KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: Delbert Mann (1920–2007)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Kritikus tömeg Szemle előtt
• Muhi Klára: A másik Delta Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Horeczky Krisztina: Készenlétben Beszélgetés Zsótér Sándorral
TIM BURTON
• Varga Zoltán: Denevérraj a fenyőfából Tim Burton, az animátor
• Strausz László: A londoni borbély Sweeney Todd
HÉT FŐBŰN
• Mátyás Győző: A legyilkolt remény Hét főbűn: Hetedik
• Darab Zsuzsa: Pop, tabu, satöbbi A hét főbűn a televízióban
DOVZSENKO
• Geréb Anna: Gúzsba kötött lírikus A Dovzsenko-rejtély
• Geréb Anna: A kis testvér figyel Dovzsenko-dosszié
MOZIPEST
• Békés Pál: A grund városa A Pál utcai fiúk
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Nyelvében él Anilogue
• Hámori György: Szex, erőszak és humor Beszélgetés Bill Plymptonnal
• Szíjártó Imre: Így jönnek Elsőfilmesek Kelet-Közép-Európában
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Harmadíziglen Kalandorok
• Kolozsi László: Magyar Idol Casting minden
• Csillag Márton: Egér-jaj Macskafogó 2. – A Sátán macskája
• Schreiber András: Gördeszkás generáció Paranoid Park
KÖNYV
• Kelecsényi László: Az eltérített költő Hernádi Gyula és a film
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: A szkafander és pillangó
• Kolozsi László: Szerelem a kolera idején
• Vajda Judit: Esküvő után
• Harmat György: Papírsárkányok
• Nevelős Zoltán: Charlie Wilson háborúja
• Varró Attila: Ellenséges vágyak
• Kovács Gellért: Michael Clayton
• Klág Dávid: Legenda vagyok
• Géczi Zoltán: A Halál a Ragadozó ellen 2.
DVD
• Nevelős Zoltán: Spagettiwestern-kollekció
• Kovács Marcell: Hideo Gosha filmjei
• Tosoki Gyula: Herkules

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Paranoid Park

Gördeszkás generáció

Schreiber András

Gus Van Sant legújabb filmje hamisítatlan érzelmi portré, a Paranoid Park az „elveszett fiúk” Bűn és bűnhődése.

 

Skateboarding is not a crime, azaz: gördeszkázni nem bűn – állítja a sport és szubkultúra egyik (életfilozófiai) jelszava. Blake Nelson regényében, a Paranoid Parkban mégis egy gördeszkából lesz gyilkos szerszám, egy ártatlannak induló deszkás kalandból lesz véres haláleset. A hányatott sorsú fiatalok életét gyakran megidéző Gus Van Sant nem véletlenül nyúlt Nelson írásához. Hiszen mi fejezhetné ki jobban az amerikai tinédzserek, az eltaszított generáció mindennapjait, mint a gördeszkázás. Több mint 50 éves múltja alatt a sport nem pusztán az elsőszámú szabadtéri elfoglaltsággá vált az amerikai tizenévesek körében – egy felmérés szerint az Egyesült Államokban minden tizedik fiatal aktívan nyüstöli a négy kerékre rögzített falapot – de mint minden valamire való amerikai sporthoz, a deszkázáshoz is hamar életfilozófia, a fiatalok szabadságeszménye társult. Talán az sem véletlen, hogy a kamaszlét sötét oldalának bemutatására szinte teljes életművét áldozó Larry Clark legtöbb munkájában is feltűnik a skating-szcéna.

Ilyen körülmények között pedig mivel lehetne érzékletesebben ábrázolni a kamaszkori ártatlanság, vagy még inkább az ártatlanság illúziójának elvesztését, mint a szabadságeszmény manifesztumának balesetszerű, mégis önkezű bemocskolásával. Gördeszkázni nem bűn, de bűn tapad hozzá – legalábbis Nelson regényében, és Van Sant filmjében. A bűn pedig jelen esetben nem a súlyos gondatlanságból elkövetett emberölés – Alex, a történet angyalarcú kamaszhőse véletlenül, mondhatni önvédelemből lesz egy éjjeli őr halálának okozója –, hanem a tagadás. Bűneset, vagy baleset? – a kérdésre Alex csak a hatóságokkal karöltve adhatna magának megnyugtató választ, de efféle erkölcsi meg- és feloldásra Van Santtől ne is számítsunk: a bűntudatot a zaklatott tinédzserek korában felülírja az ösztönös tagadás, a büntetés elkerülésére irányuló igyekezet.

A Gerry óta ismét független színekben rendező Gus Van Sant új filmje tartalmilag, és esztétikai értelemben is illeszkedik az utóbbi évek opusainak sorába: a Paranoid Park az Elefánt párdarabja. Az idősíkokat folyamatosan váltogató, mozaikszerű, töredezett szerkezetű Paranoid Park azonban túlmutat a fegyverkultúra túlburjánzásának és a kamaszkori válság véres találkozásának szociográfiailag is hiteles feldolgozásán, amennyiben nem csak magát a krízist ábrázolja, hanem arra fókuszál, hogyan élik meg a fiatalok a krízist: elvált szülők, erőszakos barátnő, hobbi és haláleset.

Ennek az érzelmi portrénak a megfestésében Van Sant korunk egyik legnagyszerűbb operatőre, Christopher Doyle személyében akadt alkotótársra – minden manírt nélkülöző, néhol noirosan álomszerű képek, fürkésző közelik, és tágas totálok váltogatják egymást, kiegészülve Rain Kathy Li Super 8-ra forgatott, nyersen naturális gördeszkás képsoraival.

Doyle és Van Sant nem először dolgoznak együtt: első munkakapcsolatuk gyümölcse okán nevezték az akkoriban a mainstream hollywoodi filmezéssel kacérkodó Van Santet „kisstílű tolvajnak”. „Hollywood felzabálja magát” – kiáltotta a nemzetközi kritika a Psycho-újrázás láttán, hiába magyarázta Doyle – „a mi Psychónkra nem filmként kell gondolnunk, hanem koncepcióként!” (Filmvilág, 2005/4.) –, a Hitchcock-rajongók egyöntetűen kiátkozták a rendezőt. Talán most sikerül kiengesztelni őket. Doyle és Van Sant mostani alkotása egyrészt a rendező legjobban sikerült munkái közé emelkedik, másrészt több helyütt is finoman tiszteleg Hitchcock előtt. A hiphop és rock soundtracket klasszikus muzsikával elegyítő filmzene – Nino Rota mellett – például Hitchcock háziszerzőjének, Bernard Herrmann „kísérleti muzsikáját” is felidézi: a baleset utáni zuhanyozós jelenet alatt szárnysuhogást és madárfüttyöt hallhatunk, elegánsan összekapcsolva így a Madarakat a Psychóval. A Paranoid Park, bár irodalmi adaptáció, és egy kamaszkrízist jár körbe, szándékosan utal a rendező legnagyobb művészi botlásaira is. Soha rosszabb vezeklést!

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/02 53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9272