FilmszemleDokumentumfilmSaját halálBáron György
Újabb halálkultuszról van szó, miként a századelőn? Melankólia és dekandencia dokumentumai e művek, vagy épp ellenkezőleg: a felvilágosultságé és a humanizálódott tudományé? A görög mitológiában a kegyes halál az istenek legbecsesebb ajándékai közé tartozott. Zeusz, elégedettsége jeléül, ezzel jutalmazta vendéglátóit, Philemont és Baucist. A zsidó-keresztény kultúrában a méltó halál ősképe fokozatosan megfakult. A halál kísérőjévé a sötétség, a rettenet társult. A végítélet harsonái távoliak az időben, s ki állhat meg tisztán, félelem nélkül az ítélőszék előtt? A felvilágosodás a végső, pisla reményt is kioltotta. A bizonyosság helyébe a kétely lépett, a hit trónusára a ráció telepedett. A modernitásban a halált súlyosabb tabuk övezték, mint bármikor korábban. Tömegcikké vált. Hová tűnt a saját halál igénye, melynek elvesztésén Rilke kesergett? Véle – írta – a saját élet igénye foszlott semmivé. Mintha bármi máshoz több közünk lenne, mint a halálunkhoz. Az elfojtás súlyosabb és végzetesebb, mint a szexualitás esetében. Elvégre a szexus, ha torz formában is, de belopózik a hátsó ablakon. A halál azonban mindörökre a másik parton marad, fenyegetőn, sötéten. Valami elveszett, alighanem visszahozhatatlanul. „Korábban tudták (vagy talán sejtették) – írja Rilke –, hogy az ember magában hordja a halálát, legbelül, mint gyümölcsben a mag. A gyerekeké kicsi volt, a felnőtteké nagy. Az asszonyok ölükben hordták, a férfiak mellkasukban. Bennük volt a halál, s ez sajátos méltóságot kölcsönzött nekik, s csendes büszkeséget:’
Talán azért (is) oly erőtlen a modern művészet, mert nem tud a halálról. A halál, mint tömegcikk nem tárgya a művészeteknek. Dramaturgiai kellék, díszítőelem csupán. (A filmművészetben Ozu Tokiói története, Bergman Suttogások, sikolyokja, Tarkovszkij két utolsó filmje a ritka kivétel.) E kor végzetes érzéketlenségét – spiritualizmus iránti „botfülűségét”, hogy Jelest idézzem – jól példázza, miként viszonyul a halálhoz. Félve, titkolózva és állati közömbösséggel.
Amerikában most divat lett a halál. Virágzanak a thanatológia különböző ágazatai, klubok, egyesületek alakulnak, a téma bekerült a nyilvános gondolkodás körébe, a legutóbbi elnökválasztás referendum-kérdései közül az egyik a passzív euthanáziával kapcsolatos dilemma eldöntését kérte a szavazóktól. A jóléti társadalom polgára, miután mindent megkaparintott magának, a halált vágyik magáévá tenni. Erősödik az igény a Rilke által emlegetett „saját halál” iránt.
E divat nyomán születtek volna oly nagy számban nálunk is a halállal foglalkozó dokumentumfilmek? Incze Ágnes Öregsége, Jelenczki István Haláljoga és Elvesztünk-je, Dettre Gábortól A Színésznő és a Halál – hogy csak a legfontosabbakat említsem az idei filmszemle kínálatából. A thanatológiai új keletű felizzása hívta életre őket? Vagy újabb halálkultuszról van szó – miként a századelőn? Melankólia és dekadencia dokumentumai e művek, vagy épp ellenkezőleg: a felvilágosultságé és a humanizálódott tudományé? Talán a két áramlat keveredése adja különös varázslatukat és szépségüket.
Gyönyörű öregember- és öregasszonyarcok vonulnak el előttünk Incze Ágnes Öregség című filmjében. Gyönyörűek és riasztóak. Vonásaikat megjelölte a halál. Ha rájuk nézünk, az idővel találjuk magunkat szembe. Nyomorúságosan, magányosan, elhagyatva és elfeledve készülnek a végső útra. Lerobbant, koszlott ispotályokban várják a véget. Nem szép búcsú ez – nálunk a búcsú ritkán szép. Mintha ugyanezek az arcok tűnnének elénk abban a purgatóriumi elfekvőben is, amelynek sivár termeit Jelenczki István kamerája pásztázza végig. „Közönyben, apátiában élik le az utolsó hónapjaikat” – mondja a rokonszenves fiatal orvos. A szociális gondozó arról beszél, régebben a páciensek jó ha két-három havonta fürödtek, mára sikerült elérni, hogy két-három hetente. Eredmény, persze ez is. A nővérke, ki kétkanálnyi levest tud csak a betegek tányérjába merni, felsóhajt: „Hogy osszam ezt szét harmincnégy ember között?” A halál közeledte nem másítható meg. De a nyomor, a kosz, a szenvedés, a magány? Ezektől az emberektől nemcsak az öregségüket vették el, hanem a halálukat is. A saját halálhoz való elidegeníthetetlen jogukat. A méltóságot és csendes büszkeséget, amiről Rilke írt. Incze Ágnes filmjében egy markáns arcú idős férfi szeméből könnyek buggyannak ki, tehetetlenül rázni kezdi a fejét, égnek emeli a karjait és vad szenvedéllyel felkiált: „Kutya ÉLET!” Akárha Füst Milán öregének aiszkhüloszi átka törne az ég felé.
Az Öregség életképek sorozata, míg Jelenczki István két filmje, a Haláljog és az Elvesztünk hagyományos dokumentumfilmes módszerekkel járja körbe témáját. A Haláljog az euthanázia problémájáról szól, de végülis, a dolog természeténél fogva, ugyanúgy a saját halál problémáját tárgyalja, mint a többi említett munka. Minden dilemma végső soron ugyanarra a néhány alapkérdésre vezethető vissza. A megválaszolhatatlan kérdésekre. Nem tudják a választ a megkérdezett rokonszenves és okos riportalanyok sem. A vívódó fiatal aneszteziológus, ki naponta kerül szembe a döntéssel, mi jobb gépre kapcsolt, gyógyíthatatlan betegének: szenvedései meghosszabbítása, vagy az elkerülhetetlen előbbre hozatala. Istenné kéne lennie, élet és halál urává, ő azonban ezt nem tanulta az orvosi egyetemen. „Nincs életkultúránk – mondja szelíden – talán ezért nincs halálkultúránk sem.” Szókratész, a bölcs sem jutott ennél messzebbre. „Élni tudni nem más, mint halni tudni.”
Jelenczki István és Incze Ágnes fontos filmjei mellett az igazi reveláció Dettre Gábor és Kathleen Gati közös alkotása, A Színésznő és a Halál. Melis László zenéjére természeti képeket látunk, a napsütötte erdő mélyén piknikező pár tűnik fel, közelednek, letelepednek egy tisztásra, kristálypoharat vesznek elő és egy palack tokaji aszút, a háttérben fahrtsínt fektetnek, egy másik kamera állványra kerül, beállnak a hangosok is, s elkezdődik Kathleen Gati két és fél órás megrendítő nagymonológja az anyja haláláról, amit csak időnként szakít meg Dettre egy-egy rövid kérdése, Melis zenéje, az erdő bevágott képe.
Ez volt a szemle százötven órás dokumentummezőnyének egyetlen derűs, nyugodt és optimista filmje. De mondhatom azt is: az utóbbi évek magyar filmtermésének talán legharmonikusabb, legmegnyugtatóbb darabja. A nagymonológ a halálról.
A halálról csak optimista filmet lehet készíteni. Optimista filmet csak a halálról lehet készíteni.
E film derűje nem a tudatlanság balga humora, mely a vígjátékokat élteti. Ez a nyugalom, ez a kiegyensúlyozottság túl van tragédián és tudáson. A görög drámában kélt így diszharmóniából harmónia, fájdalomból kiegyenlítődés. Talán ez a katarzis, melyre, mint elveszett kincsre utal a homályosuló kollektív emlékezet.
A Színésznő és a Halál nem a halál problémáját tárgyalja; mélyen átélt személyes vallomás. Minden halál egyedi, s ekképp e vallomás hitelessége igazi kuriózum. Kathleen Gati bensőséges, aktív résztvevője volt anyja halálának. Kísérő a Styx-höz vezető úton, vagy – a filmben is elhangzó metaforával – anya, aki végigcsinálja a szeretett személlyel a szülés visszáját. Így lesz a halál győzelemmé és ünneppé, akár a primitív szertartásokban.
Kathleen Gati halált mesél el. Kegyes halált, istenek ajándékát. A szörnyű rákkór alighanem sehol máshol nem végződhetett volna ily diadalmas és katartikus módon, mint Amerikában, ahol anyagi, technológiai fejlettség, a thanatológiai tudomány készenléte biztosít hátteret a kegyes halálnak. A haldoklók számára fenntartott kospice-ház, ahol orvosok, nővérek, pszichológusok és mindenekelőtt bentlakó családtagok fogják a távozó kezét, nálunk csak álom. Az Incze Ágnes vagy a Jelenczki István bemutatta sötét elfekvőben nem honos a kegyes halál. Mégis, ez csak az egyik – alighanem elengedhetetlen – feltétel. A másik – a fontosabb –, hogy szeretett személy kísérje végig a távozót az úton, enyhítse magányát, s bocsássa el, fájdalommal és könnyű szívvel.
Kathleen Gati ösztönös érzékenységgel játssza el minden szerepek legnagyobbikát. Ahhoz azonban, hogy ez a nagymonológ megszülessék, több tényező kedvező csillagállása szükségeltetett. Az első az a ritka pillanat – nevezzük adománynak –, amit Kathleen Gati megélt, s ami maradéktalanul hiteles és meghamisíthatatlan. A másik, hogy mindez színésznővel történt meg, aki képes a történéseket felidézni, mintegy újrajátszani. A harmadik a rendező személye, aki ismeri a szereplőket, ismeri az eseményeket, tudja, minek kell következnie és mi fog történni. Ami végbement, azt csak belülről, testközelből lehet megélni, miként az Kathleen Gati osztályrésze volt, csak a szemtanú hitelességével lehet előadni, mint azt Kathleen Gati teszi, s csak belülről, a részvétel és a tudás szolidaritásával lehet megmutatni, mint az Dettre Gábor cselekedte. Külső, vizsgálódó dokumentarista metódussal e film elkészíthetetlen lett volna, vagy – rosszabb esetben – viszolyogtató élveboncolássá válik.
Ülnek ketten a szélfútta tisztáson, előttük kristálypohárban a mama kedvenc itala, az aranysárga tokaji aszú, a nap hol kisüt, hol elbújik a felhők mögé, időnként mintha maga is segíteni próbálna, épp a drámai forrpontokon borul el a képmező, a színésznő hol, sír, hol nevet, most épp halott anyja felöltöztetését meséli, ezt a rituális gesztust, az örömöt, hogy milyen szép, büszkélkedik vele kicsit, mutogatja másoknak, majd melléfekszik, megcsókolja, minden rendben van, minden elvégeztetett, a képen újra kisüt a nap, csillog a tokaji a kristálypohárban, ülnek ketten a plein air időtlenségében és a halálról beszélgetnek. A széppé tehető halálról, mely búcsú, ünnep és megdicsőülés.
A Színésznő és a Halál. Schubert-dalt idéz a cím. Könnyed, játékos futamok, a háttérben tompa, morajló fenyegetés. Rilke írja: „Még tele szerepekkel a világ, s mi játszunk./S még aggódunk, hogy tetszettünk-e,/ a halál is játssza szerepét, bár ő nem arat sikert.”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1545 átlag: 5.55 |
 |
|
