljes, az amerikai háborús filmek összetéveszthetetlen hanghordozására jellemző orgánuma többek között a Patton tábornok életéről szóló produkció szövegalámondásában élvezhető igazán. Szinkronszínészi pályafutását többre értékelhetjük a mozis sikereknél.

A civil filmiparba 1947-ben tért vissza, ekkor három szerepet kapott. Közülük kettő volt viszonylag nevezetesebb, azok is partnerei miatt: a Stallion Road ranchen játszódó melodrámájában Alexis Smith-szel bonyolódott szerelmi háromszögbe, a The Voice of the Turtle romantikus komédiájában pedig Eleanor Parkerrel, egy szerelemre vágyódó színésznővel került közelebbi viszonyba, mint szabadságolt katona. Érdemes felidézni, hogy ugyanebben az évben ő volt az első, aki a Hagen Girl címszerepét alakító, ekkor tizenkilenc éves – 12 éves kora óta gyereksztárnak számító – Shirly Temple-t a mozivásznon először megcsókolta.

A romantikus vígjáték, a melodráma, a sportfilm, a western és a háborús zsáner elkísérte filmes pályafutása második szakaszában is. Vagyis a ’40-es évek végétől az ’50-es évek derekáig sokféle szerepet el tudott játszani, amelyekben leginkább hősként/megmentőként, vagy szép nők oldalán működött igazán jól. Ekkor már csak évente áltag két-három filmben dolgozott, de a kevesebb alakításért cserébe a színvonalasabb produkciókban rendre főszerepeket kapott. Az újabb áttörés viszont egyre késett, majd el is maradt.

Reagan karrierje újrakezdésekor már közelebb állt a negyvenhez. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy ne maradt volna a filmipar felszínén. 1949-ben, 38 évesen – a fiatal korában vízimentőként dolgozó – Reagan jóvágású srácot alakított egy partvidéken játszódó vígjátékban (The Girl From Jones Beach), és egy katonai kórházban zajló háborús drámában (The Hasty Heart) is szerepelt. Jól azonban ekkor sem keresett, a kiegészítő fizetést dedikált képeinek eladásából biztosította. Ekkoriban érlelődött meg benne a gondolat, hogy otthagyja a Warner-t, és Lew Wassermann, a nagyhatalmú médiamogul (a Music Corporation of America vezetője, Reagan ügynöke és barátja) segítségével másik filmgyártóhoz igazol át.

Egy lábtörés miatt több megbízást ki kellett hagynia, majd 1951-ben két, meglehetősen különböző karaktert alakított, de mindkettőben megállta a helyét. A Storm Warning című thrillerben a Ku Kux Klan ellen küzdő helyi törvényemberét formálta meg, a Bedtime for Bonzo komédiájában Diana Lynn mellett egy majmot felnevelő orvos-páros férfitagját alakította. Előbbi filmjét a bigott rasszisták nem, a sajtó azonban igencsak szerette, az utóbbiból ismét mém lett. Bár Reagan a csimpánzos filmet sohasem nézte meg, elnöksége alatt a republikánusok ellenfelei, őt nevezve Bonzo-majomnak, több ízben is a film címével hirdettek neki takarodót, sőt a Reagan-ellenes ifjúsági szubkultúrák törzshelyein Bonzo és Gipper néven vodka-alapú koktélt is kevertek. Érdemes kitérni rá, hogy az őspunk Ramones dalt írt Reagannek a Bonzo Goes to Bitburg címében megidézett németországi katonai temetőben tett, nagy botrányt kavart ’85-ös látogatásáról, a Dead Kennedys nevű San Franciscó-i kultikus punk-együttes negyedik stúdióalbumát pedig egyenesen Bedtime for Democracy címmel adta ki 1986-ban, amelyen az elnök, annak gazdasági programja (Reagonomics), a hadsereg és a Reagan-éra kulturális miliője kapott kíméletlen kritikát, többek között olyan klasszikussá vált felvételekkel, mint az I Spy és a One-Way Ticket to Pluto. Mikor ebben az évben Clint Eastwoodot megválasztották a kaliforniai Carmel független polgármesterévé, Reagan talányosan önmagának tette fel a kérdést: „Mi készteti arra, hogy azt gondolja, egy középkorú színésznek, aki együtt játszott egy csimpánzzal, lenne jövője a politikában?”

Reagan 1937-től 1952-ig tartó Warner-korszaka egybeesett a hollywoodi filmgyártás szórakoztatóan hazafias, vagy még inkább hazafiasan szórakoztató nagy korszakával (Stephen Vaughn: Ronald Reagan in Hollywood. 1994). A ’52-es elszegődése Wassermann MCA-birodalmához azzal járt, hogy a Universal Stúdió filmjeiben működött közre, és bekapcsolódott a televíziózásba is. Ez hozta el a mérsékelten gyors gazdagodás és a kiváló kapcsolatok kiépítésének lehetőségét (amint azt meglehetős rosszindulattal Dan Moldea is megírta 1986-os Dark Victory: Ronald Reagan, MCA, and the Mob című könyvében).

Az 1952 és 1957 közé eső fél évtizedben a közönség kilenc alkalommal láthatta még a vásznon. (Az csupán érdekesség, hogy a Las Vegas-i Hotel Last Frontier vendégei 1954-ben másfél hónapon át stand up-fellépőként is megnézhették!) Ebben az időben Grover Cleveland Alexander híres baseball-játékos bőrébe bújt (The Weaning Team, 1952), Dorothy Malone glamour-girl társaságában beszédes című westernben játszott (Law and Order, 1953), feltűnt egy Koreában játszódó háborús drámában (Prisoner of War, 1954), valamint Allan Dwan westernfilmjeiben kapott szerepet (Cattle Queen of Montana, 1954 és Tennesee’s Partner, 1955). Utolsó előtti szerepét az 1957-es Hellcats of the Navy című tengeralattjárós filmben nyújtotta, amelyben először és utoljára dolgozott együtt öt évvel korábban elvett, szintén színésznő feleségével, Nancy (Davis) Reagan-nel. (A film bevezető szövegét egyébként maga Nimitz admirális mondta!) Hollywoodban nemcsak szerelem, hanem barátságok is szövődtek, Reagan jó kapcsolatot ápolt John Wayne-nel és Robert Tylorral, akik Sam Wood és Walt Disney társaságában csakúgy a Motion Picture Alliance of the Preservation of American Ideals nevű lobbicsoport tagjai voltak, mint ő. A később a hidegháborús antikommunizmus mellett felsorakozó szervezetet még 1944-ben hozták létre konzervatív beállítottságú, Amerika nácizmus elleni harcát támogató filmesek.

Miután 1950-től egyre inkább a televízió-képernyő foglalkoztatta, a ’60-as években csupán két alkalommal kölcsönözte a hangját egy-egy szélesvásznú produkcióhoz, majd 1964-ben utoljára állt a mozi-stúdió kamerája elé. A Hemingway novellájából készült 1946-os The Killers remake-változatában Angie Dickinson szeretőjeként látható, ám a filmes pályafutás megelőző darabjaihoz képest radikális fordulattal itt negatív szerepet játszott, mégpedig egy gengszterfőnökét. A nézőket sokkolta, amikor az évtizedeken keresztül a jóképű jófiú szerepét magára öltő Reagan pofonvágta a korszak álomnőjének számító, végzet-asszonyát játszó színésznőt. A film bemutatása után három hónappal politikai pályára lépő Reagan ekkor már érett, ötvenhárom éves férfi, akinek összetéveszthetetlen arcéle és dús üstöke hatásos záróképként tűnt fel mozgóképes karrierje végpontján. 

Reagan-vízió 

Reagan kezdetben nem rajongott a tévéért, ám már 1950-ben képernyőre került (debütálása egy CBN-en sugárzott Agatha Christie regényadaptációhoz kötődik), s tizenöt éven keresztül ott is maradt, tizenhat tévéműsor és televíziós sorozat munkálataiban működve közre. Az epizódszerepek mellett teljes karaktereket is megformált, de igazán ismertté műsorvezetőként vált. Később az is bizonyossá vált, hogy nemcsak a filmszínészek között ismerte fel elsőként a tévézés adta lehetőségeket, hanem elnökként elődeinél sokkal aktívabb szerepet szánt saját magának a képernyőn.

Wassermann segítette hozzá, hogy a General Electric 1953-ban szerződtesse a televízióban futó igen népszerű szórakoztató műsorához. Így lett a bő húszperces heti magazinműsor, a General Electric Theater házigazda-műsorvezetője 1954 és 1962 között. A műsorfolyam hostjaként olyan sztárokat vezetett be a tévés világba, mint Fred Astaire, akivel egyébként 1959-ben egy szűk félórás dráma erejéig játszott is együtt (többi harminchárom epizódszerepe egyikében James Deannel is dolgozott). Nyolc éven keresztül Reagan konferálta fel és kommentálta a cég által finanszírozott műsorfolyamot, miközben szerződése feltételeinek engedve közel 140 gyáregységet látogatott meg országszerte, ahol nagyjából negyedmillió GE-dolgozóval találkozott személyesen. „Ez a munka nemcsak abból állt, hogy mindenhol kezeket szorongattam, hanem megismertem, mi jár az emberek fejében” – emlékezett vissza erre a korszakra. A korábbi munkák után igazán csak akkor kezdett el jobban keresni, amikor a tévézés mellett az Amerikai Álmot termékei révén formába öntő cég emblematikus szóvivőjeként is dolgozott. (Évente több mint százezer dollárt keresett ekkoriban!) Ráadásul ennek köszönhetően érett meg kiváló szónoki képessége, amely miatt később a Great Communicator jelzőt kapta.

Utolsó képernyős munkája a Death Valley Days című teleregényhez kötődött. Az 1952 és 1975 között futó sorozat a régi nyugati határvidék életét mutatta be, az egyes részeket felkonferáló házigazda szerepében Reagant láthatták a tévénézők. 1965–66-os host-állását végül kaliforniai kormányzói kampánya miatt adta fel. De nem ez volt az utolsó alkalom, hogy tévé-képernyőre került, sőt a java még csak ez után következett! 1966-ban és 1970-ben két alkalommal is megválasztották a nyugati-parti állam legfelsőbb vezetőjének, majd 1980-ban és 1984-ben az ország elsőszámú irányítójának. Kormányzói és elnöki nyilatkozatai során a médiával mindvégig ügyesen bánt, tudta, mikor tanácsos hallgatni (például az Irán–Kontra ügyben), és mikor kell beszélni, humorával és önironikus megjegyzéseivel gyakran elkápráztatta a sajtó munkatársait. Leginkább informális megbeszéléseken brillírozott; 1983-ban például egy riporter meglehetősen ostobán megkérdezte tőle, hogy mit fog mondani a kínai nagykövetnek, mire Reagan csak ennyit válaszolt: Hello.

Ahogy a világgazdasági válság alatt Roosevelt a rádiót, úgy alkalmazta tudatosan Reagan a hidegháború utolsó szakaszában a televíziót, amelynek kezdete egyébként kormányzóságának idejére megy vissza, ugyanis Report of the People címmel már a ’60-as években rendszeresen nyilatkozott a tévé kamerái előtt. Leghíresebb, drámai kijelentései – amelyek ugyancsak szállóigékké, majd közhelyekké váltak, mint a „gonosz birodalma” vagy a „döntse le azt a falat” – mind ügyesen megkomponált színészi teljesítmények is voltak, azok a televízióban közvetített nyilatkozatai, amelyekben a gazdasági növekedés beindításának programját (1981), a „csillagháborús tervet” (1983) vagy a Challenger tragédiáját (1986) jelentette be, szintén átgondoltságról tanúskodnak. Nem meglepő, ha Robert E. Defton 1988-ban a „televíziós elnökség korának”, Robert Schmuhl 1990-es könyvében (Statecraft and Stagecraft) pedig „teátrális elnökségnek” nevezte a ’80-as évek mediatizált végrehajtó hatalmát.

A képernyő és Reagan szinte eggyé olvadt, amelyben komoly szerepe volt annak is, hogy a médiafóbiás Nixonnal ellentétben arca sohasem volt szürke vagy gyűrött, hanem megtörhetetlen optimizmust sugárzott. Bár már ’37-es leszerződtetését is a mindvégig megőrzött legendás sunny boy-mosolyának köszönhette, elnökként azonban ez volt az a vonása, amely sokak számára inkább idegesítő vigyornak, vagy bárgyúságnak hatott. Kritikusai hol középszerű ripacsnak, hol cowboy-filmek jelentéktelen statisztájának nevezték (A másodhegedűs. Filmvilág, 1980/10). Nem véletlen, ha a Vissza a jövőbe-trilógiában, miután az őrült professzor megkérdezi az 1985-ből visszaérkező időutazó fiút, hogy ki az elnök, és választ kap a kérdésére, így reagál: „Micsoda, Ronald Reagan?! A színész!? És akkor ki az elnök-helyettes? Talán Jerry Lewis?” (Utalva ezzel a színész–humoristára.) Ugyanakkor az is jellemző, hogy Reagan nem sértődött meg ezen, sőt egyik politikai beszédében nagy örömmel használta fel a film időutazásos kontextusát. 

A döntés ideje

 Reagan kezdetben demokrata-szimpatizáns volt, mint oly’ sokan mások a nagy gazdasági világválság idején és még egy-két évtizeden át. Ennek tudható be, hogy 1941-től a Screen Actors Guild, vagyis a színész-szakszervezet tagja volt, amely 1947-ben elnökévé választotta, majd 1952-ig folyamatosan újraválasztották, és az 1959. évben is ő vezette a szervezetet. A SAG 1933-ban jött létre, amikor a hollywoodi filmgyártásban égetővé vált az előadók és művészek munkahelyi érdekvédelme. A hidegháború elején azonban inkább politikai, mintsem munkajogi természetű problémák adódtak.

Reagan éppen a legforróbb években vezette a testületet, hiszen a kommunista-tevékenységet vizsgáló House Committee on Un-American Activities vezetője, McCarthy szenátor a ’40-es évek végén, ’50-es évek elején vadászott a szovjet kémekre és informátorokra. A hagyományosan liberális orientációjú szórakoztató-ipar baloldali munkatársai között a gyanú szerint – amelyet a KGB-irattárak egyik-másik esetben visszaigazoltak – számos társutas (kommunista párttag, szovjet-szimpatizáns) és akár a másik oldalnak dolgozó hírszerző akadt. Reagan – aki az FBI megbízottja volt – nem vett részt a „vörös veszedelem” körüli paranoid félelemkeltésben, de hazafias kötelességének tekintette a kommunizmus elleni harcot. Egész SAG-elnöki mandátumát végigkísérte, hogy az 1947 őszén összeállított feketelistán szereplő filmipari dolgozók közül többeket (Hollywood-i Tízek) végül bebörtönöztek. Reagan – antikommunista liberálisként – mindvégig együttműködött a hatóságokkal, a szervezetet pedig megvédte a felesleges vádaskodásoktól.

Miközben 1952/53-ban szakszervezet-vezetőből a GE által finanszírozott médiasztár lett, megismerte Amerika gondjait, és szerződéséhez híven egyre több üzleti célú filmben vállalt szerepet. Az egyszerű emberek és az üzleti élet hasonló problémáira egyszerre érzékeny amerikai konzervativizmus formuláját – vagyis a „Main Street és a Wall Street” összefogását – ekkoriban kezdte érezni. Az ’50-es évek suburb-ökkel és nagy autókkal fémjelzett eisenhoweri aranykorának építésében vezető szerepet játszó cég „társadalmi nagyköveteként” működő Reagan az évtized végére került közel a szabadpiaci nézethez, amely kéz a kézben járt az állami befolyás mérséklésének igényével. Első igazi politikai nyilatkozatát 1961-ben adta, amikor az egészségügyi szférában működő magáncégek szövetségének megbízásából az államosított egészségügyi rendszer bevezetése ellen beszélt tíz percen keresztül.

Reagan olvasta Barry Goldwater arizonai szenátor politikai önvallomását (Conscience of a Conservative, 1960), amely a régi amerikai erkölcsök védelmét, a kormányzati beavatkozás jelentős mérséklését és az adók radikális csökkentését, illetve a kommunizmussal szembeni aktív fellépés külpolitikáját hirdette meg. S ugyan Reagan már az 1952-es és a rákövetkező elnökválasztáson is a republikánus Eisenhower–Nixon-párost támogatta, ekkortól vált igazán a GOP elkötelezett hívévé. Az év során bekapcsolódott Nixon kampányába, aki ekkor vereséget szenvedett Kennedytől. Mint tudjuk, ebben a világ első tévévitájának nem elhanyagolható szerep jutott, a felmérések szerint a tévénézőknek Kennedy, a rádió előtt ülőknek viszont Nixon volt a szimpatikusabb. Nixon borzalmas állapotban volt a képernyőn, amely hibát Reagan sohasem követte el.

1962-ben regisztráltatta magát republikánus szavazóként, majd miután két év múlva „megtérítője”, Goldwater indult az elnökségért, azonnal segítségére sietett. Az 1964. októberi San Franciscó-i Republikánus Konvención ugyan a kétszeres alelnök és korábbi elnökjelölt Nixon mondta a Goldwater melletti nagy szónoklatot, de mégsem ez vált híressé, hanem Reagan korábban felvett és bejátszott beszéde, a Time for Choosing. A meggyőző mondanivaló és a tökéletes hangszín megtette hatását – noha novemberben Goldwater az amerikai történelem legnagyobb választási vereségét szenvedte el Johnsontól –, hiszen áramlottak az adományok a kampánypénztárba, Reagan pedig ezúttal az országos politikai életben debütált.

Az ország kiábrándító pénzügyi adatait soroló szöveg tudatosította a hallgatósággal azt is, hogy Vietnamban „háborúba állunk a világ leggonoszabb ellenségével, akit valaha hátán hordott a Föld”. A növekvő deficit, a pénz értékének visszaesése a háború előtti szintre és az adók emelkedése az állam méretének csökkentését, a nemzetközi helyzet pedig a hatékony amerikai fellépést követeli. „E választás tétje nem más, mint a következő: vagy hiszünk személyes autonómiánkban, vagy elhagyva az amerikai forradalom útját, egy maroknyi elzárkózó értelmiségiben bízunk, akik úgy vélik, hogy jobban meg tudják tervezni életünket, mint ahogyan mi magunk irányítanánk azt.” Reagan felszólított arra, hogy az amerikai életformának és az emberi természet alapjainak megfelelően válasszunk a „törvény és rend keretei között érvényesülő egyéni szabadság” és a keleten létező, otthon pedig az állam elhatalmasodása révén lopakodó totalitarizmus között. A beszédnek ez a része Friedrich von Hayek éppen húsz évvel korábban írott Úton a szolgaságba című könyvének mondanivalóját visszhangozta, amelyet Reagan korábban rongyossá olvasott és sűrűn széljegyzetelt.

A magánszektort szabályzó állami reguláció és az ezt szolgáló bürokrácia leépítése, a gazdaságban érvényesülő központi beavatkozás csökkentése, az adók érzékelhető mérséklése és a kormányzati kiadások visszafogása mellett érvelő félórás beszéd a klasszikus szabadelvű amerikai konzervativizmus szenvedélyes kiáltványa volt. Ebben nemcsak a szépen felépített és egyszerű érveivel könnyen hódító előadásmód volt Reagan segítségére, hanem ízes angolsággal előadott beszédének köznapi és mégis emelkedett hanghordozása, nyugodt, de határozott tónusa, valamint az ironikus humor és a hazafias pátosz megszólaltatására egyaránt alkalmas beszédtechnikája.

     „Nem én hagytam ott a Demokrata Pártot, hanem az engem” – mondta 1962-ben Reagan, aki a filmiparban eltöltött éveknek köszönhette többek között az ősrepublikánus Frank Sinata és a ’68 táján republikánussá váló Charlton Heston barátságát. Apróság, de jól jellemzi a pályája színészi–politikusi fordulópontját, hogy míg ’64-ben Reagan beszélt Goldwater mellett, amikor két év múlva kaliforniai kormányzónak indult, az ő kortes-reklámjában John Wayne szerepelt. Természetesen vadnyugati öltözetben, azt bizonygatva, hogy a közszolgálati pályát régóta tervezgető Reagan éppen azért alkalmas a posztra, mert színész. 

Reagan-maszk 

„Nem tudom, hogyan tud valaki részt venni a politikában, ha sohasem volt színész?” – tette fel egyszer Reagan a költői kérdést. Nem kétséges, hogy sokan éppen az ellenkezőjét tudakolták, tudniillik, hogyan lehet az Egyesült Államok elnöke egy volt színész?

A színészből lett elnök szerepét 1980 után jókora csavarral ő a valóságban, más színészek viszont mozgóképen játszották el. Az 1975-ben induló késő esti szórakoztató műsorban, a Saturday Night Live-ban több alkalommal, összesen nyolcan alakították Ronald Reagant, köztük egy ízben Robin Williams is, 2003-ban pedig Reaganék címmel politikai vitákat kiváltó kétrészes tévéfilmet készített róla és feleségéről a CBS csatorna. Több száz róla készült felvétel idézi fel legalább ennyi dokumentumfilmben, például Michael Moore első munkájában is (Roger and Me, 1989). Arca a jobboldali ikonográfia alapelemévé vált (akár vörös pólón fekete stencillel, Viva la Reagan Revolution felirattal), a baloldali-anarchista zenekarok vele festették falra az ördögöt (Millions of Dead Cops, Reagan Youth, Wasted Youth), popkulturális jelentőségét pedig többek között arcképe zombi-változatának megjelenése is bizonyítja.

A Reagan-rejtélyre, az elnöksége korát jellemző kulturális konzervativizmusra, a színészi–politikusi kettős minőség feszültségére a legjobb választ mégis a 2006-os The Tripper ironikus horror-vígjátéka adta. A Paul Reubens rendezésében és ő, illetve felesége, Courtney Cox szereplésével készült szarkasztikus slasher mókás tisztelgés a ’70-es, ’80-as évek horrorjai előtt, ugyanis végletekig eltúlozza azok unalomig ismert sablonjait a kiránduló szabados városi fiatalokra támadó helyi maradi pszichopatáról. A film története szerint hippik akadályozzák meg a favágók erdei munkáját, amelyet egyikük kisfia egy láncfűrésszel torol meg. Tettéért elmegyógyintézetbe zárják, ám miután Reagan kaliforniai regnálása alatt ezeket magánkézbe adta vagy megszüntette (ez a mozzanat nyomokban tényeket tartalmaz), kiszabadul, és az elnök iránti tiszteletből Reagan-maszkot felöltve lecsap a környéken szervezett kábítószeres zenei fesztivál résztvevőire. A film kaján pillanatainak egyikében mondja Reagan a következőt: „A hippi olyasféle ember, aki úgy néz ki, mint Tarzan, úgy megy, mint Jane és olyan a szaga, mint Csitának.” A gunyoros mondat azonban nem ekkor hangzott el először a szájából, hanem 1967-ben, egy milwaukee-i díszvacsorán.

Jean Baudrillard 1986-os, Amerikáról szóló könyvét azzal kezdi, hogy a film, mint technika és szellemiség esztétikáját és az Egyesült Államok metafizikáját azonosnak véli, majd a vége felé Reagant az „amerikai illuzionizmust” és a valóság szimulációját teljessé tevő szereplőnek állítja be, mivel véleménye szerint a kaliforniai filmipar világából érkező elnök testesíti meg a képek uralmát, és változtatja Amerikát egyetlen nagy, valószerűtlenül napos Kaliforniává. A Reagan filmszínészi pályafutásával szemben gyakorolt kritikákkal ez alapján azért nem lenne érdemes foglalkozni, mert a színészi minőségnél sokkalta fontosabb a filmes-képernyős lényeg, amely a XX. század második felében a művészi ízlést, a társadalmi környezetet és végül a politikai életet is velejéig áthatotta. Az a tény tehát, hogy Reagan színészből lett elnök, elsődlegesebb annál, mint hogy milyen színész is volt. Egyébként korántsem rossz.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/10 24-29. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11554

Cikk értékelése:

szavazat: 844 átlag: 5.79