Fesztivál

Cigányfilmek fesztiválja

Milyen rendes gádzsók

Kozma György

Aki nem cigány, az el sem tudja képzelni, hogy ez mit jelent. Nincs semmim, mindenki ellenem van, mégis büszke vagyok, és vállalom, ha bajba keveredem kedvteléseim miatt.

Egészen biztos, hogy a kisebbségellenes vádaskodás a vádlókra vet elsősorban rossz fényt. Ha e vádak igazak volnának, az illető kisebbségek egész egyszerűen rég kihaltak volna. Vannak tolvaj cigányok, s vannak pénzéhes zsidók – de vannak tolvaj és pénzéhes „fehérek” is, a többség pedig minden népcsoportban becsületes és nagylelkű. Valódi kérdés, nem kell-e vállat vonni az igaztalan vádaskodásokra, és nyugodtan vállalni az önmagunkkal való szembenézést (akár negatív vagy fura tulajdonságainkkal is). Ha valaki azt gondolja, hogy gazemberekkel van körülvéve (s a gazemberek többnyire kisebbségiek), akkor biztos, hogy az illető súlyosan sérült, nincs önbizalma, s összes csalódását kivetíti a környezetében azokra, akik (számszerű hátrányuk miatt) a legkevésbé tudnak hatékonyan védekezni. Ezért kétségbeesésükben magukra veszik a vádakat néha. Ahelyett, hogy csak sajnálnák a vádaskodást, s csupán akkor tennének ellenlépéseket, ha az illető tettlegesen fenyeget.

A nálunk elsőízben rendezett Cigányfilmek Fesztiválján szerepelt alkotások többféle választ kínálnak az igaztalan vádakra. Az egyik lehetőség a valóság – a bűn, mint a szükség kényszere – árnyalt bemutatása (Tony Gatlif: Hercegek, Emir Kusturica: Cigányok ideje), a másik lehetőség a mítoszba burkolózás, a jelenben nem létező harmónia áhítása (Pisla Helmstetter: A forrástól a tengerig).

Ne féljetek, cigányok!

Pisla Helmstetter, az idős cigányasszony kapott egy kamerát, hogy mutassa be családja életét. Naplemente. Fák. Madárcsicsergés. Elzász-Lotaringia. Faberakásos német stílusú ház udvarán kalapál egy cigány. Megérkezik egy idős asszony, Pisla Helmstetter, és azt mondja: az ember tönkreteszi a környezetét. Itt az ideje, hogy megint kocsira üljünk és bejárjuk a Földet. Hogy bocsánatot kérjünk tőle.

Közeli borókabokor. Madár rebben. Kerék az úton. Ekhós szekéren cigányok. Az egyik nagyot kiált. Fák visszhangozzák. Öreg cigányasszony tükröződik a folyóban: „A víz valaha tiszta volt. Többé nem az. Kérlek benneteket, tegyetek valamit ez ellen...”

Parasztház előtt két nem-cigány bennszülött, egy asszony és a férje. Pisla az unokájával velük szemben áll és azt mondja: vándorok vagyunk. Elfogyott a szénánk. Ugyan legyenek olyan jók, adjanak egy véka szénát a lovainknak...

Az öreg barátságosan bólint, Pisláék felpakolnak a szénapadláson: – Milyen rendes gádzsó...

És mennek tovább. Mesél a múltról. Náci egyenruhások csapnak le rájuk, ott kell hagyniuk ekhós szekerüket. A Camargues mocsarai, vadlovak úsznak a hajnali ég előtt. A magyar Híradó ünnepélyes képsorainak stílusában megérkezünk a tengerhez, ahol évente több tízezres cigányfesztivál van – ősi indiai szokás szerint megfürdenek a vízben. A Kalyi Jag zenél végig. Gyönyörűen persze.

Bár ilyen könnyű lenne a nomád élet, ekhós szekérrel végig Európán! Bár ilyen „rendesek lennének a gádzsók!”. Megható Pisla Helmstetter igyekezete. Miközben az indokolatlanul és jogtalanul rendszeresen a rendőrségre hurcolt és megvert cigányokról hallok Magyarországon, borzongató Pisla asszonynak a Fesztiválhoz intézett kedves, meleghangú levele. „Ne féljetek, cigányok! A természet erői megsegítenek!”.

A természet erői főszerepet kapnak Tony Gatlif Hercegek című filmjében is. Ez teljesen profi módon, jó ritmusérzékkel és kitűnő dramaturgiával elkészített film egy deviáns cigány fiatalemberről. Ha Dustin Hoffmann játszaná, világsiker lenne – így sajnos szinte senkit sem érdekel. Így jobb.

Valami lakótelepen laknak Franciaországban. Kietlen betonhodály, a környék is furcsa, kerítések, hombárok, kosz, sár, rendetlenség. A főszereplő (Nara) fehér lova a ház előtt, a rendőr épp felírja. Anyja, egy Gobbi Hilda-szerű cigányasszony folyton becsukja az ablakokat, valamit ír (kiderül: unokája leckéit tanulgatja). Nara összeveszett feleségével, mert csak egy gyereke van – egy kislány, aki „a legjobb az osztályban”. Nara messziről nézi a szőke tanítónőt. A bárba (a „Hercegekbe”) megy kockázni. Egy ember dobol a bár előtt az esőben. Egy prostituált köhög, alig vonszolja magát. Egy munkanélküli nem-cigány haverja szidja a munkanélkülieket, és az üzemből elcsórnak együtt valami csövet.

Amikor a munkanélküli nem-cigány a segítségét kéri, hogy kiraboljon egy vénasszonyt, Nara magán kívül megveri: „Méghogy egy vénasszonyt kirabolni!” Emiatt aztán a munkanélküli támad rá és hátulról leüti. Persze megkapja később a magáét.

Közben a feleség három bátyja is üldözi, hogy vegye vissza az asszonyt. Nara nem akarja. A feleség bátyjai piros Mercedessel követik, amikor a rendőrség (az ablakon kidobálva bútorait) kilakoltatja. Megy a nagymama az esőben, kiabál, hogy tud egy ügyvédet, és elpanaszol mindent. Nara utána, hogy „állj meg, állj meg!”. Vele a kislány, akit kivett az iskolából, miután egyszer elkísérte hazáig a szőke tanítónőt, s annak bokszoló típusú férjétől és biliárdütős haverjaitól csak nagy ügyessége mentette meg: elbújt egy autó alá, tűrve, hogy azok, feladva keresését, rávizeljenek.

A kislányát látni akaró mama követi őket a távolból, fák alá bújva, óvatosan. Zuhog az eső. Nincs mit enniük, muszáj egy zöldségesnél lopnia a kislányának. A gyerek sír, hogy ő nem akar lopni. „Ha nem akarsz lopni, akkor ne lopj” – ez az atyai jó tanács. De az apának muszáj lopnia, ha nem akar éhen halni. (A „tolvajcigányozók” ezt az egyszerű tényt könnyen elfelejtik. Tartsák pénzüket a bankban.) Látjuk, ahogy munkahelyéről kirúgják, mert a felesége bátyjai napközben jöttek érte, elintézni, hogy visszafogadja az asszonyt, aki szerinte pirulát szed, ezért nem méltó hozzá.

Egy német riporternő – miután segít, hogy bejöhessenek a hotelja vendéglő] éhe-interjút készítene Narával („Önöknél a nőknek van joga beleszólni a döntésekbe?”-stílusban), majd sápadtan elmenekül, mikor a férfi közli, szívesen lefeküdne vele. A nagymama bemászik az egyik ház ablakán egy gazdagon terített asztal kedvéért (a gazdák épp veszekedéssel vannak elfoglalva.) Halálra eszi magát.

Védi őket a természet.

Nem hiszem, hogy aki nem cigány, az el tudja képzelni, hogy mit jelent ez: semmim sincs, mindenki ellenem van, mégis büszke vagyok, s azt teszem, amit az igazságérzetem diktál. Vállalom, ha bajba kerülök a kedvteléseim miatt. A fesztivál kisfilmjei közül a legmeghatóbb a Sztojka Katiról készült, portréfilm volt (Vigyél magaddal, Böjte József filmje), amelyben ez a tanítónővé magát felküzdő fiatal asszony elmondja, miért fontos a cigány nyelv az öntudatra ébredéshez, és még a Bibliát is cigányul olvassa (gondolom Choli Daróczi József fordításában) egy búcsún. Felolvassa a Bibliából a Tízparancsolatot is, valamint egy Pál-levelet az Újszövetségből, mely szerint „ne dédelgessétek a testeteket”... Minden vallás alaptanítása, hogy ne az önző ego kívánalmait, hanem a nem-ego, a Világ Ura parancsait teljesítsük. Az indiai „vágytalanság”, a gyűlölettől és a vágytól való megszabadulás alapfeltétel a szabaduláshoz vezető úton. (Az indiai „többistenhit” sem zárja ki egy legfelsőbb, „létteremtő” entitás létét.) Ez a közös alapszemlélet okozza, hogy az indiai eredetű cigányok közül a mítoszra áhítozók a zsidó-keresztény hagyománnyal könnyen azonosulni tudnak (mint Lojkó Lakatos József Az utolsó táltos című messianista-poétikus filmjéből is kiderül). Nem véletlen, hogy Pisla Helmstetter öregasszonya épp St. Marie-surMer-be megy (a Tengeri Mária szobra van ott) „megtisztulni”. Ott a tenger. Az sem lehet véletlen, hogy mindhárom díszelőadás filmjének egy-egy jellegzetes öregasszony-családfő a főszereplője.

Marlon Brandóra maszkírozva

Emir Kusturica (azt hiszem, amerikai bosnyák ma már) filmje volt a fesztivál csúcspontja. Videoklipen és Fellinin nevelkedett látomásos stílussal meséli el egy szlovén-cigány fattyú srác (Perhan) történetét, akit szerető nagyanyja nevel, még Jugoszláviában. A srácnak megvan az a különös képessége, hogy puszta tekintetével könnyebb konyhai fémtárgyakat tud elmozdítani. Van egy hatalmas pulykája, az érti a szavát. Beleszeret a szomszéd kislányba, de annak gőgös anyja lefattyúzza és elkergeti. A pulykáját pedig a bátyja leöli és megfőzi. Perhan fel akarja akasztani magát, de a falu bolondja megmenti... Ekkortájt a környék gazdag, sikeres embere, Ahmed, a nagyanyához fordul, hogy beteg gyerekét megmentse varázsló tudományával. Ez sikerül is, Ahmed cserébe elviszi Perhant, és kacskalábú húgát magával, hogy a húgot egy szlovén kórházba vigye, a srácot meg Olaszországba, „dolgozni”. Ahmed kurvákat futtat, gyerek-koldusokat mozgat és csecsemőkereskedelemmel foglalkozik. Marlon Brandóra van maszkírozva Ahmed, zajlik körülötte az élet. Hamarosan Perhan lesz Milano éjszakai császára, mert kiderül, hogy másképp nem megy – lopnia kell, ha nem akarja, hogy megöljék. Ez ilyen egyszerű.

Aztán Perhan hazamegy és kiderül, hogy a szerelme mással él, noha terhes – hiába esküdözik, hogy a gyerek Perhané. Mégis megesküsznek, s irány Olaszország. A szüléskor meghal a nő – felemelkedik a levegőbe, a háta mögött egy vonat halad épp.

A szélütött Ahmed valami pénzügyben hazaküldi Perhant, de kiderül, hogy átverte – nincs az ígért ház sehol, a húgát pedig koldulásra tanítja, de nem gyógyíttatta. Perhan végül egy szuggerált repülő villa segítségével leszúrja a gaz „keresztapát”, annak esküvőjén, s hiába menekül, a hoppon maradt menyasszony lelövi épp egy vonatfelüljárón – beleesik az alul haladó sóderesvagonba. Utolsó látomása: egy nagy fehér pulyka a felhők között.

Kiterítve fekszik Perhan, szemén két nagy aranytallér – fattyú kisgyereke odalopózik és óvatosan leszedi a tallérokat apja szeméről. Egy nagy papírdobozba bújva eloldalog a dűnéken.

Kusturicánál más filmjeiben a nem-cigányok is rendszeresen őrületesen viselkednek, értelmetlen gesztusaik és felháborító kegyetlenségeik megdöbbentik a nézőt – de ebben a filmben a szeretet vágya dominál: ez a bandzsa, görhehátú, nagyorrú kis cigány srác, akit oly sokan bántanak, miközben a légynek sem árt, tényleg csak szeretetre vágyik – arra a kislányra, aki megértette annakidején a falusi mozi deszkalépcsőin, a nagymamájára, akit rég nem látott, a gyerekekre, akiket kurvapecérek kezén hagyott... ő tényleg nem akar semmi rosszat. Csak ha muszáj, hogy a becsületét védje. Ez persze mindig rizikós, bele is hal.

Ki nem volt bizonytalan ember?

Naivitás volna azt gondolni, hogy egy ilyen Cigányfilm Fesztivál segít az évszázados idegenkedések görcsét oldani. Hiszen eleve csak olyanok jönnek el a moziba, akik képesek megértésre, elfogadásra. Néhány öntudatos cigány (művészek, szervezők és társaik) meg néhány „rendes gádzsó”, főleg diákok, pár zsidó újságíró szolidarizál, meg aki áttévedt a szomszédos Toldi moziban párhuzamosan folyó Meleg Fesztivál vetítéseiről. Hiú remény, hogy ezek a zárt gettó-életformák, „feltárulkozva”, megmutatva magukat, mintegy elfogadhatóvá teszik a „másságot”. Akármilyen szubkultúrába, népcsoportba tartozunk, az igazi választóvonal a „feltétel nélkül szeretni tudó” embertípus és a „csak feltételesen szeretni hajlandó”, vagyis saját „nívóját” elváró, követelőző embertípus között van. Ezért aztán visszaüt a sajnálkozás is, a fasiszta-nácik lenézése, az, hogy rendszeresen nem vesszük őket emberszámba. Minden publicisztika, tüntetés és kisebbségi fesztivál evidensnek tekinti, hogy a „másság” érték, és ezt ismételgeti újra meg újra, mintha ettől ráolvasásszerűen tényleg értékké válhatna ellenségei számára. Pedig a másság sokszor igenis idegesítő, s fenyegetőnek tűnhet föl (főleg bizonytalan embereknek, de ki nem volt az sosem?): egész másképp is lehet élni, akkor tehát az, ahogy én élek, rossz? Vagyis rossz vagyok?.... Ezért érzik úgy támadóink, hogy ők „csak visszaütnek”, mi vagyunk a hibásak, miért nem változunk meg... Mi erre beléjük fojtjuk a szót, panaszukat senki nem hajlandó komolyan venni. Erre ezek a sajnálatosan sérült gyűlölködők (köztük kisebbségiek is) egyre kétségbeesettebben kiabálnak (és támadnak).

Én még nem láttam olyan embert, aki soha életében ne idegenkedett volna bizonyos (többnyire szubjektíven megítélt) életformák vagy jeleik láttán. Szerintem, ha nekem valaki azt mondja, hogy „hülye”, attól én nem leszek hirtelen kevésbé okos. Ha egy cigánynak, aki életében nem lopott, azt mondják, hogy „tolvaj”, nem lesz az, s ha van esze, nem veszi magára. Sorolhatnám, hisz vannak (született) melegek, akik esetleg soha életükben nem éltek szexuális életet, miért kéne idegeskedniük, ha „erkölcstelenséggel” vádolja őket valaki.

Hadd idegenkedjenek. Nem a gyűlölölködés – tulajdonképpen az elmebetegség szintjét elérő – tartalmán kéne („nem inge – ne vegye”) háborognunk, hanem észre kéne venni, hogy egy egyre szélesedő lecsúszó (és részben nagyon is fenn lévő) réteg gyűlölködni akar, mert magát nem bírja elviselni, mert gyerekkorában így tanították (veréssel), mert nem tiszteli-szereti önmagát... mert... mert... Miközben azért nagyon sok ember minden csalódás ellenére sem lesz keserű gyűlölködő.

Sok ezer éve nincs válasz, miért gyilkoljuk egymást, mi, emberek, képzelt rémlátások nyomán. Szerintem nem a „másság”-ellenesség (cigány–zsidó–meleg vagy fekete–arab vagy épp magyar–román–szlovák vagy szerb–bosnyák gyűlölködés) az igazi baj, egy ép önértékelésű embernek nem kell meginognia egy kis gyűlölködés vagy akár még halálos fenyegetés láttán sem (persze tehet védekező lépéseket; tele vannak a karateklubok). Engem az ellengyűlölködés jobban aggaszt.

Felmerül bennem a kérdés, hogy aki a nácikat gyűlöli, az nem esett-e be egy csapdába, a gyűlölet csapdájába. A Bibliát magyarázó bölcsek többnyire egyetértenek abban, hogy „akkor sem szabad haragudni, ha van rá ok” (Joszef Káró, 1589).

Sokak szerint pedig nem elég a harag, a fanyalgás, a tüntetés vagy az ujjal mutogatás. „Ha meg akarnál ölni, jobb, ha te lősz először!”, tartja az izraeli katonamondás és ahogy az egyik vezető ottani politikus mondja: „Még egyszer nem fogjuk olcsón adni az életünket. Bárhol élünk is.” De a cigányokat ki védi meg? Talán India? Az egyik nagy öregasszony az esőben égreemelt kézzel azt mondja: „Tizennégy testvéremet ölték meg Auschwitzban... Nem hagyom, hogy engem is elüldözzenek.” És megtanul unokájától írni – ügyvédet keres...

A probléma élő? Mennyit mutassunk magunkból, mennyire tartsuk fontosnak a mégoly rosszindulatú és őrült támadásokat, mennyire válaszoljunk ezekre az életünkben és hogyan? Mint Helmstetterék, akik szerint a gonoszok a múltban voltak veszélyesek, ma több a jó, különösen, ha hagyományos útjainkra térünk vissza, s így (természet- és környezetvédelem címén) elkerüljük „őket”, sőt eléjük megyünk (hisz a nácik és a zöldek közösek a mániákusságban és hagyománytiszteletben) – vagy kövessük a Gatlif nagymamájának útját, aki az asszimilációban, az írástudásban és az ügyvédben hisz? Vagy marad a Kusturica által bemutatott – tragikus, végletes – kényszerből-bűnözővé válás útja, s úgy „álljunk bosszút” a többségieken, hogy bűnre csábítjuk őket?

Abban illenék befejezésül mégis bízni, hogy egy-egy ilyen Kusturica-film, vagy Cigányfilmek Fesztiválja mint valami kulturális nyílvessző, eltalál egy-egy kérges, gyűlölködő szívet.

Lehet mégis bízni?

MAGYARORSZÁGON ELŐSZÖR RENDEZTE MEG A CIGÁNYFILMEK FESZTIVÁLJÁT A BUDAPEST FILM. A TÖBB NAPOS RENDEZVÉNYSOROZATON MAGYAR ÉS KÜLFÖLDI JÁTÉK- ÉS DOKUMENTUMFILMEKET VETÍTETTEK.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1994/04 57-60. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1125

Cikk értékelése:

szavazat: 1083 átlag: 5.49