KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/december
DARWIN RÉMÁLMAI
• Beregi Tamás: Majomkönny és spóratánc Darwin rémálmai
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: A svájci óra érdekel Beszélgetés Makk Károllyal
DARWIN RÉMÁLMAI
• Varró Attila: A műfajok eredete Kulturális evolúció
VIKING VÉR
• Kolozsi László: Hideg vér Skandináv bűnfilmek
• Sepsi László: Viking brigantyk Max Manus
• Gorácz Anikó: Izland noir Beszélgetés Baltasar Kormákurral
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: A közelképek koszorús költője Balázs Béla
• N. N.: Balázs Béla (1884 - 1949)
• Gelencsér Gábor: A kíséréstől a kísérletezésig A Balázs Béla Stúdió ötven éve
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Alkonyi őrjárat Velence
DARWIN RÉMÁLMAI
• Győrffy Iván: Lebecsült rokonok Darwin a moziban
FORMAN
• Zalán Vince: Sem hazugság, sem utópia Miloš Forman cseh tetralógiája – 4. rész
• Szíjártó Imre: Oda is vissza Cseh/szlovák emigránsok
KRITIKA
• Schreiber András: Szerelemrulett Orosz Dénes: Poligamy
• Tüske Zsuzsanna: Csendes terror Szobafogság
• Baski Sándor: Szabad a gazda Az irányítás határai
• Gyenge Zsolt: Madarat tolláról Jacques Audiard: A próféta
KÖNYV
• Novotny Katalin: Alapiskola Mozgóképelemzés
MOZI
• Vajda Judit: A tejesember
• Pápai Zsolt: Az informátor!
• Baski Sándor: Törvénytisztelő polgár
• Schreiber András: O’Horten
• Roboz Gábor: Tiszta napfény
• Varró Attila: Fame
• Teszár Dávid: Astro Boy
• Géczi Zoltán: Paranormal Activity
• Sepsi László: Zombieland
• Csillag Márton: Szuperbojz
DVD
• Pápai Zsolt: A legbátrabb város
• Gelencsér Gábor: Janisch Attila filmjei
• Sepsi László: Pirx kalandjai

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Viking vér

Beszélgetés Baltasar Kormákurral

Izland noir

Gorácz Anikó

Az izlandiak nagy része naivan, szemét, fülét befogva tekintett a jövőbe, ezért érte társadalmunkat sokként a válság.

Lassan egy évtizede készít filmet. Rendezői debütálása, a 101 Reykjavík és legutóbbi, Magyarországon a Titanic Filmfesztiválon bemutatott filmje, a Fehér nászéjszaka hasonló problémát vizsgál: a családi és társadalmi viszonyokat az izlandi kisközösségekben. Tíz év alatt mennyit változott ez a jég által hibernált társadalom?

Az elmúlt tíz évben rengeteg változás történt Izlandon is. Egy évtized alatt megéltünk egy komoly gazdasági fellendülést, majd egy sosem tapasztalt recessziót. Én már a gazdasági válság bekövetkezte előtt hangoztattam, hogy ez az állapot nem lesz tartós, hogy annak a világnak, ami a pénzszórásról szól, hamar befellegzik, de az izlandiak nagy része naivan, szemét, fülét befogva tekintett a jövőbe, ezért érte társadalmunkat sokként a válság. Többek között ez az oka a két film közti hangsúlyeltolódásnak, a 101 Reykjavík még erőteljesebben szól az izlandi társadalomról, a Fehér nászéjszaka pedig már inkább a pénzről, a költekezésről, az ezzel járó morális elszegényedésről, és azokról a hamis emberi viszonyokról szól, amiket a pénz itat át. Ennek képi szimbóluma, amikor a piknikes asztalon hagyott több kötegnyi papírpénzt felkapja a hirtelen támadt szél.

Első és legutóbbi filmjében szintén közös motívum, hogy a boldogságkeresés és az egyéni boldogulás lehetőségeit egy fiatalember sorsán keresztül elemzi. A két főhős tekinthető egyazon karakter fiatal és idősebb megtestesülésének?

Bizonyos tekintetben igen. Ezt erősíti az is, hogy mindkét figurát ugyanaz a színész alakítja. A két film főhőse a férfilét két különböző szakaszánál tart. A 101 Reykjavík fiatal felnőtt hőse elhúzódó kamaszkora végén jár, amikor a nagy kérdések még kevésbé érdeklik, mint a bulizás, a lógás, vagy a csajozás. Ennek a korosztálynak nem a „miért”, hanem a „hogyan” a központi kérdés: hogyan tudom jól érezni magam, úgy, hogy közben legbelül boldogtalan vagyok, mert nem látom még, hogy mi célja az életemnek. A Fehér nászéjszaka hőse nagyjából egy évtizeddel idősebb, sok mindent megélt, és bizonyos értelemben megöregedett. Már nem az a kérdés, „hogyan legyek boldog”, hanem az, lehetséges-e a boldogság egyáltalán. Eljön az a kor egy férfiember életében, amikor ott áll a gyönyörű feleségével és gyerekeivel egy nagy házban, és egyszer csak úgy ébred, azzal a gyötrő kérdéssel a fejében, hogy miért van ő itt egyáltalán, holott ez korábban sosem foglalkoztatta. Az öregedés előhozza a „miért élek”, „miért vagyok itt” típusú kérdéseket, amik alól nem érdemes kibújni, mert időről időre szembesítenek minket önmagunkkal. A Fehér nászéjszakában egy olyan emberről akartam filmet készíteni, aki 35 éves korára megcsömörlik, nem találja a visszautat régi önmagához, majd egy idő után fel is adja önmaga megismerésének igényét. A két film zárlatán látszik, hogy jóval nehezebb megtalálni a helyünket a világban ma, mint akár tíz éve.

Filmográfiájában számos irodalmi adaptációt találunk; a drámairodalom klasszikusaitól a kortárs izlandi prózáig széles a merítés. Mi alapján választja ki a művet, és milyen stratégiával nyúl az irodalmi alapanyaghoz?

Valóban jellemző, hogy irodalmi vagy színházi alapanyagból dolgozom. Filmes tevékenységem megítéléséhez fontos tudni, hogy a mozi mellett színházi előadásokat is rendezek; a Fehér nászéjszakát például ugyanazzal a szereposztással egyszerre rendeztem meg színházban és filmen. A történet Csehov drámáján nyugszik, az Ivanov színházi változata korhű kulisszák előtt zajlott, de úgy éreztem, ez a történet áthelyezhető a mai Izlandra, mondanivalója ugyanis napjainkban is aktuális. A klasszikusok közül egy másik rendezésem, Ibsen Peer Gyntje hatott még a filmes pályámra, melynek fő témája éppen az előbb tárgyalt személyes kitárulkozás és egyéni boldogságkeresés. Az irodalmi mű kiválasztását sosem tudatos koncepció, inkább az intuíció határozza meg. Ösztönösen érzem, hogy mi az, amihez rendezőként hozzá tudok tenni, ami az én alkotói személyiségemen átszűrve élővé, izgalmassá tud válni. Ezek általában olyan művek, amelyek sokáig nem hagynak nyugodni. A 101 Reykjavík irodalmi előzményének, Hallgrímur Helgason regényének olvasásakor rögtön tudtam, hogy én ezt szeretném megrendezni, a Vérvonalról viszont csak azt tudtam, amikor a megjelenés után szinte azonnal megvásároltam a filmjogokat, hogy ebből filmnek kell készülnie, de nem feltétlenül az én rendezésemben. Aztán évekkel később mégis úgy alakult, hogy én ültem a rendezői székbe, mert nagyon el akartam mondani ezt a történetet. A megfilmesítésnél, hogy a kérdés második felére válaszoljak, viszonylag nagy az alkotói szabadságom, mert magam vagyok a filmjeim producere, de ennek ellenére nem szoktam túlságosan elrugaszkodni az irodalmi mű koncepciójától, mivel eleve olyat választok, aminek szellemisége közel áll hozzám. De persze egy filmterv megvalósulásának a művészi inspiráción túl financiális feltételei is vannak, abból lesz film, amire összejön a pénz.

Filmjeiben kedveli az ellentétes minőségek és fogalmazásmódok ütköztetését; a tragédia és az irónia, a szépség és a brutalitás, a lírai és a nyers jól megfér egymás mellett. Ez az ambivalencia az izlandi néplélekből vagy az ön személyiségéből fakad?

Mindkettőből. Pontos meglátás, hogy filmjeim tudatosan építenek az ellentétekben rejlő energiára. Én izlandi rendező vagyok, és Izland maga az ellentétek földje. Olykor a leggyönyörűbb hely a világon, olykor maga a jeges pokol, ahol kilenc hónapig tart a tél, és az még jó időnek számít, ha csak a jeges esőt fújja az arcodba a tomboló szél. Ezt a szélsőséges időjárást és kietlen tájat az ott élők csak nagy adag humorral tudják elviselni, ami ahhoz is elengedhetetlen, hogy az ember ilyen környezetben felépítsen egy társadalmat. Én úgy képzelem, hogy annak idején, a szigetet benépesítő őseinknek óriási – kissé talán morbid – humora lehetett. Amilyen a vidék, olyan karakterűek az emberek; a táj formálja a jellemünket. Már az ősi izlandi regékben is megtalálhatóak ezek az ellentétek, egyszerre van jelen bennük a humor, a líraiság, a vadság és brutalitás, amit a vidék áraszt magából. Mivel én ezeken a történeteken és ezen a tájon nőttem fel, ez a fajta világlátás a személyiségem részévé vált.

Karlovy Vary-ban fődíjat nyert filmje, a Vérvonal Arnaldur Indriðason népszerű krimijének adaptációja. A film sikere után terveznek még közös munkát, amelyből Erlendur, az izlandi Philip Marlowe újabb esetét ismerhetjük meg?

Reményeim szerint igen, a Kihantolt bűnök című regényt szeretném filmre vinni. Arnaldurral hasonló a mentalitásunk és az érdeklődésünk, mindkettőnket az izlandi mikroközösségekben zajló történetek érdekelnek, ezért nagyon magaménak érzem az írásait. A sziget problémáit is hasonlóan látjuk, a skandináv önsajnálat helyett mindketten az egészséges önkritika hívei vagyunk. A Vérvonalról mindenki megpróbált lebeszélni, óriási bukást jósoltak neki, mondván, hogy a lokális téma – a zárt közösségekben kialakuló genetikai mutáció – külföldön érdektelen, az izlandiak számára pedig nyilvánvaló, de szerencsére ennek épp az ellenkezője igazolódott be. Érdekes, hogy a Vérvonalig Izlandon sosem volt népszerű egyetlen bűnügyi regény vagy film sem, mert eddig senki sem vett tudomást a bűnözésről; a bűn, mint olyan nem is létezett, illetve létezett, de tabu volt. Túl naivak voltak ahhoz az emberek, hogy szembenézzenek vele; a szervezett bűnözés léte például a legutóbbi időkig nem is volt kimondva. Úgy éltünk a mi kis szigetünkön, mintha oda a világ szennye nem érne el, vagyis ebben a hitben ringattuk magunkat, de most az interjú elején említett társadalmi változások érzékenyebbé tették az embereket a bűn problémájára.

Az amerikai film noir a gazdasági világválság idején született krimiket dolgozta fel. A mostani válság idején újra aktuálissá válhatnak a sötét történetek, a bűnfilmek?

Igen, talán most jött el az ideje, hogy a filmesek felhívják a társadalom figyelmét olyan kérdésekre, amelyekről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, ha megy a szekér. Filmjeimmel már régóta igyekeztem tükröt tartani az izlandi társadalomnak, és túllépni azon az illúzión, amiben olyan szívesen ringattuk magunkat. Az izlandi gazdasági fellendülés olyan volt, mint egy kártyavár, mert a mutatók és számok nem voltak valós viszonyban a falusi Izlanddal, a mindennapokkal. A legnagyobb hiba az volt, hogy bebeszéltük magunknak, hogy másmilyenek vagyunk, hogy halászok helyett bankárok és brókerek lettünk, de a gazdasági fellendülés csak papíron elkönyvelt tételekkel jött létre, ami mögül eltűnt az áru, eltűnt az ember és eltűnt a hal, ami Izland megélhetését biztosítja. A Vérvonal a gazdasági fellendülés idején készült, főhőse, a nyomozó mégis inkább a régi világ embere, aki nem szakadt el a gyökereitől. Visszatérve a konkrét kérdésre, a gazdasági válság biztosan inspirálja majd az alkotókat – így engem is – a sötét történetek megfilmesítésére, de én eddig sem gazdag és boldog emberekről készítettem filmet, mert az a Dallas, nem pedig a valóság.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/12 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9993