KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/június
• Kovács András Bálint: Hiányzó nemzedék Balázs Béla Stúdió 1985/86
• Hirsch Tibor: Töretlen és megtört filmek Balázs Béla Stúdió 1985/86
• Báron György: A harag napja Szélvihar
• Reményi József Tamás: „Egy madár röpte, egy kavics, egy kökénybokor” In memoriam H. P.
• Koltai Ágnes: Fotó, film, város Az eltűnt Budapest nyomában
• Durst György: Egy stúdiótitkár feljegyzései Részletek
• Szilágyi Ákos: Profizmus és akadémizmus Az operatőri film és ami azon túl van
• Alexa Károly: A muzeális bestia Halálos tavasz
• Dés Mihály: A száműzött tangó Argentin filmek
• Dés Mihály: Borges és a film
• N. N.: Filmek Borges írásaiból
• Fáber András: Világvége műanyagból Katasztrófák filmen elbeszélve
• Réz András: Lehet-e katasztrófa az élet után?
• Szántó Péter: Denevérháton Airport I–IV.
• Lányi András: Hazabeszélek Bevezetés a filmpolitika gazdaságtani bírálatához
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Donald kacsa nyári kalandjai
• Hegyi Gyula: Nem kell mindig kaviár
• Gáti Péter: Kismaszat és a gézegúzok
• Nóvé Béla: A fehér törzsfőnök
• Bársony Éva: A Coca-Cola kölyök
• Ardai Zoltán: A mallorcai ember
• Baló Júlia: Kicsi, de szemtelen
• Kabai József: Az élet szigete
• Farkas Ágnes: Elnézést, néz ön meccset?
• Máté J. György: A betörés nagymestere
• Schreiber László: Hóbortos népség
• Kapecz Zsuzsa: Választás
TELEVÍZÓ
• Koltai Ágnes: Portrézsargon Ünnep
• Bikácsy Gergely: A giccs artistája Claude Lelouch
KÖNYV
• Szemadám György: Azok a csodálatos rajzfilmesek
KRÓNIKA
• N. N.: Szlovák filmnapok

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Utolsó napjaim

Vajda Judit

Les Temps qui reste – francia, 2005. Írta és rendezte: Francois Ozon. Kép: Jeanne Lapoirie. Zene: Valentin Silvestrov. Szereplők: Melvil Poupaud (Romain), Jeanne Moreau (Laura), Valeria Bruni-Tedeschi (Jany), Louise-Anne Hippeau (Sophie). Gyártó: Fidelité Productions / France 2 / Studio Canal. Feliratos. 85 perc.

 

Ozon filmjei sohasem érdektelenek. Legyen szó megfordított szerelmes történetről (5x2), önreflexióval telített rejtélyfilmről (Swimming Pool), zenés krimiről (8 nő), pszichologizáló gyászdrámáról (Homok alatt), Fassbinder-adaptációról (Vízcseppek a forró kövön) vagy abszurd fekete komédiáról (Szappanoperett), mindennel telibe talál és zavarba ejt. Új művével, az egy haldokló divatfotós végjátékát ábrázoló Utolsó napjaimmal is tud újat mondani.

A halál feldolgozhatatlan ténye nem először bukkan fel Ozon filmjeiben, a Homok alatt a férje hiányát feldolgozni képtelen feleség szemszögéből mutatta meg az elmúlást. Az Utolsó napjaim a másik oldalról, a haldokló szemszögéből nézi a megsemmisülést. A halál felfoghatatlan – főleg ha egy 31 éves, fiatalsága és ereje teljében lévő emberről van szó, akit alattomos betegség támadott meg –, mivel az egyetlen kétségbevonhatatlan bizonyosság, saját világa szűnik meg.

Ozon filmjében a haldoklás magányos cselekedet, a végső, külső és belső utazás, amikor az ember mindennel és mindenkivel leszámol. A haldokló magára marad, hiába vannak rokonai, hozzátartozói, barátai. Ozon haldoklójának, Romainnek is saját magát kell meggyászolnia, elbúcsúztatnia és eltemetnie – még életében, mivel a halál abszurditását senki nem értheti meg az életben maradók közül. (Egyedül a Jeanne Moreau játszotta a nagymama, aki maga is nagyon közel áll már a halálhoz – hiszen férjére emlékezve ő is arra készül – sejthet meg belőle valamit). Romain magányos utazása során éppen ezért válnak az ismerősök súlytalanná, és értékelődnek fel a vadidegen emberek (például az a házaspár, aki egészen szokatlan dolgot, egy utolsó jócselekedetet kér tőle).

Az európai ember babonásan iszonyodik a haláltól. Mivel az Utolsó napjaimban a filmidő 90 százalékában egy haldoklót látunk, nézőként kénytelenek vagyunk egy félig halott bőrébe bújni. Ozon nem a kegyes hazugságok rendezője, kénytelen vagyunk a haldokló szemével nézni a világot, és ez – életre szóló élmény.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/06 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8634