KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
   2017/március
FEKETE HOLLYWOOD
• Soós Tamás Dénes: A történelem visszavétele Fekete Hollywood
• Strausz László: Nagyon is emberi Holdfény
ÚJ RAJ
• Szabó Ádám: Nyers hús Amat Escalante
A KÉP MESTEREI
• Alföldi Nóra: Egy angol úriember Roger Deakins
INGMAR BERGMAN
• Pólik József: A törpe, aki leharapta a lábujjamat A szemtanú mint karakter
• Gáspár László Ervin: Hang, téboly és sirályvijjogás Bergman „kamarazenéje”
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Mi a rajzfilm, doki? Chuck Jones életműve
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Hiányzó láncszem Beszélgetés Török Ferenccel
• Kolozsi László: A tehenek tekintetében Beszélgetés Morcsányi Gézával
• Kolozsi László: Álmomban már láttalak Testről és lélekről
• Orosz Anna Ida: A rajzolt filmek primátusa Varga Zoltán: A magyar animációs film
• Morsányi Bernadett: Tulajdonságok nélküli emberek Dobai és a film
SZÍNÉSZPORTRÉ
• Horeczky Krisztina: Hollywood nagyasszonya Meryl Streep
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Istenkép Shûsaku Endô: Némaság
• Varró Attila: Fél pálfordulás Némaság
KRITIKA
• Baski Sándor: Nosztalgiajárat T2 Trainspotting
• Kovács Gellért: Szertől szerig Dizájneren
• Schubert Gusztáv: Antigravitáció Mi ez a cirkusz?
• Roboz Gábor: A régi rutin A régi város
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: A fekete város Atlanta
MOZI
• Jankovics Márton: Marina Abramović – A távolság, ami összeköt
• Kránicz Bence: Oroszlán
• Gelencsér Gábor: Szép álmokat!
• Sepsi László: Körök
• Benke Attila: A Kaptár: Utolsó fejezet
• Árva Márton: Desierto
• Kovács Kata: Egy kutya négy élete
• Roboz Gábor: Szólít a szörny
• Varga Zoltán: LEGO Batman - A film
• Barkóczi Janka: Tékasztorik
• Baski Sándor: Arany
• Kovács Gellért: Pofoncsata
• Varró Attila: Az egészség ellenszere
DVD
• Benke Attila: Fantasztikus labirintus
• Pápai Zsolt: Race – A legendák ideje
• Soós Tamás Dénes: A kolónia
• Pápai Zsolt: Szeretteink körében
• Bata Norbert: Elzárva a világ elől
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Lengyel film

Eltűnt filmévszakok

Lengyelvér

Bikácsy Gergely

Hatvannyolc táján a lengyel és a cseh intézet vetítőiben tolongott négy-öt pesti egyetem virágzó ifjúsága. Ma ásító csendben vetítik a klasszikus és az új lengyel filmeket.

Bármily nehezen hihető az én nemzedékemnek a tény, de a mai lengyel film ugyanolyan ismeretlen nálunk, mint amilyen ismert volt a hatvanas években. Ma éppannyit jelent a magyar nézőnek, mint a dán vagy az izlandi filmművészet. Tehetetlenül és tanácstalanul állok e kedvrontó fejlemény előtt.

 

 

Boniek, Wajda, Zanussi

 

Idén harmadszor rendezték meg a Lengyel Filmtavasz bemutató sorozatát Budapesten. A szép elnevezés azonban sajnos arra is utal, hogy lengyel film-nyár, film-ősz és -tél nincs a magyar mozikban. A lengyel film évszakaival már jó ideje nem találkozunk.

Ki az a Boniek? Ha már a címben némileg profán utalást teszek a Lóth Ila, Petrovich Iván és Vándory Gusztáv főszereplésével készült 1920-as, nagysikerű magyar némafilmre, hadd folytassam művészeti párhuzamként bizonyára profánul, de filmhez talán igenis illően. A futball – mint a film is sokáig – a huszadik század legnagyobb tömegszórakoztatása, milliók értenek hozzá és őrzik emlékeit. Mégis, ha szóba kerülne a lengyel futball-aranycsapat, az 1974–82 között kétszeres VB-érmes világklasszis gárda, lassan a hozzáértő százezrek, milliók egyetlen nevet mondanának, kis töprengés után azt is: Boniek, Boniek… (még Gothár Tiszta Amerikájában is így nevezi lengyel csavargó-társát a magyar disszidens). Más egykori híresség? Felejtés lett a sorsuk. Pedig több Európa-klasszis tette naggyá ezt a csapatot. Alain Resnais, a felejtés folyamatának filmábrázolója lassan az egész filmművészet, minden film, sőt minden emberi tevékenység emlék-elfelejtésének lidércéről készíthet Marienbad-érdekességű filmet.

Mert ha ilyen a sport-milliók emlékezete, milyen a filmnéző százezreké? Báván vagy rosszallva csodálkozunk, hogy ők meg egyedül Wajdáról tudnak, már a Mater Johanna rendezőjéről sem, és a Zanussi tulajdonnevet hallván (mint a rádióreklám is figyelmeztet) csak a kiválóan méregdrága hűtőszekrényekre gondolnak. (Én, naiv, épp fordítva: húsz éve azon döbbentem meg, hogy hűtőgépgyáros is van Zanussiból, és ráadásul rokonok.) Ki emlékezik hát, tízegynéhány év múltán csak az utolsó nagy lengyel filmhullám, a szolidaritás győzelmei, majd a hadiállapot bevezetése előtti pár év Európa-klasszis neveire? A társadalmi forrongással egy időben kirajzó titáni tehetségű ifjakra? Agnieszka Holland, Filip Bajon, Wojciech Marczewski, Janusz Kijowski, Piotr Szulkin, Janusz Zaorski, és a „legmaibb”, a leginkább „probléma-érzékeny”: Feliks Falk... pedáns és haszontalan névsorolvasás.

Úgy sejtem, ma már csak a művészmozik megátalkodottjai neszelnek fel nevükre, párszáznyian sem talán. Az egykori és mai magyar néző lehetőségeit összevetve különösen siralmasnak látom azt a tényt, hogy lengyel filmet nem lehet a moziban látni, csak az évente megrendezett Lengyel Filmtavaszon, vagy – egészen kis kör látogatja – a budapesti Lengyel Kulturális Intézet házivetítésein.

 

 

Árnyékvonal

 

A régi Wajda-filmcímmel az átmenetre utalnék, árnyékos, homályos felejtési sávra, melyen áthaladva a régi élményeink múlttá válnak. De volt-e ilyen átmenet egyáltalán? A Wajda–Kawalerowicz korszak és a fenti alkotók „új hulláma” között Zanussi, majd Kieslowski vert valamiféle esztétikai és világszemléleti hidat. Mindketten műkődnek ma is, egyre elismertebb nyugati sikerrendezők, s kétes értékű példájukat a 79–81-es nemzedék néhány alkotója (Holland, Bajon) is követi. Esztétikai és világszemléleti utak és hidak helyett a piacgazdasági túlélés, a közönségfogás, a gyártási-forgalmazási szisztéma lehetőségeiről kellene beszélnünk hát, mint kiválóan felkészült gyártásvezetőként és közgazdászként ezt tette maga Andrzej Wajda legutóbbi pesti látogatásakor a Bem mozi vitaestjén. A Heti Világgazdaság olvasói és gyártásvezetői szakiskolák tanárai meg hallgatói roppant izgalommal fogadták volna.

Filmtörténeti-esztétikai „árnyékvonal” Zanussi konzervatívan rossz és Kieslowski kevésbé hamis, ügyesebb újmódi filmjeiben fedezhetőek fel. A legtöbb példával nyilván ők szolgálnak ma induló lengyel rendezők számára.

Teljesen új korszak kezdődött a lenyel filmben. A történelmi önvizsgálat és a morális nyugtalanság Kieslowski nevéhez fűződő ötvözete a legérdekesebb művekben hat még, de iskolaként, irányzatként, vonulatként már nem létezik. Talán Zaorski Királyok anyja volt a nagy és erős iskola utolsó igényes (bár vitatható értékű) záródarabja. Mára átrajzolódtak nemcsak a történelem, de a lengyel filmművészet távlatai is, és új rendezők bukkantak fel, más tematikával, más szemhatárral, „új érzékenységgel”, vagy inkább érzéketlenséggel.

Az 1979/81-es utolsó „nagy korszak” tehetségei a hullám elcsitulásával csalódást keltenek. Filip Bajon például a termékeny mesteremberek útján siklik. Csak lexikoncímekből értesülünk új sikereiről. Kérdés, nem a lexikoncikk-író agyalta-e ki őket, elég tűrhető címei vannak, idézem: Bál a koluszki vasútállomáson; Pokolszauna. Az egykor filmekkel lázadó Zaorski államhivatalnok lett és hazafias-hivatalos főfilm rendelt rendezője. Özvegyek és lányok című reprezentatívan hamis hazafias opuszáról a Filmvilág 1993/7. számában írtam meg a magamét.

Ezek a filmhetek egyébként arra is jók, hogy tökéletesen kiábránduljunk Wajdából és Zanussiból és Kieslowskiból. Meg arra, hogy esetlegességeken hőköljünk. Évente megismétlődő filmheti buzgólkodásom, sőt vita-részvételem, tehát bizonyos felkészültségem ellenére szinte véletlenül láttam (a Lengyel Kulturális Intézet baráti jóvoltából) az ugyan nem igazán jó, de rendkívül érdekes és tanulságos Brandys-adaptációt, a Búcsú Máriátólt, egy számomra ismeretlen rendező, Zylber opuszát.

Ezt legalább tudtam mihez kötni, irodalomhoz, Brandyshoz, lengyel történelemhez és önvizsgálathoz. Erről a filmről (s még néhányról) tehát azért nem mondok többet, mert egyszer sem vetítették Magyarországon, a többiről meg azért mondok mégis valamit, mert egyetlen egyszer vetítették őket. Olvasó, kritikus és lapszerkesztő közös köldöknéző mazochizmusa szükségeltetik ennek a cikknek az élvezetéhez.

Ötletek, úgy látszik, bőven teremnek lengyel filmstúdiókban. Konrad Szolajski A hús-vér ember című dolgozata például ragyogó Vasember-paródia lehetne, ha a paródia szűken vett műfajából valami többre futná. Az alaphelyzet mulattató és itt-ott tehetség érződik. Janda-paródia hazatérve Nyugatról filmet forgatna valami hős szolidaritásharcosról. Követi, majd szem elől veszti egyetemista kiválasztottját. Dokumentum helyett játékfilmet készít róla. A győzelem után (e játékfilm premierjén) ezután előkerül a hős ifjú nőnek operálva, s mivel egykori szerelme férfi lett, épp házasodnak… Inkább blődli sajnos, mint értelmes szatíra.

Wieslaw Saniewski filmje, a Repül az idegen, sokkal árnyaltabb és keményebben ironikus vígjáték, vannak benne pamfletvonások, de többet mond. A Nyugaton szerencsét próbáló lengyelekről Kieslowski-trilógiájából a szerintem leggyengébb, a Fehér is ezt akarta. Repül bizony az idegen, még ha művész, színész is az istenadta. Nyugat-Berlinben lengyel színészek kétségbeesett naivsággal igyekeznek társulatot teremteni és művészetüket „átmenteni”. A végén hősünket kilökik a jóléti társadalom német vonatából, de csoda történvén madárként vagy angyalként repül a vonat mellett.

A magyar közönség jó ismerőse, egykor minden második lengyel film főszereplője, Jerzy Stuhr Parázna nők listája címmel sokat ígérő, de halványan „értelmiségi” munkával lép a némileg csalódott néző elé. Tűnt idők tűnt szerelmeit hiába keresve és felidézve egy krakkói egyetemi oktató rádöbben: a függetlenségi küzdelmek és lázak másfél évtizedének történelmében élve elfoszlott saját ifjúsága: tegnapi izgalmas szerelmei – langyulttá vagy húsossá renyhült, kevéssé vonzó nők – ugyanolyan fáradtan vágytalanok már, mint ő maga. Igényes elképzelés, vékony cselekményű, ironikus feldolgozás, szemben úszva a manapi lengyel film új undokainak divatos, kommersz akcióirányzat-sodrával. A sikerszínész Stuhr értelmes, fanyaran intellektuális „rétegfilmet” alkotott, mely sajnos halovány és erőtlen.

Sorolhatnánk buzgó jótanulóként tovább, amíg szép lexikoncikké kerekedik ez az írás. Ugy lesz, mert – dühöngjön a felsoroló, lexikális összefoglalásoktól irtózó szerkesztő és olvasó egyaránt, ha a legutóbbi „filmtavaszok” premierjeiről írnom kell, elkerülhetetlen a felsorolás. Mellesleg: ki tudja rámbizonyítani, hogy nem hasamra ütve sorolok képzelt címeket. Cikkem nagyrésze mindenképp úgy hat, mintha fiktív, általam kitalált filmrendezők ugyancsak általam kitalált filmjeiről szólnék. Ilyen alapon persze tendenciákat, irányokat is felvázolhatnék, sose élt filmrendezők portréját is megrajzolhatnám: ez valamivel érdekesebb volna, és nagyobb szélhámosság. Ma már – kevés kivétellel – első hetes amerikai tömegfilmeken is negyedház ücsörög. A lengyel filmeket, melyekről szólok, filmheti előadásokon százötven–kétszáz néző látta. Kevesebben, mint egy akadémiai székfoglaló közönsége, vagy a „legnehezebb” zeneművek hallgatói egy hangversenyen. A film mint tömegszórakoztatás itt tart – a film mint megbecsült, komolyan vett „művészet” pedig hátrébb, mint a húszas évek elején…

A legutóbbi lengyel filmhét egyik érdekességét „krimi” szolgáltatta, egy kisvárosi fojtogatóról, melynek témája a rejtélyes végzet asszonya és egy naiv fiatal tudós (itt egyetemista) kapcsolata, ahol talán a végzet asszonya a gyilkos. Waldemar Krzystek filmje az ügyességen és mérsékelten adagolt hatásvadászaton túl azért válhatott értékessé, mert áthatotta a régebbi lengyel filmművészetből ismerős „lengyel történelmi végzet” (nem pejoratívan mondom). A cím is (Lengyel halál) erre utal. „Máshol a gazdagokat gyilkolják, itt a szegényeket”, mondja valaki panaszosan, s a kihívó-gazdagon öltöző, agresszíven viselkedő fiatal nő, meg a naivan magánnyomozó, áldozati bárány egyetemista ezzel az érdekes feszültséggel valamivel távlatosabbá emeli a játékot.

A lengyel filmet egykor meghatározó jelképesség nem veszett ki, valamiképp tovább él, még ha természetesen más formákat ölt is a vásznon. A magyar filmből a hatvanas-hetvenes évek parabolisztikus-allegorikus ábrázolásmódja véglegesen megszűnt, kikopott. Tapasztalatom szerint a lengyelben búvópatakként tovább él. Ezért a számomra legérdekesebb két film az utóbbi évek két kritikai nemzetközi sikere.

A híresebbik nekem másodszorra sem tetszett.

Grzegorz Królikiewicz (nálunk ismeretlen, de hazájában – tessék becsületszóra elhinni: – jónevű rendező) Pekosinski esete című munkájáról van szó. A film számtalan hazai és nemzetközi díjat kapott. Hőse-antihőse egy koncentrációs táborban született, s a tábor kerítésén csecsemőkorában átdobott nyomorék lelenc, akinek torz élete a torz legújabbkori lengyel történelem tükörképévé jelképesedik. Amatőr figura játssza önmagát, valóban viszolyogtató habókos hitelességgel. Az agyonstilizált formanyelvű opusz azonban minden bonyodalmas rejtélyeskedése ellenére didaktikus és harsogó.

A másik, hazájában nagy visszhangot keltett film Jan Jakub Kolski Csodálatos hely című alkotása. Mocsárba süllyedt vendégfogadóról esik szó, melyből kigomolygó rossz szellemek riogatnak, és a legendabéli fehér ló úgy vonulgat, mintha sok Jancsó- és Wajda-filmet látott volna. A litván határon vagyunk, elhagyott faluban, ahova új plébános érkezik, s ahol stigmák jelennek meg a falu ribancának testén. Ez a mű is roskadozik a rárakott gondolati-morális sugallatok alatt, de rendezőjének nagyrészt sikerül a csodás és víziós elemeket az erős képi realitás hatalma alá hajtani. Direkt politikai és történelmi célzások, utalások, „áthallások” szerencsére nincsenek benne, de a jelképesség, mitikus hangulat növeli értékét.

 

 

Ping gong az üres moziban

 

Amikor a Fel a kezekkelt (1967), melynek betiltása hozzájárult Skolimowski emigrálásához, 1991 után bemutatták, rendezője leforgatott hozzá egy bevezetőt, afféle gombrowiczos filmesszét. Ebben cenzori, államhivatalnoki ellenfeleiről szól. Arctalanok. Egyik jelenetében egy Kulturális Főelvtárs ping-pongozik a rendezővel. A jelenet csak jelképességben hasonlít a Nagyítás híres teniszpartijára, jelentésében-tartalmában kevéssé. Itt labda van, itt az ellenfél arctalan. Félhomályos terem, zöld asztal, lámpák. A láthatatlan ellenfél fantáziátlanul, de hatékonyan játszik. A rendező igyekszik, de veszít. El kell hagynia a termet, el kell hagynia hazáját. Ez volt az állampárt diktatúrája, cenzúrája és bénítása. A film legtanulságosabb jelenete. Tanulságait az olvasóra, a (Magyarországon) nem látható lengyel filmek nemlétező nézőire bízom.

Skolimowski alkotásáért, amikor betiltották, egyetemisták ezrei verekedtek volna, ha láthatják – miként akkoriban a lengyel és cseh intézet vetítőiben tolongott négy-öt pesti egyetem virágzó ifjúsága. Megemlítem hát, hogy mindenfajta állampárti politikai cenzúra boldogító megszűnte után, a végre dobozból kiszabadult filmet harmadmagammal néztem egy hangulatos vetítő ásító csendjében. (Általános érdektelenségtől kísérve egy-két éve a magyar tévé is játszotta éjjel egy órakor.) Ma egy értékes és nehéz könyv, mondjuk, Tadeusz Konwicki kiváló regénye, a Boltin 2–3000 példányban jelenik meg magyarul. Könyvtárakra is gondolva, becslések szerint ötször annyian olvassák. Konwicki-filmeket mostanában nyolcvanan–százan néznek meg egy ritka filmheti vagy filmklub-vetítésen. Annak idején azt nem tudtuk, hogy az egyik legjobb prózaíró, most arról nem tud senki, hogy rendező is.

Vajon a film feltalálásának századik esztendejében fejre állt-e a világ, vagy ellenkezőleg, a dolgok természetes menete épp ez, és nem a „régi” állapot? Nem tudom. Hermeneutikai forma-elemzést vagy tudós szemantikai búvárlatot nyilván ír az ember (ha tudós az istenadta) huszonöt tudóstársának, a költő is ír szonettet önmagának, viszont nem-tudósként és nem-költőként élménybeszámolót miért írjon soha be nem mutatott filmek nemlétező nézői közül annak a „virtuális” huszonöt-és-félnek, aki még olvasni is óhajtana a közönség-nemlátta filmekről…

Időtálló, és a nézőt ma is felzaklató remekművek persze léteznek. E cikk írása előtt egy nappal a televízióban például egy bizonyos Kawalerowicz nevű régi-régi rendezőnek egy Éjszakai vonat című, ma is felzaklató ódon remeke ment, egy régi-régi színész, Cybulski is játszott benne. Ez a remekmű régóta szinte eggyé vált velem, harminc éve minden nap hallom kísérő zenéjének dallamát. Bármely patetikusan hangzik, kicsit megváltoztatta annak idején az életemet (miként Wajda meg Godard meg Truffaut filmjei) – szintén nem csábít filmszakcikk-írásra. Épp ezért: mert napló lenne, „emlékeim a homokozóból”, dúlt önvallomás, memoár-töredék, „nagy idők kis tanújának” büszkén önparódiás belletrisztikai siralma. Más műfajért, más lapért, más olvasóért kiált.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/09 16-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=942