Magyar Műhely

Beszélgetés Makk Károllyal

A svájci óra érdekel

Várkonyi Benedek

Az újságban és televízióban naponta találkozunk a korrupcióval, az állami vagyon megcsapolásával, de ezek a bűnügyek az újság eldobása után rögtön múlt idővé válnak.

Makk Károly elkészítette Így, ahogy vagytok című új filmjét. Ennek az alkotásnak a középpontjában nem a finoman ábrázolt emberi kapcsolatok állnak, hanem – az életmű sok darabjától eltérően – a mai kínos, brutális, zűrzavaros közélet, korrupcióval, polgármesterrel. A főbb szereplők: Törőcsik Mari, Nagy-Kálózy Eszter, Cserhalmi György, Csányi Sándor, Szabó Győző. Az operatőr: Medvigy Gábor.

*

– Többször beszélt már arról, hogy a hatvanas években milyen hatással volt önre a neorealizmus. Némely filmjét kimondottan ez inspirálta, ilyen például a Ház a sziklák alatt. Mondhatjuk, hogy ez az új filmje „neoneo-realista” alkotás?

– Elhagynám már ezt a hivatkozást. Több mint fél évszázada elfújta a szél a háború utáni olasz filmbravúrt: a semmiből semmit, De Sica, Zavattini és társait. Annyi minden történt az életben és a filmben (talán az enyéimben is), hogy így azért a kritikával is le vagyunk maradva. Fél Európa megfordult egy nagy U-kanyarban, viharos sebességgel. Kapaszkodunk, amibe tudunk, és csak jókedvünkben tudnánk megkérdezni, ha a szél a mocskot, a koszt nem hordaná be a nyitott szánkba.

Valami ilyesmiről próbál szólni az én utolsó dolgozatom, szóval a máról, annak is a szelesebb, kalapot sárba kergető egyik jelenségéről. Van persze távoli rokonsága egyik filmemhez, a Megszállottakhoz. Ez a film a ’60-as évek elején készült, jobbat akaró, elégedetlen főszereplői meg nem értett hősök, két igazi különce a tisztességnek és a tehetségnek, és nincs könnyű dolguk… de szép az életük! Küzdenek a vezetőik korlátoltságával, a térdig érő bürokráciával.

Ilyesmi ez a mostani film is, de azért nagyon távoli a rokonság.

Ugyanaz ma: van két hősünk, ugyanúgy különcök és tehetségesek. Akkor születtek, amikor az elődeik harcoltak, és most rajtuk a sor. Csak itt a fegyverek igaziak, a maffia már jelen van és aktív, a tolvajlás mindennapi, és a végén nem a jó elvtárs jön, hogy mindent eligazítson, hanem a halál. De majd úgy is szólnék erről részletesebben, hogy a történet érthetőbb legyen. Szembe kell néznünk azzal, hogy nem elég, ha szabadságot, demokráciát, meg szociális piacgazdaságot szeretnénk, tudni is kell megcsinálni.

– Ez az új film azért volt fontos, mert izgatják a mai problémák, ahogy mindig is izgatták a korok kérdései?

– Igen. Az évek múlása sajnos sok mindent elvesz az embertől, ugyanakkor bizonyos dolgok egyre intenzívebben vagy élesebben mutatkoznak meg. De soha nem voltam keserű ember.

– Annak ellenére, hogy ez a sok évtizednyi történelem nem édes volt, hanem inkább keserű?

– Nevezzük keserédesnek.

– Ebben nem érzi magát olyan komfortosan?

– Én még csak igen, de a filmem hősei nem.

– De nem azért, mert abban a régi rendszerben volt mi ellen menni? Mint a Szerelemben?

– Én nem nyúznám most ezt a Szerelem-kérdést.

– Azért beszélgessünk róla egy kicsit. A Szerelem – mondjuk így – egyetemes mű. Azért, mert nem egyszerűen magyar történet, bárhol játszódhatnék. Ugyanakkor Michèle Morgan egyszer azt mondta, hogy sírt, meghatódott, de nem értette, hogy miért volt a pasas börtönben. Számunkra ez magától értetődik – lehet, hogy a későbbi nemzedékek számára talán már nem –, de azért érthető-e mindenki számára a világon?

– Az igazat megvallva nem tudom. Milliószor elmondtam ennek a filmnek a történetét. Nagy kihívást éreztem, hogy miként lehet a két nő közötti zárt, fura kapcsolatot úgy föléleszteni, hogy az érdekes legyen. Mindazt beletenni, ami itt számunkra evidens. Hozzáteszem, egy feltétele volt az elfogadásnak: nem játszódhat 1956 után, tehát ez nem a Kádár börtöne, hanem a Rákosié.

– Ez ki is derül, mert amikor a férfi bemegy a börtönbe, akkor Szabad Nép van a kezében, amikor pedig kiengedik, akkor Népszabadság.

– De azokon kívül beleszemtelenkedtem még különböző dolgokat, amelyek arra utalnak, hogy ez nem így van. Amikor pedig jött az elfogadás, már nem is nagyon foglalkoztak ezzel. Viszont elég nagy volt a külföldi érdeklődés, az érdeklődők számára pedig világos volt a politikai háttér. A jelentős sajtó egyből tudta, hogy miről szól. Akik Franciaországban, New Yorkban vagy Olaszországban ilyen magyar filmeket néztek, arra voltak kihegyezve, hogy mi van ebben az egész furcsa vircsaftban a vasfüggöny mögött. Michèle Morgan történetében az a szép, hogy egy színésznő szájából hiteles. Egy olyan színésznőtől, aki a színészek játékát figyeli, aki érzelemgazdag, és már száz filmben játszott, ez a kérdés rendben van.

– És ez az utolsó film, ez nyíltabban beszél a mai problémákról?

A film története tulajdonképpen a sajtóból, a híradókból már lerágott csontnak tűnik, minden nap találkozhatunk vele az újságokban, de az életben nem változik semmi. Csak éppen megjegyzem, hogy a tegnapi televízióban láttam, hogy egy új törvénytervezet készül ennek a mindent elöntő korrupciónak a meggátolására, de hogy ennek mi lesz az eredménye egy olyan országban, ahol egymás feljelentésének leendő világbajnokai hegyezik a tollukat... De nem akarok most ebben a kérdésben elmerülni.

– Jó, akkor most beszéljünk az Így, ahogy vagytok című filmről..

– A gondolat engem már régen birizgált, ugyanis bár kétségtelen, hogy újságban és televízióban naponta találkozunk a korrupcióval, az állami vagyon megcsapolásával, hozzá kapcsolódó kisebb, nagyobb bűnügyekkel, azt gondolom, hogy ezek a bűnügyek az újság eldobása után rögtön múlt idővé válnak, s bármennyire várja az ember az újat, és bármennyire felébredt a kíváncsisága, a következő újság eldobásával ez is múlttá válik. Nem szembenézek valamivel, hanem megtörténik mögöttem, és elmúltnak tűnik. Mert csak egy hír, nincs hozzá közöm, nem kell vele szembenéznem. De ha egy sötét moziteremben, vagy a televízió előtt ülve szemem láttára történik mindez a jelenben, akkor én annak részesévé válok. E megállapítás persze pofonegyszerű közhely, ezt hívják drámai műfajnak.

Na, akkor nézzük, hogyan is állunk ezzel a történettel: napjainkban egy valahai hivatásos repülőtiszt (Cserhalmi György), nagy szakmai múlttal, és presztízzsel, miután már megfutott egy-két politikai kört, nem nyeretlen kétéves, úgy dönt, hogy szülővárosa polgármestereként valami módon hasznosítja magát. A város önkormányzata, pontosabban a helyettes polgármester (Csányi Sándor) és az önkormányzati munkában szintén résztvevő ismert üzletember (Szabó Győző) a közeli repülőtér privatizációját készítik elő. A volt pilóta ehhez remek partner lehetne, ha be lehetne őt vonni abba a pénzügyi manipulációba, amelyben a több tízmilliárd forintos nagyságrendű pénz saját zsebbe is kerülhetne. Két pályázó van a magyar pénzeken kívül. Egy nagy svéd, és egy nagy kanadai társaság. Ennek a duettnek meg van a maga „geng”-je, minden olyan területre – egész a gyilkosságig –, amivel a tervüket végre szándékoznák hajtani, vagy a polgármesterrel együtt, vagy ha ellenkezik, őt valahogy eltávolítva. A polgármesterhez váratlanul csatlakozik barátja, Kálmán, szolgálaton kívüli régi volt rendőr, elhárító, hírszerző, mindenütt járt, ahol csak meg lehetett fordulni a bűn világában. Kálmán a polgármester segítségére érkezik, akit ez a geng már rögtön az elején le akar járatni azzal, hogy belekevernek az ágyába egy nőt, Szandrát, aki később a polgármesterrel különös szerelmi kapcsolatba kerül.

Gábor Kálmánnal együtt fő feladatának tekinti, hogy valahogy leleplezze ezt a bűnszövetkezetet. A repülőtér megszerzésének műveletei, és a fölösleges emberek kiiktatása válik lassan a történet fő szálává, amibe belekapcsolódnak a pártok jelentős képviselői is.

– Visszakanyarodott a történetmeséléshez?

– Ha magamat kell elemeznem, akkor úgy látom, hogy mindig sztorikat filmesítek meg. Az más kérdés, hogy ezeket elhallgatom, megcsavarom, késleltetem. De mindezekben a filmekben – igaz, ez ma nem divatos – vannak elmesélhető sztorik.

Talán az elmondottakból is látszik, hogy ez a történet a direkt és konkrét fogalmazások műfaja. Az olaszok csináltak régen ilyen politikai krimiket, és mostanság az amerikaiak. Egy dolog beszivárgott a forgatókönyvbe menetközben részben azért is, mert közben fontos adatokhoz jutottunk. Ennek eredménye, ami az áttekinthető konfliktusokat és történetet megkérdőjelezi olyan, mint egy öreg pók által fonott háló, mely az ellentéteket, sőt ellenségeket úgy ringatja együtt, hogy a majd elkövetkezendő fekete vég esetleg rózsaszín is lehessen. Ez látszólagos ellentét, de gondoljunk arra, hogy ezek a napjainkban 40 és 60 éves hősök (Cserhalmi és társa 60 körüli férfit játszik) elmúlt húsz évi életükben a hátukon cipelték a korábbi 40 év batyuját, minden olyan kellékkel, melyet abba bele kellett rakni, vagy ki kellett dobni. A mögöttük hagyott élet és idő kétféleképpen is mutatja magát. Néha egy-egy dialógusok által vezérelt rövid jelenetben, néha váratlan, és meg nem indokolt szituációkban, amelyekből csak következtetni lehet újabb információkat, ami magát az alaptörténetet gazdagabbá teszi (reménykedünk, hogy ez megtörténhet), és a kisebb-nagyobb kérdőjelek tovább szolgálhatják a feszültségkeltést.

Az idő jelenléte vagy az idő létének fontossága nem egy filmemben fontos és megfogható szerepet játszik, de nem szeretném magam tovább elemezni.

– Mondana valamit a könyv megírásának körülményeiről?

– Magam a témával részben egyedül, részben társakkal jó másfél évig foglalkoztam. Az alapot egy Kertész Ákos történet-csíra embrió adta, de akkor még nem tudtam, hogy a gyerek fiú lesz, avagy leány. További forgatókönyvíró társak utánBereményi Géza volt az, akinek segítségével nemet tudtunk adni a gyereknek. Érdekes módon ő vetette fel először, hogy amikor Gábor a városba kerül polgármesternek, akkor mindenki tud már mindent, de mindenki úgy beszél a másikkal, mintha nem tudna semmiről, amivel nagyon különös és szokatlan hatást értünk el. Most, hogy utánagondolok, talán ez az ötlet volt később a súgója annak, amiről korábban beszéltem, hogy igyekeztünk a szereplők már megélt idejének egy-egy jelét megmutatni, ami által a néző többet sejthet. Tehát a Bereményi-féle ötletnek ez a radikális változata egy finomabb és nehezebben meghatározható szerepet kapott.

Még nem találkoztam praxisomban olyannal, hogy egy főszereplő finom kézzel magához húzzon egy szerepet és azt tapasztalatai és egyéniségének beépítésével átírja: amikor Cserhalmi Gyuri elolvasta a könyvet, és beszélgettünk róla, azt mondta: kár, hogy ez a polgármester ilyen derék, kicsit unalmas, tisztességes egy alak. Jó lenne kicsit bekenni. Ezen jól elröhögcséltünk, de én a Gyurit rábeszéltem, hogy ha van valamilyen ötlete, írja le. Ő végigment az összes jelenetén, és pár nagyon érzékelhető aprósággal kezdte, míg eljutottunk odáig, hogy csiszolta, rövidítette, és formálta majdnem minden jelenetét. Mondanom sem kell, hogy ez a sikeres lépés színészi teljesítményét csak fokozta.

– Úgy véli, a nézőt állandóan ébren kell tartani?

– Korán megtanultam, hogy ez mennyire fontos, és bár ösztönösen működik, mindig figyelek is rá. Amikor elkezdtem rendezni, láttam, hogy a nagy rendezők: Keleti Márton, Bán Frigyes, Kalmár László, Gertler Viktor mindig arról dumálnak, hogy jó, jó, de hol a sztori. A közönség el fog aludni, tovább kell már lépni. Ebben nőttem föl, és ha időnként elolvasom a filmjeimnek a külföldre írott feliratlistáját, rájövök, hogy a fele duma fölösleges.

– Persze, ébren kell tartani az érdeklődést, de mindegy, hogy a sztorival, a cselekménnyel, dramaturgiai vagy képi eszközökkel?

– Az ember ösztönösen váltogatja ezeket. Igen, példának ott az Egy erkölcsös éjszaka, amely nagyon törékeny történetecske. Ebbe még beletettem egy levelet, amelynek az égvilágon semmi köze nem volt a sztorihoz. Emlékszem, hogy amikor a franciák forgalmazásra megvették, azt mondták: Makk úr, a levelet ki lehetne venni? Azt mondtam, kérem, ez úgy van megcsinálva, hogy itt el tetszik vágni, és ki tetszik venni a levelet. Azt kérdezték: és jó lenne, ha a levél benne maradna? Azt válaszoltam, nekem jó, mert én így gondoltam, de nem történik semmi, ha kiveszik. Nem vették ki. Tetszett nekik ez a kis játék. De más filmeknél is látom, hogy mi az, amivel még egy picit finoman vissza lehet tartani a történetet, aminek azután később kell bekövetkeznie. Ez megint dramaturgiai érzék vagy játék kérdése. Ezen a problémán mindig átesem. Amikor ezt a mostani filmet először összeraktam, azon gondolkodtam, mit tudok kivenni belőle, mert kicsit hosszúnak találtam. Most néztem tizedszer, és tudom, hogy két teljes jelenetet ki kell venni.

– Korábban megtörtént már más filmjével is, hogy amikor készen volt és levetítették zárt körben, kivett belőle egy részt. Ez gyakran előfordul?

– Minden második filmmel. Ugyanis sokat pepecselek a vágószobában, közben mindig fut az agyamban, hogy mit kell tennem. Azután azt gondolom: még lehet ezen csavarni. És egyszer csak beköszönt egy stádium, amikor látom, hogy ez lesz a végleges. De addigra már megnézte X barát, Y ellenség. Ezek az élmények azután mind lecsapódnak, de lehet, hogy enélkül is lecsapódnának, ki tudja. Van egy megszokás, hogy hogyan csinál az ember filmet.

– Már elég korán „sztár” rendező volt, legalább is befutott. Harmincévesen már több film volt ön mögött...

– Huszonnyolc évesen rendeztem a Liliomfit, után pedig gyorsan hármat, és azt kell mondanom, hogy egyből becsöppentem a közepébe.

– Sok filmet készített, és azt szokták mondani, hogy Makk Károly nem „szerzői” rendező. Az ön esetében ezzel a jelzővel kicsit bajban vagyok, mert nem tudom igazán, mit jelent az, hogy Makk Károly szerzői rendező volna. Csakugyan, van olyan, ami mindegyik filmjében közös volna?

– Én ezzel nem foglalkozom, örülök, ha túl vagyok egy filmen.

– Beszéltünk arról, hogy igazán a sztoriban hisz. Ma már minden más. Másképpen kell ma filmet csinálni, mint mondjuk harminc-negyven évvel ezelőtt, vagy pedig teljesen mindegy, csak az a lényeg, hogy a néző, akár így, akár úgy, meg legyen érintve?

– Ma már minden más. Én imádok olvasni. A posztmodern irodalom óriási dolog, mert hihetetlen erőfeszítésekre készteti az írót, hogy ne mondjon el semmit, de a szavakkal varázsoljon el. Úgy, mintha a Háború és békét olvasnám. Ahol a szavak sem rosszak, de azért Tolsztojnál vannak komoly történetek, minden, ami kell. Úgy vélem, nálunk is vannak emberi drámák, nekünk azokat kell előadni. Ez másfajta filmcsinálási módszer. Nem véletlen egyébként, hogy a volt Jugoszlávia legjobb filmjei, meg a közel-keletiek eredetiek; mindig onnan jön a legfrissebb anyag, ahol irtózatos rumli van. Onnan jön az igazi élet. Onnan jön az igazi halál, az igazi szerelem, az igazi boldogság. Mert nem mi agyalunk, hanem az élet. És szerintem az elmesélés módja ugyanaz, mint harminc évvel ezelőtt volt. Egy kicsit gyorsabb, néha egy kicsit lassabb. Elég sokat járok most külföldre, fesztiválokra, találkozunk öreg csontokkal, dumálunk, hülyéskedünk. Láttam olyan két és fél, három órás filmet, amelyben egyszerű, elemi dolgok vannak. Kétségtelen, hogy más a halál, más a szerelem, más a születés. De én nem nagyon töröm ezen a fejem. Azt csinálom, ami eszembe jut.

– Azt mondja, hogy egy posztmodern regény ugyanúgy elvarázsolja, csak a szavakkal, és nem a sztorival. De milyen a posztmodern film?

– A jóisten tudja, hogy milyen a posztmodern film. Én azt nevezem posztmodernnek, ahol nem történik semmi.

– De az is el tudja varázsolni?

– Igen. Ha egy filmet kétszer vagy háromszor megnézünk, meglátjuk a trükkjeit, mi az, ahol üzembiztos terepen topog.

– Ha már üzembiztosságról beszélünk, akkor szólnunk kell a színészeiről. Az ön filmjeiben „üzembiztos” színészek vannak. Van néhány név – tíz biztosan –, akik óriások. Vagyis óriásokat kért fel mindig is. Azért, mert „tutira” megy, vagy azért, mert a figurái ezeket a színészeket kívánják meg?

– Engem a tuti nem érdekel, engem a svájci óra érdekel. A svájci órát nem tudom megcsinálni olyan színésszel, akiben nincs benne mindaz, amit ott, abban a helyzetben el lehet játszani. Imádok színésszel dolgozni, mert az hozzátartozik a szakmához. Ennek nagyon sok mindent alárendelek. Az más dolog, hogy az ember az életben egyszer találkozik olyan zseniális partnerrel, mint Tóth János – akivel egyébként a leghagyományosabb filmtechnikát alkalmaztuk. A közeli felvétel közeli, de az úgy van megcsinálva, hogy ott nincs vita. És általában szeretem magam azzal gyötörni, hogy hogyan lehet még jobban csinálni.

– Akkor a színész-ászok mind azt szolgálják, hogy a legjobbat közelítsük meg?

– A közös legjobbat. Ezekkel a színészekkel, akik – és ezt teljes megértéssel mondom – néha nagyon fáradtak, néha nagyon idegesek, néha azt sem tudják, hogy melyik filmben játszanak, néha nem tudják a szöveget. Velük el lehet jutni egy olyan izgatott állapotig, hogy megfeszülnek, vajon mit tudunk még beletenni. És amikor majdnem eljutunk idáig, az ember azt mondja: felvétel! Ez nagyon izgalmas folyamat, ráadásul, ha az embernek szerencséje van, egy átlag forgatáson háromszor is megtörténhet naponta. Három különböző mondatban. De olyan is van, hogy három napig nem történik semmi, mert csak jövünk-megyünk. De azt is meg kell csinálni.

– Létezett egy nagy korszak, Darvas Ivánnal, Darvas Lilivel,Latinovitscsal, Ruttkaival, Bástival... Nem akarom összehasonlítani a színészeket, de ma vannak ilyen színészek?

– Egy-egy szólista reményem van, de olyanok nincsenek. Talán azért, mert a show-biznisz annyira beletelepedett az emberek életébe, hogy ez emészti, erodálja a nagy kaliberű színészeket. De az amerikai filmekben ugyanezt az eróziót látom.

– Nagy színészekkel könnyebb dolgozni, mert azok mindent belevisznek egy-egy jelenetbe, vagy nehezebb velük elérni azt, amit szeretne, mert nehezebb személyiségek?

– Ez személyenként változik. Latinovitscsal, aki zseniális színész volt, szörnyű volt dolgozni. Érdekes módon most látom, hogy amikor mindent Darvas Ivánra bazíroztam – hogy ezzel a szörnyű kifejezéssel éljek –, akkor ebben benne volt az is, hogy így elkerülöm Latinovitsot. És most utólag teszem magamnak a szemrehányásokat.

– Voltak színész tévedései? Amikor későn jött rá, hogy nem jó úton jár?

– Igazi tévedés, amikor valakit le kellett volna váltani, nem volt. Voltak csalódásaim.

–Lehet-e a filmrendezést tanítani középfokon?

– Igen, de érdemes középfokért tehetséges fiatalokat összegyűjteni? Érdemes ezért a közepesért mindent odaadni, vagy „mindent átadni”, amit az ember megtanult, megélt? És vajon lehetséges-e ezt azon a hőfokon átadni, ahogy kell, a rutin ketrecében, úgy, ahogy az ember szeretné? Hozzáteszem, nagyon szerettem tanítani, főleg amikor már gyakorlati dolgokról volt szó. A vizsgákról, melyeknek ötletei, úgy-ahogy megírt forgatókönyvei mindenkire személyre szólóan elkészültek, dramaturgia, kép, ritmus, ízlés, mindenről szó került, én is hozzátettem valamicskét, szinte közös filmeket készítettünk, de mindig olyanokat, amelyben az ifjak játszották a prímet. Ez történt néha hajnalig vágószobákban, fullasztó cigarettafüstben, máskor tavaszi kocsmák vasasztalainál, vagy nálam. Kikívánkozott belőlem olyan is, ami már régen piszkálta a csőröm, de soha nem vettem a fáradtságot, hogy rendszerezzem. Na, szóval együtt dolgoztunk. Nem akarom ezt tovább cifrázni, jó volt velük. Nagyon jó volt egy ideig. De elmúlt. Maradt néhány volt tanítvány, majdnem mindegyik osztályból valaki, időnként paprikás krumplit főzünk együtt nálunk. Úgy látszik, még a mai körülmények között is van mit mondani egymásnak. Többé-kevésbé én is így tanultam, néhány zseniális tanártól, Nádasdytól, Gellért Endrétől, Radványitól. Összekapartam néhány dolgot saját tapasztalataimból, meg vidéki, kopott, szobakonyhában élő, csóró, börtönbe ereszkedett, meleg írótól, továbbá börtönből kivonuló zseniális, tehetős, nagy magyar írótól, mindenkitől, akivel filmcsinálás közben elleshettem valamit.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2009/12 . old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9984

Cikk értékelése:

szavazat: 731 átlag: 5.44