KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/november
KRÓNIKA
• Létay Vera: Zsugán István
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Randevú a kompjuterrel Az interaktív játék
• Kömlődi Ferenc: A káoszlakó Techno, trance, ambient…
• Almási Miklós: Stúdiót veszek
MAGYAR MŰHELY
• Simó György: Közönségfilm, az új avantgárd Beszélgetés Kern Andrással és Koltai Róberttel

• Nánay Bence: Apró gesztusok mozija Derek Jarman másik arca
1895–1995
• Antal István: Száz év alternatív Oberhausen
• Bori Erzsébet: Egy évszázad egy évben
KÖNYV
• Kőniger Miklós: Csillaghullás Lexikonok a jubileumra
• Györffy Miklós: Mi (volt) a film? André Bazin tanulmánykötetéről

• Bakács Tibor Settenkedő: Ecce Homo Jaroslav Papoušek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Képtelenség Égi manna
KRITIKA
• Lukácsy Sándor: Magyar mumpsz A brooklyni testvér
• Déri Zsolt: Lélekmentő perverziók Keserű méz
• Csejdy András: A tukmák Shop-Stop
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Apám életére
• Takács Ferenc: Apollo 13
• Turcsányi Sándor: Nell, a remetelány
• Takács Ferenc: Neruda postása
• Barna György: Játssz a túlélésért
• Tamás Amaryllis: Zero Patience
• Schubert Gusztáv: A hálózat csapdájában
• Harmat György: Dolores Claiborne

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Kern Andrással és Koltai Róberttel

Közönségfilm, az új avantgárd

Simó György

Elkészült a Sztracsatella és a Szamba. A rendezők: színészek, akik megátalkodottan hisznek a közönségfilmben, és rettegnek az üres nézőtértől.

– Van a világon olyan rendező, aki csak a szakmának akar filmet csinálni?

Koltai Róbert: A maga módján minden rendező közönségfilmet készít, hiszen közönségnek számít az a húsz néző is, aki bizonyos filmekre jegyet vált, még ha az a húsz akár egy egész év alatt jön is össze. Persze az már külön történet, hogy ezek a filmek milyen visszhangot kapnak a végén, közönségfilmnek nevezik-e az egyiket, a másikat pedig művészfilmnek. Közben még véletlenül sem veszik észre egy közönségsikerben azt, ami netán művészi vagy szép.

Kern András: Te meg tudod mondani, amikor a közönségfilmről kérdezel, mire gondolsz?

– Szerintem az az előzetes és tudatos döntés a lényeges, hogy a rendezők minél több nézőhöz szeretnének eljutni. Ez nincs feltétlenül ellentmondásban azzal, hogy az alkotók a saját történetüket akarják elmesélni.

Kern András: És azzal ellentmondásban van, hogy ugyanakkor művészfilm is legyen? Mi a művészfilm? Rossz közönségfilm?

– Nem. Egyrészről önfelmentés, címke. A művészi értékű film viszont merev kategóriáktól függetlenül létezik, egyszerűen szép, ha sikerül.

Koltai Róbert: Nagyon furcsa volt, amikor a Cinema című lapban közöltek két tízes sikerlistát, és a nézőszám szerinti rangsorban a Sose halunk meg 11. lett volna, és így természetesen nem került be, noha óriási dolog volt, hogy megelőzött vagy huszonnégy amerikai filmet. A művészfilmek listájára viszont nem vették fel, azt az 1492 nyerte 150 000 körüli nézővel, a Sose halunk meg-nek pedig már akkor körülbelül 250 000 nézője volt. A lap szerint a sikeres nem lehetett művészfilm.

Kern András: Gondolkozzunk formállogikailag, nehogy valami hülyeségbe keveredjünk. Én például azon mesterkedem, hogy sokan nézzék meg a filmemet, és ezt a filmművészet eszközeivel szeretném megtenni. Megpróbáljuk olyan szögben letenni a kamerát, hogy az a legjobb legyen. Szerintem egy művészfilm forgatásakor is ez történik.

– A filmművészet vagy a filmipar eszközeivel?

Koltai Róbert: Mi nem ismerjük annyira a filmipar eszközeit, hogy erre válaszolni tudjunk. Ha ránk valamiért odafigyelnek, az épp azért van, mert más hangon szólaltunk meg. Színházból jött emberek vagyunk, akik el szeretnék mesélni a történetüket, és a filmesek ezt megengedték.

– Ez nagyon feudálisan hangzik, nem?

Koltai Róbert: Ez a helyzet.

Kern András: Nem egészen így van. A filmművészet és a filmipar eszközei nagyon érzékeny mezsgyén ugyan, de szétválaszthatóak. Talán a filmművészet éppúgy megtermékenyítette a filmipart, ahogy az a színházban történt. Szokták mondani, mekkora baromság, hogy az avantgárd és a kommersz színház egymással harcol, ahelyett, hogy elismernék, hogy az avantgárd eszközei beosontak a kommersz színházakba is.

– Nyilvánvalóan esetleges, kit hogyan címkéznek fel, de az talán fontos, hogy mi a filmes csapat (a forgatókönyvíró és a producer ez esetben legalább annyira lényeges tényező) szándéka. A „művészfilmes” megpróbálja a maga világához idomítani a nézőt, a kommersz rendező viszont – akár mindenáron – el akarja bűvölni a közönséget. Kiszámítja azokat a reakciókat, érzelmeket, amelyeket kiválthat a nézőtéren, és ami becsábíthatja a nézőket a moziba.

Kern András: Én akkor inkább a másodikhoz sorolnám magam. Sajnálnám viszont, ha akár csak picit is olyan kép alakulna ki, hogy eközben engedmény történik a színvonalat illetően, gyengébb minőséget próbálnánk előállítani annak érdekében, hogy a film több emberhez jusson el.

Koltai Róbert: Nem arról van szó, hogy mi jópofáskodnánk, és olyan kommerszet gyártunk, amelyre mindenáron bejönnek a nézők. Nem számolgatom otthon, körmönfontan, hányan nézik majd meg a filmet. Én nem erről kérdeznék, hanem arról, hogyan dolgozunk. Az a szép a mi szakmánkban – színházban és filmben is –, hogy csodálatos meglepetések születhetnek. Rám ez nagyon erősen hatott, mert ugyanazt a csapatmunkát találtam meg itt, amit a kaposvári színház legszebb éveiben. Frappíroz a helyzet, hogy emberek vesznek körül, akiknek jó a szemébe nézni, és tőlem várják a pillanatnyi megoldásokat.

– Az én számomra az az érdekes, hogy miért lesz más a te filmed, mint a többi? Egyáltalán: miért éppen veletek, kettőtökkel beszélgetek erről a témáról, és nem a „profi” magyar filmrendezőkkel, akik szintén nagyon szeretnek kreatív emberekkel dolgozni és történeteket mesélni.

Koltai Róbert: A Filmvilág nyilván azért engem keres, mert az én filmemet nem tartotta művészfilmnek. Egy hátsó rovatban oktattak ki, nehogy azt higgyem már, hogy én attól már a Jiři Menzel vagyok, mert felvettem egy nadrágtartót. Ez az újság nyilván arra kíváncsi, hogyan lehet kommerszet csinálni és közönséget hódítani.

– Kommerszfilm, sikerfilm és közönségfilm, szerintem, nem azonos kategóriák.

Koltai Róbert: Én azt hiszem, mélyen nem értik, hogy egy film lehet művészi attól, hogy a közönség szereti.

– Nektek nyilvánvalóan fontosabb, hogy bejöjjön a közönség a moziba, mint más filmeseknek.

Kern András: Nyilván rettegünk az üres nézőtértől, mert színészek vagyunk, és ez a rettegés valószínűleg automatikusan átöröklődik a filmcsinálásba is. Nem biztos, hogy ez minden magyar filmrendezőt idegesít. El nem tudom képzelni, hogy legyen olyan rendező, aki azt mondaná, na, most csinálok egy szar filmet, de azt igen, hogy van, aki azt mondja: most kifejezem magam, és csinálok gyönyörűt, nagyon nekem valót, és nem érdekel, hogy hányan nézik meg. Ez egy költemény lesz, nekem és a filmművészetnek és az örökkévalóságnak. Mi nem ilyet akarunk, és ennyiben lehet, hogy közönségfilmet csinálunk. De nem akarunk ócskát csinálni.

Koltai Róbert: Mi még olyan filmeken nőttünk fel, ahol a közönség imádata és a filmművészet nem különült el. Hirtelenjében a cseh filmek és az olasz színészparádék jutnak az eszembe. Az Országútont vagy az Amarcordot zsúfolt házak nézték. A közönségfilmről beszélni csak mostanában lett divat. Mindig kifelejtem az orosz filmeket: amikor gyerek voltam, az utcánkban az volt a menő, aki a Bátor embereket a legtöbbször látta. A Ballada a katonáról, a Kétéltű ember, a Szállnak a darvak… ezeket milliók nézték, és nem csak azért, mert kötelező volt.

Kern András: Én azért visszatérnék a saját mániámra. ’75 körül egy televíziós műsorban azt kérdezték tőlem, mi szeretnék lenni? Azt feleltem, amerikai filmszínész. Ezen nagyon elcsodálkoztak.

– Miért is?

Kern András: Azért, mert azt tapasztalom, hogy a nagy amerikai sikerfilmek közül majdnem minden második tetszik. Nem beszélek azokról, melyeket már automatikusan ki sem veszek a videotékából: amiben csak nagyon lőnek, csihi-puhi van, vagy rossz kis vígjátékok. Ezeket elkerülöm.

És mi tetszik?

Kern András: Még a filmklub-időkben tetszett nekem a Keresztapa, a Francia kapcsolat, a Madárijesztő. Mostanában nagyon tetszett A nő illata, A férfi, aki igazán szeret Andy Garciával és Meg Ryannel, vagy az, amelyikben egymillió dollárért meg akarják dugni Demi Moore-t. Mindenki azt mondta rá, hogy hülyeség, én viszont nagy élvezettel néztem végig. Az összes Robert de Nirót, vagy a Pretty Womant. Minden hónapban lehet látni egy jót. Minden, ami elmerészkedik a giccshatárig, nagyon tetszik nekem. Persze lehet, hogy én hülyülök... Régen a Nyolc és fél volt a kedvenc filmem.

Koltai Róbert: Azért ne felejtsük, hogy nem ezek a legnépszerűbb amerikai filmek. Talán egy-kettő közülük közönségsiker, de ott is a szűkebb réteg filmjei.

Kern András: Én a Forrest Gumpot is nagyon szerettem. Együtt nevettem és könnyeztem az Alkotás mozi mind a négyszázötven nézőjével.

– Te nem nézed ezeket a filmeket?

Koltai Róbert: Csak nagyon ritkán. Piff-puff, dirr-durr, elefántok, őslények, amiben persze van valami csodálatos mesei, meg minden, közben hatalmas dollármilliókkal keresik meg a többi milliót. Hízott a májam, amikor a Sose halunk meg-gel együtt vetítettek egy sztárokkal telerakott bunyós amerikai filmet, és negyed ház volt az utóbbin, mert a közönség nem arra ült be. Később persze a Több, mint testőr legyőzött, de méltó harcban estem el. A legtöbb amerikai filmre nagyon-nagyon haragszom, mert közönségbutításból szedik be a pénzt.

Kern András: Elég nehéz eldönteni, melyik ilyen.

Koltai Róbert: A profizmusnak van egy szintje, amely akkor is mámorító, ha a film amúgy semmit nem akar. Elbűvölő azt látni, mekkora anyagi ráfordítással, mesterségbeli tudással készült el a dolog.

Kern András: Szörnyű, de mondjuk meg: a cseh, a francia, az olasz film valahogy kiment a divatból, olyan irtózatos erővel nyomulnak az amerikaiak.

– A kedvenc amerikai, illetve cseh és olasz példák azt jelentik, hogy valami ilyesmivel próbálkoztok saját filmetekben is?

Kern András: Nem. Az eszközeikből viszont szívesen tanulnék. Egy dolog miatt fájlaltam, hogy az HBO nemzetközi forgatókönyv-pályázatát már nem nyertem meg, csak a magyart: elmehettem volna Robert Redford Sundance Intézetébe, és ott amerikai dramaturgokkal, filmírókkal beszélgethettem volna a forgatókönyvemről. Komolyan vevő lettem volna egy beszélgetésre arról, milyenek a szabályok, hogyan is kell az ilyet csinálni. Egy kicsit biztosan jobban tudják, ha pontosan nem is. Itthon nincs senki, aki megmondaná.

Koltai Róbert: De van. Amikor a Sose halunk meg sokadik átirata elkészült, akkor Nógrádi Gábor, a forgatókönyv írója eljuttatta azt Király Jenőhöz. Ha hiszed, ha nem, részben előre megmondta, mi lesz a film sorsa, és annyit javasolt, hogy az a szerencsétlen Gyuszi bácsi nyerjen már a végén. Egyszer ebben a rohadt életben nyerjen végre valaki, mert akkora igény van erre. Az ő dolgozata alapján alakult ki a film vége, és sokkal szebb lett így.

– Vannak tehát szabályok, amelyek ismeretében Király Jenő megjósolta a film sorsát? Miért, hogy a csehek vagy az amerikaiak használják a patikamérleget, amelyen kiszámíthatók a dolgok?

Kern András: Keleti Mártonnak biztos volt patikamérlege…

Koltai Róbert: Én inkább a színészekről beszélnék. Bámulatos garnitúra vonult fel az ötvenes évektől kezdve: Páger, Görbe János, Darvas, Őze, Törőcsik… Bizonyos filmekben nem hozzák olyan helyzetbe a színészeket, hogy repülni tudjanak. Nem koncentrálnak eléggé a színészekre, nem találják ki eléggé a szerepeiket. Ha együtt tudok érezni valakinek a sorsával, együtt tudok vele röhögni, sírni, az nagyon jó.

Kern András: A színészeknek pedig az az öröm, ha jó dialógusokat adnak a szájukba, ez pedig átvezet oda, van-e jó forgatókönyvírás ma Magyarországon. Szerintem nincs, és ha már muszáj szabályt keresni, ez a legfőbb tanulságok egyike. Rettenetesen hiszek a forgatókönyv és a dramaturgia erejében. Az ezerszer áldott és kicsit átkozott művészfilmnek épp az volt az egyik hibája, hogy a rendezők olyan irtózatos erővel uralkodtak – és az operatőrök olyan gyönyörűeket fényképeztek, hála az Illés-iskolának –, hogy elhúzták a filmet a forgatókönyvírók elől. Nem volt szükség kommersz- vagy sikerfilm-forgatókönyvíróra. Nincs egy olyan társaság, amelyik sorozatban gyártaná a rendezők keze alá a könyveket, s nem születnek olyan regények sem, amelyek alapanyagul szolgálhatnának ezekhez a filmekhez.

Koltai Róbert: A magyar közönség igenis ki van éhezve a jó magyar filmekre. Ahogy ma sikerült megvernünk Ausztráliát teniszben, ugyanígy alig várják, hogy olyan magyar filmek készüljenek, amiket szeretni lehet. Egy kevésbé erős filmet is támogatnának, ha eléri a szívüket.

Kern András: Szántó Erikának volt egy nagyon érdekes riportja a televízióban, gyerekeket kérdezett meg. Azt mondták, nagyon szeretnének olyan történeteket látni, amelyekben magyar színészek játszanak, és a mese rólunk szól. „Egy picit unjuk a külföldi filmeket.” Ha ehhez hozzáveszem, hogy a pirosnál átszólnak nekem azzal, hogy „na mi van, Kardos doktor, lesz még Ötvös Csöpis film?”, ez jól mutatja az igényt. Ezt szeretnénk kielégíteni. Még egyszer hangsúlyoznám, nem középiskolás fokon. A magyar filmek nem rosszak most sem, van egypár jó, csak a közönség és a filmek viszonya romlott meg mélységesen. Ez annak a szerencsés dolognak a következménye, hogy a magyar film korábban annyira jó volt. 1966 körül a magyar film egyszer csak kijutott a nagyvilágba. Korábban csak itthon aratott sikert, és még készültek nagyon kellemes közönségfilmek. Aztán megjelent a „magyar filmművészet”, sorra nyertük a díjakat, majdhogynem kialakult egy magyar hullám a filmtörténetben. A magyar film világhírű lett, érdekesebbnél érdekesebb művészi kategóriákba osztották be, mindenütt a világban játszották, igaz, a nagyon pici mozikban. Ma már nem olyan világhírű a magyar film, mégis ugyanazokkal az eszközökkel próbál dolgozni. Elmaradt valamiféle váltás. Talán a rendszerváltáshoz is van ennek köze, ezt nem tudom, mert a politika nem érdekel. Közhely: a filmnek már nem kell politikai virágnyelven szólnia, nem kell a szörnyűségről, a borzalomról beszélnie, és nem kell mindent sötéten, szociológusan, ezoterikusan bemutatnia. Derűsebbnek kellene lennie.

– Így az többet mondana el az országról?

Koltai Róbert: Nem biztos. De mesélni kell.

Kern András: Tényleg óriási művek születtek, de valahol valami baj történt. Az embereket már nem érdekli ez a fajta film, a filmesek pedig még nem jöttek rá erre. Tetszett, amikor a múltkor azt mondtad, hogy közönségfilmet csinálni avantgárd dolog. Lehet, hogy valami forradalmat kéne csinálni: a nép már nem tud a régi módon élni, de… Ilyenkor jön a forradalom. Robi lobogtatott egyszer egy kritikát a filmjéről, a Chicago Tribune közölte. Arról szólt, hogy van végre egy kelet-európai film, amelyik nem sötéten, hanem derűsen és iróniával fogalmaz. Unják már azt hallani, mennyire elnyomottak vagyunk, hogy görnyedünk a sztálinizmus alatt, mennyire bányászok, koszosak, szerencsétlenek vagyunk.

– Erre mondja minden magára valamit adó filmes, neki ne mondja meg az amerikai piac, hogy mit gondoljon a saját világáról.

Koltai Róbert: A magyar közönség is ezt igazolta vissza.

Kern András: Kell, hogy egy kicsit diktáljon a piac. Ha volnának magyar nézők, semmi baj nem lenne, de nincsenek, azaz máris diktál az a piac. Zavaros a helyzet, mert zavaros országban élünk. Nem tudjuk, hogy piacorientáltnak kell-e lenni, vagy támogatott nemzetinek, művészinek, stb.

Koltai Róbert: Talán azért vagyunk mi ketten könnyebb helyzetben, mert nem köt bennünket filmes múltunk, nem kötnek a beidegződések, régi filmkészítési technikák. Semmi sem köt bennünket, és ahonnan jöttünk, az arra tanít, hogy a közönségre figyeljünk. Egy másik közös területünk, a kabaré pedig arra, hogy nem tűrhető még egy fél perc unalom sem.

Kern András: Semmiféle sznobizmust nem bírok elviselni. A kollégáimat rengeteget üldözték a színházban, hogy ne vállaljanak annyi kabarét. Kétségtelen, hogy főleg a televízióban becsúsznak időnként igen gyönge dolgok is. Mégis van egy példám: Tábori Nóra, aki éjjel-nappal vállal részvételt ilyesmiben, olyan fokon tanult meg poentírozni, hogy most a Macskajátékban úgy játszik, mint egy isten. A vérében van, hogy a kisujjában lévő poentírozási eszközöket drámai helyzetekre fordítsa. És ezt a kabaréban tanulta.

Koltai Róbert: Ez halálosan fontos dolog. Persze, erre lehet legyinteni, vacakokat mondani, de én sohase felejtem el, amikor megkérdezték Gábor Miklóst, hogy mire a legbüszkébb a pályafutása során. Azt felelte, a Hamlettel, IV. Henrikkel a háta mögött: arra, amikor a Tanner Johnban egy kritikus mondatot félig háttal úgy tudott elmondani minden este, hogy tutira robbant a röhögés a nézőtéren. Talán ilyen apróságokkal el lehet érni a közönséget, és a „nagy művészettel”, „nagy lényegekkel” már nem, mert azt visszautasítja. Ha a művészet túl komolyan veszi saját magát, egyszer csak egyedül marad. Ez persze nagyképűen hangzik, borzasztó lehet leírva, és rengeteg ellenpélda létezik.

– Nincs nagy baj: csak, mondjuk, elfelejtették a forgatókönyvírót és a színészt, elszabadult az operatőr, a közönség meg csendben kiódalgott a moziból.

Kern András: Így beszélünk mi arról a gyönyörű magyar művészfilmről, amiről nem is akarunk igazán rosszat mondani?!… Meg aztán színészek vagyunk. Azért toljuk le a magyar rendezőket, hogy aztán ne hívjanak minket?

– Hogy ezt a két készülő filmet hogyan értékeli a kritika, most másodlagos. De ha nem érnek el legalább egy tisztes nézőszámot, akkor ez az egész szöveg a „forradalomról” és az „irányváltásról” üres duma.

Koltai Róbert: Ha nem igazolják vissza azt, amit az ember csinál, akkor el kell menni máshová. Bár nem ez a jellemző: ha valaki nálunk megbukik, akkor rendezi a következő filmet, aztán a harmadikat. Most, hogy kicsit kapitalistábbak a viszonyok, azért mindenki kénytelen figyelni arra, ami nekünk természetes: hogy örömet kell nyújtani a közönségnek.

Kern András: Mindenesetre jópofa, hogy Robi és én most egy közös folyosón komoly filmrendező-arccal vágunk. Azzal a Koltaival, akit másodévesként csodáltam a Gondnok vizsgáján, később barátok lettünk, és sokat röhögtünk együtt. Most meg filmet rendezünk… és ez nem is csak kirándulás. Robi nyolc évig érlelte magában a Sose halunk meg történetét, én meg gyerekkorom óta filmes szeretnék lenni. Szóval van benne valami komoly, mégis röhögtető, de legalábbis iróniával és szeretnivalósággal teli. Na, ilyennek kéne lennie a filmjeinknek is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/11 15-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=987