KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/június
• Kovács András Bálint: Hiányzó nemzedék Balázs Béla Stúdió 1985/86
• Hirsch Tibor: Töretlen és megtört filmek Balázs Béla Stúdió 1985/86
• Báron György: A harag napja Szélvihar
• Reményi József Tamás: „Egy madár röpte, egy kavics, egy kökénybokor” In memoriam H. P.
• Koltai Ágnes: Fotó, film, város Az eltűnt Budapest nyomában
• Durst György: Egy stúdiótitkár feljegyzései Részletek
• Szilágyi Ákos: Profizmus és akadémizmus Az operatőri film és ami azon túl van
• Alexa Károly: A muzeális bestia Halálos tavasz
• Dés Mihály: A száműzött tangó Argentin filmek
• Dés Mihály: Borges és a film
• N. N.: Filmek Borges írásaiból
• Fáber András: Világvége műanyagból Katasztrófák filmen elbeszélve
• Réz András: Lehet-e katasztrófa az élet után?
• Szántó Péter: Denevérháton Airport I–IV.
• Lányi András: Hazabeszélek Bevezetés a filmpolitika gazdaságtani bírálatához
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Donald kacsa nyári kalandjai
• Hegyi Gyula: Nem kell mindig kaviár
• Gáti Péter: Kismaszat és a gézegúzok
• Nóvé Béla: A fehér törzsfőnök
• Bársony Éva: A Coca-Cola kölyök
• Ardai Zoltán: A mallorcai ember
• Baló Júlia: Kicsi, de szemtelen
• Kabai József: Az élet szigete
• Farkas Ágnes: Elnézést, néz ön meccset?
• Máté J. György: A betörés nagymestere
• Schreiber László: Hóbortos népség
• Kapecz Zsuzsa: Választás
TELEVÍZÓ
• Koltai Ágnes: Portrézsargon Ünnep
• Bikácsy Gergely: A giccs artistája Claude Lelouch
KÖNYV
• Szemadám György: Azok a csodálatos rajzfilmesek
KRÓNIKA
• N. N.: Szlovák filmnapok

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Halálos tavasz

A muzeális bestia

Alexa Károly

 

A bizonytalanság. Ez az egyetlen érzület, amit a film keltett bennem. Nem kábultam el tőle, de nem is viszolyogtam, giccsesnek éreztem, de sokáig fogok emlékezni egy-egy jelenetére. Például arra, ahogy Karády Katalin hosszú ujjai besiklanak Jávor Pál mellére az inggombok között. 1939-ben. Nagy pillanat volt ez, talán mert nem volt hangsúlya, mint a sokat emlegetett vetkőző jelenetnek. Mindenesetre a liliomos romlottságnak ez a mozdulata versenyez az elmúlt évek általam megismert legvadabb – közforgalmú vagy zártkörben vetített, szélesvásznú vagy keskenyfilmes vagy videó – erotikájával. Versenyez és győz.

Élménybeszámolómhoz hozzátartozik annak beismerése is, hogy bizonytalanságomat felkészültségem szélesbítésével próbáltam erre vagy arra elbillenteni. Mint aktív Karády-lemeztulajdonos minden pironkodás nélkül elvonultam az ország nemzetinek titulált könyvtárába, s szakszerűen föltártam azt a tengernyi „anyagot”, amely a Nagy Karády Robbanás (1979–80.) idején született. Emlékszünk: amennyire tele volt sorbanállókkal a Filmmúzeumhoz vezető körútszakasz, s a lég Karády búgó-zengő-rekedtes hangjával, úgy telítődött a honi sajtó szakemberek idevágó dolgozataival. Filmszakemberek, hírlapírók, szociológusok, történészek ragadtak tollat, s néhol – a demokratizmus jegyében – még magánlevelezők irataiba is bepillanthattunk a lapok hasábjain. Ebből az irattengerből ina már – számomra – csak a szerzők nemek szerinti megoszlása, s az ebből eredeztethető hangsúlyváltozatok szereztek némi örömöt. A hölgyek, ha igyekeztek is tudományosan vagy legalább a közéleti hevületű sajtó frazeológiájához idomítani dolgozataik irályát, nemigen voltak képesek eltekinteni egy-egy ”pikírt” megjegyzéstől. „Szögletes váll”, „csontos csípő”, „lompos járás”, sőt még K. K. esetleges biszexualitásáról is idemorzsolódott némi pletykatörmelék. Filmelemzéseket nem találtam, s ez természetes is. Hiszen nem egy műtárgyat kellett bírálniuk a Halálos tavasz akkori bemutatójakor, hanem egy izgalmasnak és felháborítónak vélt ízlésficamot és konjunktúrát. S ennek ürügyén eshetett szó egy nemzet viszonyáról önnön múltjához, a hamis és valódi múltidézés különbségéről, a kispolgáriság és egy vágyteljesítő (?) médium-mechanizmus egymásra találásáról, a háborús közérzet pszichózisáról, az újabb magyar filmek erényeiről és hibáiról, giccs és művészet örök konfliktusáról – s a jó ég tudja még miről.

Tanácstalanságomban elhatároztam, hogy édesanyámat – rövid időre és a szívemben – nagy idők tanújának fogom tekinteni, s kifaggatom a K-jelenség titkairól, az ízlésalakító médiumok szerepéről a korabeli félfeudalista viszonyok között. Virágzó leány volt akkoriban. Megdöbbenésemre az derült ki, hogy K. K. személyes ismerősét tisztelhetem benne. „Nagyon komoly nő volt, kisfiam” mondta az akkori ifjú hölgy, akitől most kellett megtudnom, hogy forgatási titkárnőként dolgozott az akkori – kapitalista – filmgyártás egyik vállalatánál. Egyszer például egy vidéki forgatáson N. I. a jónevű karakterszínész részeg állapotban betelepedett a szobájába, rajtaütésszerűen elaludt, s így nem volt hajlandó távozni. Ekkor maga K. K. ajánlotta föl neki – anyámnak – egyik szobáját. (A kettőből.) Egy ezüst cigarettatárca is megvillant az emlékező alkonyaiban. „Iluskának szeretettel – Karády Katalintól.” Ez később élelmiszerre cserélődött be (pontosan: sajtra), s a jelen sorok írója talán ennek is köszönheti, hogy jelen – kusza – sorait papírra vetheti, s egy hálás sóhajt bocsáthat az Atlanti óceán túlsó felén éldegélő K. K. felé. Szociometrikus célzatú mélyinterjúm ilyen summázatokig jutott el: „Nem hetyerészett senkivel. Nem volt flörtje a filmgyárban. Különben is nagyanyád volt a telefonközpontos a Gyarmat utcában, s ő mindent kihallgatott. Első kézből ismerte a pletykákat.”

Kanyarodjunk vissza emez anekdotikus mellékcsapás után tárgyunk meritumához, a kritikusi bizonytalansághoz. Elolvastam Zilahy Lajos regényét. A régi kiadást természetesen – Athenaeum, 35–50 000 példány. (Mióta összevethettem a Két fogoly korabeli s újabb editióját, emlékezetes bekezdéseket keresvén és egyeztetvén bennük, azóta valahogy bizalmatlan vagyok a mai időnkbeni kiadások iránt.) Erről a könyvről van véleményem s ez igen kevéssé kedvező, noha több ok is arra késztet, hogy elnéző legyek a szerző iránt. A Halálos tavasz bizonyíthatóan rossz könyv. Zilahy 1922-ben írta, de az első háború előtt játszódik, s az író szinte mást sem tesz benne, mint aprópénzre váltja a háború előtti polgári epika stíljét, formáit, motívumait. Nyoma sincs itt – akár egy jelző, egy félmondat, egy név, egy hangulati jelzés erejéig sem – annak, hogy miféle világ, emberi, kulturális, mentális körülmények keretezték a hősök sorsát. Nem vagyok perzekutora az irodalomnak, nem csikorgatom fogaimat a „realizmus”, a „leleplező társadalomkritika”, a „pártosság” szétmart s ezért elízetlenedett koncain, de ha egy hős csak hős az ábrázolatban és nincsenek emberi, családi, szociális dimenziói, ha hiányzik belőle az önreflexióra való készség (a XX. században), akkor vagy mitologikus alak vagy bábu. Ráadásul Zilahy a vallomásos formát választotta. Vallomás önismeret vagy arra való törekvés nélkül. Nyomokban sem éreztem azt, ami mindig elfog, ha e furcsa, szép és bizarr kor írásait olvasom: borzongás és élvezkedés, kéjelgés és afféle érzület, amit a tányéron megcsikorduló kés kelt az emberben. S nincs ebben a kisregényben semmi, ami esetleg a megírás idejére, a háború utáni világra utalna. Csak stiláris henyeség, maché. Írt persze ő ennél jobb dolgokat is, de sikeresebbet aligha. Hogy giccs-e a Halálos tavasz? Hajlanak arra a véleményre, hogy igen. Hiszen olvasása közben aligha érezzük, hogy műalkotással (világegész!) van találkozásunk, csak annyit, hogy „hát igen, ilyen az élet”. S éppen ez a fontos. Mert hiába olvasom szigorúan s lassan már csak a grammatikai hibákra figyelve Zilahy sorait, ott bujkál bennem: hát igen, mindenki juthat ilyen kelepcébe, a mindenségit. Tényleg van végzet, többnyire női alakban. S ezt húzza alá – szépíti meg – az, hogy erkölcstelen és nyegle korunkban már csak emlékként él az a férfimorál, a végzettől örömöt és bűntudatot, kéjt és kínt, létet és halálos fenyegetést egyszerre nyerő mentalitás, ami a hőst végül önnön pisztolycsöve elé tereli ebben a felszínes dolgozatban. S ha már férfi vall itt és most, írjuk le: Zilahy ráhibázott egy nőalakra vagy magatartásra vagy magára a női lényegre, amit persze minden kor ismert, amitől minden kor férfiúi eleget kínlódtak. A kiismerhetetlenségükre, a női viselkedés abszurd és kivédhetetlen pillanataira. Ez szokott alkalmanként a vesztünk lenni. Ahogy Edit otthagyja szerelmesét (szerelmében nincs okunk kételkedni), aztán éppen a legrosszabb pillanatban visszatér hozzá – minden magyarázat nélkül... Ez sincs persze igazán jól megírva, de – szakmám tudorai ne róják föl vétkemül – engem mégis bizonyos Darvady Zoltán nevű regényhős históriájára emlékeztet, akit még a múlt században írt meg Asbóth János az Álmok álmodójában, bizonyára nem személyes tapasztalatok nélkül. Igen, az ilyen Maszkerádi kisasszonyoktól (Krúdy!) az ilyen démoni ártatlanságoktól, könnyező kínzóktól, angyalarcú és lelkületű hóhéroktól lesz a sorsunk nekünk, szegényeknek, olyan, amilyen. S ehhez még egy személyes mozzanat. Kamaszkoromban nagy érdeklődéssel olvastam az Elfújta a szél című könyvet, a mostani év legnagyobb könyvkiadói sikerművét. Ekkor, a posztpubertás poétikus állapotában megragadott benne egy apró jelenet, másra nem is emlékszem. Ahogy Rhett Butler megcsókolja Scarlett O’Hara kezét. Fölhajtja a kesztyűt a csuklóján, s ott, belül, az ütőerénél. Felnövekedvén, bölcsebbé és romlottabbá válván, többször próbát tettem ezzel, s nem siker nélkül. Nos Zilahy könyvében kétszer is felbukkan ez a gesztus. Ügy látszik a giccs, a kommersz is tud hatásos és hatékony életajánlásokat nyújtani.

Miközben ezeket a sorokat írom, egybemontírozódnak bennem a regény elképzelt és a film megvalósított képei. Ralben Editre – a bestiára – gondolok, de K. K. szemét, bodros fürtjeit és elsöprő kalapját látom magam előtt. Miért is nem élvezhető műalkotásként a Halálos tavasz című film? Egyfelől azért – gondolom – mert nem annak készült, hanem áruként. Ha értenék hozzá, sok jót mondhatnék róla e tekintetben. A kezdő és befejező képsorok ártatlanságot mímelő azonosságaiban és eltéréseiben, az enteriőrök és a tágasabb képek váltakoztatásában, egy-egy képi motívum diszkrét jelenlétében (a víz pl.) – ezekben igen színvonalas professzionizmus munkál. De mégis és másfelől: ma már óhatatlanul úgy nézzük, mert úgy kell néznünk, mint múzeumi tárgyat. Közé és közénk tolódott az idő. Ahogy a rendező áttette a korabeli jelenbe ezt a félmúltban játszódó történetet (nem volt sok dolga ezzel, valljuk meg), úgy mi nem transzponálhatjuk a mi jelenünkre a mesét. Ahhoz túl konkrét és elvont, önnön stílusába merevedett és mégis stilizálatlan. Marad tehát a hideg tekintet, átbámulni a múzeumi tárló üvegén. Nagyon szépek és igényesek Jávor Pál ruhái, komolyan. Egysoros, kétsoros, szürke délutáni, csíkos délelőttre. S ahogy a frakk feszül a mellén. De boldog voltam, amikor észrevettem, hogy mitől olyan eltérő K. K. jármódja az egyes jelenetekben. Amikor Jávor oldalán látjuk a boldogság titkos fészke felé andalogva – lapossarkú cipőt húztak rá, magánjeleneteiben magassarkút. Igen

– ha az ember ilyenekre képes fölfigyelni, akkor már esztétikai élményről bajosan beszélhetünk. S ha – szívből – utáltam is a csábító Ahrenberg férfias lóarcát, elandalodni csak egyszer tudtam. Amikor K. K. Jávor szemébe nézve énekli az „Ez lett a vesztünk...”-et. Most értettem meg – talán – szegény barátunkat, Hajnóczy Pétert, aki élete utolsó heteiben csak hevert az ágyon, s a lemezjátszón szinte átlátszóvá kopott Hernádi–Karády–Judit lemeze: „Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen, Sohase mondd, hogy tovább már nincs nekem...” Pedig ő nem volt kispénzű nyugdíjas, valaminő filmes álomország gügye lakója, s nem kívánta vissza a Horthy-rendszert sem. Nosztalgiájának emblémája nem a tangó volt, hanem az a pallos, amivel ősatyját lefejezték a Generális kaszálóján. S mégis ez a zene ez az érzelmi csapda... amely célba veszi zsigereinket, ha megengedhetek egy durva képzavart magamnak, miközben hamvadó cigarettavéget bámulok tanácstalanul és koszladozó konfekciónadrágban.

Jól tudom, az olvasó nem ezt várta tőlem, és én se magamtól. Talán azt, hogy tűnődjek el a siker természetrajzán, azon, hogy egy műalkotás vagy magát műalkotásnak maszkírozó termék hogyan artikulálja a populáció megfogalmazatlan érzelmeit és benső felismeréseit. Talán azon, hogy kevésbé rokonszenves és elviselhető korunk miként és miért zuhan bele az érzelgősségbe, s hogy ebben mennyi a zuhanó test tehetetlensége és mennyi a manipuláció. Talán, hogy ostorozzam a kispolgári ízlést. Talán bírálat tárgyává kellett volna tennem a korabeli cenzúrát, amely lerángatta a főhősnő „fürtjéről” és a főhős kronológiailag és egyébként is kettes számú szerelmének fivéréről a katonai mundért, s az előbbit elegáns öltönyökbe, az utóbbi bájos tűzoltó uniformisba bújtatta. Értekezhettem volna egy igényesebb polgári ízlés és érzelmi kultúra meg a militarizálódó világ ellentétén. Tűnődhettem volna a dzsentri kérdésen és a fogyasztás problematikáján – és sok egyében. Nem ezt tettein (grácia a fejemnek!), hiába terveztem, s most kíváncsian várom, kedves Olvasóm, melyik éned gyűri maga alá a másikat, eme pillanatnyi skizofréniában, amely – úgy lehet – csak tünete nagy közös tudathasadásunknak.

S kíváncsian várom, hogy milyen sikerre vergődik ez a MOKÉP-forgalmazta filmpótlék e műsorsivatagban, most nyáron; hogy ez a csapda, amely a dalból, K. K. nőstényi bájából, egy kézcsókból, a régi világ szép (mert elpusztult) tárgyaiból, meg a magunk hiányérzetéből áll össze, magába rántja-e a lehetséges közönséget. Nem szívta-e fel az érdeklődést az a pár évvel ezelőtti bemutató, amikor tülekedni kellett a jegyekért, hogy egy – bár hatóságilag engedélyezett – mégis -–, érzéki és egyszeri közösséggé válhassunk másfél órára? Hogy jómagam megnézem-e még egyszer, nem tudom. Esetleg ha akad valaki, akinek még nem csókoltam meg a csuklóját, de szeretném. (Ez vicc volt és nyegleség.) Valószínűleg inkább lemezt fogok hallgatni – akár K. K.-ét is. Ha hozzájutok egy közepesnél nem rosszabb gramofonhoz. Arról a lebilincselő, tölcséres fajtáról már régen lemondtam.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/06 18-20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5789